ciao bella

Itt ülök a szoba közepén a szőnyegen egy kupac ruhán, kezemben vörösbor, azt kortyolgatom az állólámpa fényénél. Három hónap után holnap újra költözünk. Pasim a munkahelyén van, enyém a lakás. A 2020-as kedvenc előadóim válogatása megy a Spotify-on. Nézek körbe, kicsit hiányozni fog a pici lakás, mondjuk inkább nem, de azért itt ért a nyár utolsó napsugara, a covid második hulláma, itt voltunk összezárva karanténban, hány puzzlet látott már az ablak előtti tér, és ez volt három hónapig az irodám is. Itt bariztam össze Julika nénivel, tényleg, tőle is el szeretnék köszönni, meg Ilonka nénintől is, aki azokat a finom almáspitéket sütötte. Itt sütöttem én is az első vegán sütijeimet, kellett is rendesen szellőztetni utánuk a kis konyhát, majd' megfagytam. Meg reggelente is, mikor kikeltem az ágyból, tágra nyitottam az ablakot és míg főtt a tea, addig fagyos reggeli huzat járta át a lakást.. brr. Viszlát harangzúgás, viszlát kávézók és viszlát kis pad, ahol a korlátozások után kávézók híján itt ittam a lattém és faltam a croissantom. Viszlát te szép környék, és kevésbé szép lakás, azért most egy sokkal jobb jön, de fogok én még elmenni az ablak alatt.. mosolyogva nézek majd rád kapualj, ahol a mentőket vártam tesztelésre amerikai himnuszt dúdolva. Még egy korty bor, és folytatom a pakolást, holnap este már máshol alszunk. Viszlát, és köszi mindent!

jó dolgok

Nagyon köszönöm, hogy ennyien írtatok az előző posztomra. Amúgy eléggé tartózkodó vagyok közéleti kérdésekben, mert tudom, hogy ahányan vagyunk annyiféleképp gondolkodunk, és ez tök okés. Én mindig azt mondtam, hogy addig nem érdekel semmi, amíg az az én életemre nincs hatással. Amúgy én vagyok az, aki még egy aláírásgyűjtésen sem szerepelt soha, semmit nem posztoltam nyilvánosan. Nem tudom, hogy ez a jó hozzáállás-e, mindenesetre az elmúlt napokban egyre kényelmetlenebbül éreztem magam így, és sokat őrlődtem, hogy írjak-e az érzéseimről. Viszont azt hiszem, hogy amik most történtek, azok már közvetve az én életemre is hatással vannak, tehát az életem része, és a bölcsek is azt mondják, hogy a legtöbb amit tehetünk ebben a bezártságban, hogy online adnunk hangot a véleményünknek.

Amúgy jó dolgok is történtek, például hogy haladgatunk a lakásfelújítással. Igazából már tényleg csak pár simítás van hátra, és a remény hal meg utoljára alapon minden nap bíztunk abban, hogy a kivitelező jön és javít. Aztán a kivitelező úgy tűnik, hogy a mai nappal megsértődött. Persze megint mindenki más volt a hibás csak ő nem, és szó szerint beadta a kulcsot. Úgyhogy életbe lépett a B terv, Karesz leszervezett időpontot más szakemberekkel. Jó, szóval úgy kezdtem a bekezdést, hogy jó dolgok is történtek: azért nagyon tudok örülni, ha felkerül egy tükör, ha be van kötve a mosógép, meg ha visszahív az asztalos időpontot egyeztetni.

Hallottam minap a buszon telefonálni egy nőt: épp azt magyarázta, hogy a gyerekek hogyan sorakozzanak fel a szokásos karácsonyi naptárfotózáshoz. Nyugtatgatta a telefon másik oldalán lévőt, hogy minden rendben lesz, időben meglesz az ajándék. Mi a családommal már évek óta nem ajándékozunk, és nagyon szeretem, hogy ezt az időszakot teljesen nyugodtan tudjuk megélni. Régen mi is a klasszikus otthoni, ajándékozós karácsonyokat toltuk, majd miután mi gyerekek kirepültünk otthonról anyukám eldöntötte, hogy ő karácsonykor többet nem takarít, nem főz, neki is jár a pihenés és a kényeztetés, és azóta egy wellness hotelben töltjük az ünnepeket. Úgyhogy közel tíz éve 23-án bepattanunk a kisbuszba, leautózunk ugyanabba a hotelbe, ugyanazt a szobát kapjuk, ugyanazokkal a szomszédokkal, a megszokott személyzettel, ismerősek az illatok és az ízek, és kicsit olyan érzésem van, mintha hazaérkeztem volna. A mi ajándékunk egymásnak ez a pár nap.

A wellness idén mondjuk elmarad, de ajándékozás továbbra sem lesz. Meg aztán ha valaki megkérdezi hogy mit kérek, fogalmam sincs, égetően semmire sincs szükségem. Másrészt meg így nekem sem kell hömpölyögnöm az adventi áradattal kis vackok után kutatva. Szóval ez is jó dolog. Meg az is, hogy épp most sült ki egy adag csokis-banános muffin:)

excuse my french

Talán dacból, talán mert bosszant, hogy mi magyarok inkább csöndben vagyunk, hát akkor kimondom: nagyon-nagyon elszomorít, ami ma az országban megy! Tegnap picit sírtam is a hírek hallatán. Utálom, hogy ez az egész érzelmileg megvisel. Ordítanék, de kinek? Dühös vagyok, hogy ostoba, arrogáns és dilettáns emberek döntenek életek felett. A sok jószívű barátomra gondolok, akiket velem szemben diszkriminál a saját hazájuk. Kinek mondjam el mindezt? Ki hallgat meg? Tehetetlen vagyok, és szomorú, hogy ezt a rombolást még talán az utánunk következő generációk is élni fogják. Én egy szolidáris, előremutató, hosszú távon gondolkodó közegben szeretnék élni, ahol abban a hiszemben vagyunk, hogy mindenki tud felelősen gondolkodni és dönteni a saját életéről és értékrendjéről. Néha olyan, mintha az űrbe kiáltanám mindezt, ahol nem terjed a hang. Vajon meghall valaki? ...

lakás update & Co.

Egy ideje nem írtam a lakásfelújításról. Ennek az az oka, hogy sajnos belefutottam egy olyan kivitelezőbe, aki míg a leghabzóbb szájjal szidja a kontárokat, addig ő hónapok óta nem képes a lakást átadni egy "oké" állapotban. Öröm az ürömben, hogy legalább ő nem tűnt el, elérhető, és bár duzzogva, de újra kijön és kijavít. Lelkiismeretes srác, aki valószínűleg a trehány emberei miatt szív, de szerintem az az ő sara, hogy előbb hiszi el nekik, hogy a munka készen van, és látatlanban védi őket, mint hogy azt a saját szemével leellenőrizné. Így eléggé veszített már a kezdeti hiteléből, mert mindig ellentmondásos helyzetekbe kerül. 

Ezért hetekig, hónapokig én voltam a laikus meós, aki kétnaponta járt csekkolni a munkát, de mit értek én a vízhálózathoz, a vakoláshoz, a burkoláshoz, vagy a nyílászárókhoz. Meg aztán mindenki képzelje el, hogy vajon egy értelmiségi, virágnyelven érvelni próbáló lány mennyire hathatja meg a kétkezi munkást. Valaki persze mindig hibás volt, csak a munkával megbízott kivitelező srác nem. A tehetetlenség és a folyamatos készenlét lelkileg nagyon lefárasztott. Úgyhogy sok álmomból való felriadás, stresszelés után Karesz úgy döntött, hogy átveszi a srácokkal való kommunikációt. Állítólag még élvezi is. Ma egész délelőtt velük volt a lakásban és irányít, érvel (gondolom sokkal nyomatékosabban, mint én, mert úgy tűnik, hogy haladnak), és tökre türelmes. Szerintem a kivitelezőkkel kapcsolatos performanszára valami kommunikációs Oscar díjat érdemelne.

Amúgy már majdnem minden bekerült a helyére, az ablakok, a lámpák, megvan a konyhabútor is, ma fúrják fel a fürdőszobai szekrényeket, és ha a kivitelezők meg az égiek is úgy akarják, akkor már csak a bútorok összeszerelése maradt hátra.

Úgyhogy így, hogy a brigád irányítása lekerült a vállamról, a legkevesebb, amivel ezt viszonozni tudom Karesznak, hogy amikor este hazaér, valami finomsággal várom. Nagyon rákaptam a vegán kajákra. No, nem mintha vegán lennék, csak borzasztóan egyszerű ezeket a recepteket elkészíteni. Kvázi elég hozzá pár egészséges alapanyag és egy mixer, na meg a sütő. Hétvégén pedig elő-karácsonyi ajándékként kaptam Karesztől egy kenyérformát. Ő még szokja a hóbortomat, ezért szerintem a mai bevásárlásom is tele van számára értelmezhetetlen alapanyagokkal, de ezek egyik fele majd karfiol krémlevesbe, másik fele pedig finom csokis muffinba fog kerülni, ahol a sütőformám is debütál.

... a croissant és a latte csak az ebéd utáni bűnözés.

Az ebédszünetben pedig már be is dobtam a sütőbe egy édesburgonyát, ami most szépen megsül, a délutáni hívásaim után tíz perc alatt összemixelem a masszát, a sütő pedig majd intézi a többit. Aztán estére már tálalom is az egészséges menüt az Oscar gálára:)

új hely

Na, a legutóbbi albis sztori után a múlt héten jegeltük a nézelődést. Aztán pénteken valahogy felbukkant pár lakás a semmiből, és spontán leszerveztünk kettő megtekintést szombatra. Az elsőt reggel mentünk megnézni, és képek alapján, meg élőben is majdnem minden kritériumnak megfelelt: összeállt a három szoba, belvárosi, erkélyes, parkolós csillagzat, ráadásként még a kád iránti imáink is meghallgattattak. Ja, és persze új építésű, új bútorokkal, külön gardróbszobával, szóval teljes extázisba jöttünk. A következő lépés másnapra egy találkozó leszervezése volt a tulajokkal, és ha megvan a kémia, akkor foglalózás.

Aznap babonából már nem akartam róla beszélni, amíg nem írunk alá, de azért egész nap izgatottan pillogtunk egymásra, vagy random pillanatokban csuriba tartottuk a kezünket, hogy bárcsak megkapnánk ezt a lakást. A másik, délutáni albit már tök lazán jártuk körbe, és tudtuk, hogy nekünk az első kell.

Karesz aznap még készült egy meglepivel: az egyik első randink helyszínére vitt el lángosozni. Amikor először mentünk oda, akkor épp tavasz és meleg volt, és a Duna part kövein ülve ettük a lángost. Most viszont hűvös és szürke idő volt, de így is tök jó hangulatunk volt, és a város egyik legfinomabb lángosát ettük a part mellett a befűtött autóban. Délután ejtőztünk, és vártuk a vasárnapot.

Ma reggel izgatottan keltünk, 9-re volt megbeszélve a találkozó lakás tulajdonosaival. Ők az ingatlanossal már ott vártak minket. Eleinte csak a maszkjaink mögül pillogtunk egymásra, de hamar feloldódtunk és megtaláltuk a közös hangot. Körbevezettek, elmondtak pár tippet, picit anekdotáztak a lakásról, és végre-végre aláírtunk. Jövő héten kezdhetünk költözni, és ha minden igaz, az új évet már ott kezdjük. 

Ezzel lezárult a keresési kálváriánk, megkönnyebbülve regisztráltunk ki az ingatlanos oldalakról, viszlát nagymama-bútor és eltűnő ingatlanosok! Karesz épp a költségeket számolja, meg tervezgeti a költözést. Szerintem neki ez egy sokkal nagyobb lépés, ő kilenc (!!) év után hagyja ott az albérletét, míg én két-három évente ugráltam, szóval picit hagyom őt ezt feldolgozni, meg megélni a változást, addig én csak úgy irogatok:)

kapszulagardrób

Az a típus vagyok, aki szeret csak úgy bemenni egy ruhaüzletbe mindenféle cél vagy koncepció nélkül, és ha megtetszik valami, azt meg kell vennem. Ez azt eredményezi, hogy rengeteg göncöm van, de sokszor reggelente a tükör előtt állva így sem tudom eldönteni, hogy mit vegyek fel. Aztán végül mindig ugyanazt a pár megszokott darabot hordom, a cuccok egy részét pedig sosem veszem fel, de nem is szabadulok meg tőlük, mert hátha! Úgyhogy a szekrénye(i)mben sosincs hely. Egy ideje keresgélem azt a megoldást, amivel picit tudatosabban tudok vásárolni, mert bosszant az, hogy félévente kell szelektálnom, hogy elférjek.

Volt már olyan, hogy a színtípusom szerint kezdtem el a ruhákat nézni (azt hiszem, hogy nyár, azon belül is lágy nyár lehetek!), akkor ki is dobtam egy halom olyan cuccot, amik nem illettek ehhez a színtípushoz. És bár színtípus szerint, de azóta is ugyanolyan impulzív vásárló vagyok.

hideg nyár, lágy nyár, világos nyár
https://zekastyling.hu/2019/01/szintipusok-alapjai-a-4-alaptipus/

Nemrég azonban szembejött velem a kapszulagardrób koncepciója, és azt hiszem, hogy most ez az új kedvenc irányzatom ruhavásárlás terén. Egyrészt, mert ahogy a wiki írja "olyan ruhakollekciót jelöl, mely könnyen párosítható elemekből áll, hogy a lehető legkevesebb ruhadarabból a legtöbb kombinációs lehetőséget lehessen kihozni és ne kelljen túl sok ruhadarabot vásárolni." Alább egy példa.

Itt a lehető legkevesebb ruhadarabon van a hangsúly! Szeretnék elmenni egy ilyen minimalista irányba, ahol a mennyiség helyett a minőségen van a hangsúly, és ahol nem kell azon gondolkodnom reggelente, hogy mit mivel párosítsak. Jó, tudom, hatalmas gondjaim vannak, de tényleg zavar az, hogy mennyi olyan ruhám van, amit alig párszor hordtam, és nincs egy koncepció a vásárlásaim mögött. Úgyhogy tegnap teljesen rákattantam a dologra, és papíron összeraktam a saját kapszulagardróbomat alapdarabokkal.

Nálam a szürke, bézs, halvány rózsa és mályva árnyalatok dominálnak, ezekben érzem jól magam. Szerintem megnézem, hogy a jelenlegi ruhatáramban mi passzol ezekhez, a többi ruhát megint eladom vagy elajándékozom, és belövöm a karácsony utáni leárazásokat a hiányzó darabok beszerzésére. Most azon pörgök, hogy összejöjjön a kapszulám, és hogy csak olyan ruhám legyen amit tééényleg hordok is, na, meg hogy végre újra elférjek a szekrényemben:)

Ugyanitt, ha tudtok olyan bevált oldalt, ahol használt ruhákat lehet árulni, ne tartsátok magatokban!

albis sztorik

Karesszal pár hónapja együtt élünk egy icipici lakásban, ami így a korlátozások alatt nem akkora buli, mert mindkettőnk igényli az én időt. Ráadásul otthonról dolgozom, és ilyen pici helyen egész nap bezárva lenni sem sokkal nagyobb buli. Úgyhogy gondoltunk egyet, és elkezdtünk albérletet nézni, mert állítólag az albi árak most nagy zuhanásban vannak.

Eddig láttunk már több ingatlant és rengeteget tudnék írni az ingatlanosokkal kapcsolatos tapasztalatokról is (talán egy másik posztban), de a tegnapi lakás mindent visz!

Karesz találta az albit: belváros, parkolóhely, tágas terek, utcára néző ablakok, a képek alapján érdekesnek tűnt, estére le is szervezett egy időpontot a tulajjal, bizakodóak voltunk. Előttünk állítólag egy másik pár is megnézte az ingatlant, ezért indulás előtt hívtuk a tulajt, hogy érdemes-e még mennünk, vagy azóta kivették-e.

Mondtam Karesznak, hogy szerintem nem jó jel, hogy az előző pár ahelyett, hogy lecsapott volna az ingatlanra, gondolkodási időt kért. Tehát mentünk mi is megnézni a lakást. A tulajjal, egy bohém nővel a kapuban találkoztunk, és ő vitt fel minket a lakásba. Már a bejáratnál a villanyórát eltakaró piros rózsákkal díszített, földig érő rózsaszín organzafüggöny is gyanús lehetett volna, de akkor még azt hittem, hogy ez egy aprócska ízlésbeli botlás, mint a nő öltözéke, és amit a benti enteriőr kárpótolni fog. Nem így lett.

Az hagyján, hogy a konyhában állt a kosz, de a nappaliba belépve az ajtó felett lógó szarvasagancsra faragott női test, a falnak állított törött lábú zsúrkocsi, a beszakadt ülőkéjű szék, a hangolatlan kopott zongora, kontrasztba állítva a hálószoba fekete-fehér liliommintás tapétájával, és az ágy mellett "alig észrevehetően" álló flitteresen csillogó éjjeliszekrényekkel egyszerre volt meglepő és félelmetes. A lakás egy középkori bútorraktár volt, XV. Lajos korabeli elemekkel megbolondítva. Annak rendje, s módja szerint, a falon hatalmas feszülettel, kakukkos órával, a sarokban ódon, sötét faszekrényekkel.

A nő pedig mintha egy másik frekvencián létezne, olyan büszkén mesélt a lakásról és mutatta a tűzfalra néző ablakokat, hogy már mi is elhittük, hogy ez menő, mert így valóban senki nem lát be. Mondjuk mi sem nagyon láttunk ki. Mikor megkérdeztük, hogy a fotón látott erkély mégis honnan nyílik, sűrű bocsánatkérések közepette közölte, hogy az a másik lakásáról került fel véletlenül a hirdetésbe (facepalm).

Én végig csendben voltam, mert pozitívum nem jutott eszembe, megbántani pedig senkit nem szerettem volna. Egyszerűen nem hittem el, hogy valaki tényleg szépnek látja ezt a lakást! Karesz azonban - reméltem, hogy csak udvariasságból -, de adta alá alá a lovat, és olyan szépen dícsérte a szobákat, hogy egy-egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy ugye ezt nem akarja kivenni?

Aztán a nő búcsúzóul még elmesélte, hogy mekkora menőség ezen a környéken lakni, hogy mennyien fognak kapkodni az ingatlan után (good luck!), és hogy reggelig hívjuk, mert viszik majd, mint a cukrot. Karesszal csak a kocsiban tört ki belőlünk a nevetés, ma pedig kedvesen visszautasítottuk ezt a vissza nem térő ajánlatot, és sok sikert kívántunk a következő albérlőhöz. Mi pedig pár napra parkolópályára tettük a keresést, amíg ez az élmény picit leülepedik bennünk.. :)

home office fashion

A home office-ozással annyira átalakult a ruhatáram, hogy a szekrényből szépen lassan eltűntek a blúzok és az élére vasalt nadrágok, amiket kényelmes kötött pulcsik, és még kényelmesebb melegítőnadrágok váltottak fel.

A múltkor volt egy próbálkozásom, és rákerestem a "szexi otthoni öltözet" címszavakra, de a selyem és csipke kombinékban és kimonókban nem tudom elképzelni az otthoni munkát, ezért áttévedtem az oysho oldalára, ami nálam viszont az ultimate kényelmes cuccokat jelenti. Múltkor a korzózáskor pedig megleptem magam ezzel a melegítőnadrággal.. jajj, hogy lesz ebből szexi home office wear, és főleg, hogy fogok így jövő héten interjúzni! 

oysho.com

a bank

Pár napja már jártam a bankban, de akkor csak időpontot kaptam. Mikor összegyűlnek a dolgok, akkor egy szuszra szoktam letudni mindent. Igazából nincs is erre a sokmindenre sorszám, ezért mikor bemondom szegény srácnak az ajtónál, hogy mire is kérek időpontot, akkor csóválja a fejét, majd ad valamit, hogy ez majd jó lesz a mindenre is.

Úgyhogy tegnap vagányan visszabattyogtam az időpontos sms-emmel ügyet intézni. Bent leültettek, majd várakozás, és végül egy kedves ügyintéző hölgyhöz kerültem, aki aztán hirtelen elfoglalt lett, és ezért átültetett egy kedves úrhoz. Ő csak nézett rám, én meg neki is felsoroltam, hogy mi mindent kell intézni, majd nekiláttunk.

Míg ide-oda kattintgatott, addig beszélgettünk arról, hogy mennyivel jobb lenne, ha online is lenne ügyfélszolgálatuk, meg hogy mennyire lassú a rendszer. Közben a kedves ügyintéző hölgy néha vissza-vissza jött, hogy hogy állunk, mert itt már tűkön ülnek a sorban utánam várakozók. Aztán a terem másik végéből néha behallatszott kiabálás, először egy úr elégedetlenkedett, majd egy hölgy kérte a panaszkönyvet, közben a kedves ügyintéző úr kattintgatott, néha fel-feltekintett, hogy minden rendben van-e elől.

Egy idő után már nem mertem többet kérdezni, nem akartam húzni az idejüket látván azt, hogy milyen feszkóban vannak ők is meg a várakozók is, úgyhogy a legszükségesebbeket elintéztük, és robogtam is ki a bankból.

Aztán ma reggel visszamentem, hogy beadjam a hiányzó doksikat, amiket otthon rendes kisiskolás módjára összekésztettem és megírtam. Szerencsére nem voltak sokan, a kedves ügyintéző hölgy és úr is csendben ültek az asztaluk mögött. Mikor megláttak intettek, hogy menjek: a hölgyhöz ültem, már intézte is az ügyeket kedvesen és mosolygósan, búcsúzáskor intettünk egymásnak az úrral is, hagytam őket felkészülni a következő, borítékolhatóan eszement napra. Szerencsére egy darabig nem kell bankba mennem.

reggeli gondolatok

Vajon érzi-e a lélek, ha a generációk alatt oly sok sérelmet hordoz, hogy azt másik testbe, egy új életbe örökíteni már nem akarja? Mivel túl nagy a súly, e fájdalmat földi létében gyógyítani már nem bírja, teste terhes lesz számára. Magányosan kivár míg ez a test elfonnyad, majd a lélek az utolsó lehelettel kiszakad az univerzumba és eltűnik örökre.

tourist in my city

A hétvége már megint hip-hopp eltelt, egyszerűen képtelenek vagyunk a fenekünkön megülni. Kezdődött azzal, hogy péntek délután videó állásinterjúm volt, amire Karesz kitalálta, hogy béreljünk aznap estére egy szállodai szobát. Ezzel az amúgy pici lakásunkban lévő hátteremet is szépre cseréljük az interjúhoz, meg akkor már összekötjük a kellemeset a hasznossal, és romantikázunk aznap este. Csak később esett le, Zsu barátnőm emlékeztetett, hogy csak üzleti céllal lehet szállodában megszállni - milyen szerencse, hogy amúgy interjúm lesz -, de mint ahogy utóbb a szállástól megtudtuk, senki nem ellenőrzi, hogy a szobában ki mit csinál. 

Péntek délután becsekkoltam, az interjút letoltam, majd elmentem picit készülődni az estére. A közeli sétálóutca már karácsonyi díszben pompázott. Minden évben ugyanazok a díszek kerülnek fel, mégis mindig rácsodálkozom, hogy mennyire gyönyörűek. A hangszórókból szólt a karácsonyi zene, az emberek forralt borral andalogtak, tök jó hangulata volt. Vettem fürdősót, finom csokit és bort.

A hotelban elkezdtem készíteni nagyimnak az adventi naptárat, közben befutott Karesz is, és végül együtt fejeztük azt be. Jó volt picit kiszakadni a mindennapi környezetünkből, ha már nem utazhatunk. Az egyetlen hátulütője a dolognak, hogy most nincs étkeztetés, úgyhogy este pizzát rendeltünk, reggel pedig Karesz ugrott le péksütiért. Aztán kicsekkolás, és irány nagyim, ahol együtt főzicskéztünk. 

Most nagy sláger nálunk a csokis-banános muffin, ahhoz pedig találtunk a Lidl-ben egy cuki karácsonyfás szilikon sütőformát, azt avattuk fel. Meg odaadtam nagyimnak az adventi naptárat is, ami végül nem pont úgy sikerült, ahogy elterveztük, voltak benne kompromisszumok, de egész pofás lett.

Vasárnap délelőtt takarítás, majd hirtelen ötlettől vezérelve újabb adag csokis-banános muffint sütöttünk. Az ötlet kipattanása és megvalósulás között kb. 45 perc telt el, nagyon bevált ez a recept! Délután Marcsi barátnőmet látogattuk meg vidéken, hazafelé pedig végigvezettünk a kivilágított Andrássy úton a Hősök teréig, majd vissza... már ott is csodás karácsonyi fények vannak:)

segíteni jó

Azt még nem is meséltem, hogy a tavaszi hullámhoz hasonlóan megint önkénteskedem. Míg tavasszal az önkormányzatnak segítettem szórólapozni, addig most az Országos Mentőszolgálatnál lettem diszpécser. Mikor covidos voltam láttam, hogy mennyire le vannak terhelve a mentősök, és szerettem volna visszaadni a kedvességüket. Van tapasztalatom telefonos munkával, a hétvégéimből pedig igazán tudok áldozni erre pár órát, úgyhogy jelentkeztem.

Átestem egy gyorstalpaló tanfolyamon, ahol felkészítettek rá, hogy mi lesz a feladatom, és hogy a telefon másik végén néha aggódó, ijedt, szomorú vagy mérges reakciókat hogyan kezeljem. Aztán a szolgálatban megmutatták a rendszert, a több ezer mintavételre váró listáját. Az a feladatom az, hogy a tesztelésre váró betegeket hívom be mintavételre, vagy mentőautót küldök ki hozzájuk. Nagyon izgultam, hogy hogyan fognak fogadni a telefon másik végén, elküldenek-e a francba, kiabálnak-e majd velem. Aztán túl voltam az első telefonon, majd jött a többi, és ahogy haladtam a hívásokkal, a vonalak végén csak kedves, érdeklődő, néha ijedt, de mindig együttműködő emberekkel találkoztam.

Eddig több száz embert hívtam fel, több százszor magyaráztam el, hogy mire kell számítani mintavétel során. Volt, akit nyugtattam, hogy nem fog fájni, nem fog vérezni az orra a mintavételtől, hogy a mentősök meg fogják találni a címén, hogy minden rendben lesz, és vigyázni fognak rá a szakemberek. Volt, akinek száz kérdése volt, de tudtam, hogy neki arra van szüksége, hogy türelmesen válaszolgassak. Volt, aki két hete nem beszélgetett senkivel, mert otthon ül karanténban, őt is szívesen meghallgattam. 

Nagyon jó érzés így is hasznosnak lenni, segíteni, kedvességet és megértést adni, és azt is nagyon jó látni, hogy a sok másik önkéntessel együtt az elmúlt hetekben a tesztre várakozók számát drasztikusan sikerült lecsökkentenünk.

csöpögős, de szép

Jövő hétvégén megyünk meglátogatni Karesz anyukáját. Ő egyedül lakik egy kis faluban, ezért azt gondoltam ki, hogy addigra csinálunk neki kis kézzel készített adventi naptárat. Ehhez beszereztem egy teaválogatást 24 különböző teával, a többi alkatrész felkutatását pedig Karesz vállalta. A filterekre spárgával kis kártyákat kötünk majd, amikre üzeneteket, kedvességeket írunk fel, hogy minden nap kapjon a teája mellé egy kis figyelmességet egészen karácsony napjáig. A teafiltereket majd egy dobozba rakjuk, és csak a megszámozott kártyák fognak belőle kilógni. Remélem, hogy az igyekezetünket látva majd eltekint attól, ha ügyetlenül fog kinézni a műalkotás, és szeretni fogja a végeredményt:)

forrás: https://hatszinvirag.cafeblog.hu/

Tegnap este pedig spontán előszedtem a szekrény aljából a karácsonyi füzért, és körbe-körbe jártam a lakásban, hogy hol lenne a legjobb helye. Végül a konyhaasztal fölé szereltem fel. Aztán letisztogattam pár karácsonyi díszt, azokat is feltettem ide-oda a pici lakásban. Gyertyákat vettem elő és a lakás különböző sarkaiban meggyújtottam őket. 

Közben megfőtt a pörkölt, a konyhában kellemes meleg volt. A tüzet lekapcsoltam, a lámpát leoltottam, a karácsonyi füzért bedugtam, és a csendes félhomályban kavargattam az ételt. Nemsokára megjött Karesz is, megállt a füzér előtt, és nevetve elmondta, hogy ő pont ezt tervezte nekem meglepetésnek, hogy egyik este feldíszíti a lakást.

Kicsit más lesz ez a karácsony, de már kezdem érezni a szelét, és vágyom a narancs illatára - fel is írtam a bevásárlólistára -, a minap karácsonyi dalokat hallgattam, és most már vannak fényeim is. Csöpögős, nem? :D

#rutin

Mennyire epic, hogy mire feloldották a karanténunkat Karesszal, addigra zárják is le a várost. Mondjuk nem bánom, eddig is jóformán itthonról éltem az életemet, itt dolgoztam, és legfeljebb vásárolni mentünk el, vagy csak úgy kocsikázni, vagy a készülő lakásba.

Azért a karantén utáni első pár napban sokat kellett rohangászni, mert sok dolog elhalasztódott az elmúlt két hétben. Voltam a háziorvosomnál kikérni a táppénzes papírokat, aztán a lakásban egyeztettem az asztalossal a konyhatervekről, és jöttek beszerelni a hatalmas üveg tolóajtót is, amit már nagyon vártam és szuperül néz ki. Gondoltam, hogy majd rakok fel képeket a lakásról, de az az igazság, hogy az utóbbi egy hónapban nem nagyon haladtak vele, úgyhogy még várok egy picit, amikor már látványosabb lesz a változás. Most nézem, hogy utoljára augusztusban posztoltam képeket itt és itt. Karesz azt mondja, hogy ahogy alakul, úgy kezd egyre jobban tetszeni neki is:)

Kareszra amúgy nagyon büszke vagyok. Ő olyan típus, aki mindig mindenkinek szívességet tesz barátsági alapon, amit sajnos a munkatársai kihasználnak, és fű alatt vele végeztetnek el olyan munkákat, ami amúgy az ő feladatuk lenne. Majd ha valami nem úgy alakul, akkor ezek a barátok hirtelen megszűnnek barátoknak lenni, és könnyedén tolják rá a felelősséget. Ma viszont azt láttam, hogy beleállt egy ilyen szituba és nem engedte, hogy rajta verjék el a port, hanem kiállt magáért és tök jól érvelt, és megoldási javaslatokat is tett.

A karantént pedig szerintem egészen jól vettük, meg is lepődtünk, hogy mennyire nem mentünk egymás agyára, hanem szépen alkalmazkodtunk egymás szükségleteihez ezen a pici helyen. Nekem például tökre kell, hogy reggelente el tudjak vonulni a bögre teámmal és híreket, blogot olvasgassak, picit felébredjek és felkészüljek a napra. Karesznak pedig fontos, hogy ha dolgozik, akkor azt az ágyból tehesse. Bár van még min dolgozni, de szerintem mindenki megtalálta a maga kis rutinját, és azt hiszem, hogy sikerült azokat többé-kevésbé összeegyeztetni a másikéval. Úgyhogy így várjuk a második bezárkózást.

le a kalappal

Azt gondoltam, hogy sokkal eufórikusabb érzés lesz egy hét után kilépni az utcára. Ehelyett a bejárati ajtó előtt sétáltam fel-alá az utcai lámpa fényében, és mint mindig amikor kiszolgáltatottnak érzem magam, egy nemzeti dalt kezdtem halkan dúdolni. Talán a helyzet aktualitása miatt az amerikai himnuszt énekeltem teljesen spontán, és így vártam a mentőautót.

Délután kaptam a hívást, hogy mostantól ne egyek, mert ma jönnek ki hozzám tesztelni. Igazából már egy hete vártam rájuk, és így picit már aktualitását vesztette a dolog, hogy napok óta tünetmentes vagyok. De úgy tűnik, hogy most értem el hozzájuk a rendszerben. Úgyhogy fegyelmezetten lementem a kijelölt időpontra, és imádkoztam, hogy a lehető legkevesebben legyenek az utcán, mikor nagy fehér szakfanderükben és műanyag maszkjukban kilépnek a mentőautóból és az agyamig feldugják a rettegett pálcát.

Aztán befordult az utcán az autó, én lassú léptekkel és dobogó szívvel mentem eléjük, a két szkafanderes hatalmas egészségügyis pedig már várt a mentőautó fényénél. Próbáltam egyezkedni, hogy csak a torkomból vegyenek mintát, de aztán úgy voltam vele, hogy ezeknek a kedves embereknek nem akarom megnehezíteni a munkáját, van nekik elég bajuk így is. Főleg, hogy délután négy és éjfél között bármikor jöhettek volna, úgyhogy gondolom egész éjjel tesztelni fognak.

Az a pálcika pedig nem is volt olyan vad, úgyhogy mindössze kettő perc múlva már elköszöntünk és kitartást kívántam nekik a munkájukhoz. Mert fáradtak ők is, és fáradt a háziorvosom is, akivel míg ma reggel beszéltem telefonon, addig a másik három telefonja is folyton csörgött, de őszintén örült, hogy jobban vagyok, és sok puszit küldött. Én pedig neki is kitartást kívántam a munkájához. És  igazából kitartást kívánok minden egészségügyi dolgozónak, és nagy-nagy köszönet a türelmükért és emberségükért, amit ebben a megfeszített helyzetben is mutatnak! A Lánchíd újra fehér lett nekik, remélem, hogy az esti tapsolások is majd visszatérnek:)

karantén

Elterveztem, hogy majd megírom, hogy milyen jó volt a hosszú hétvége a  Zalában. Bár picit kapart végig a torkom de gondoltam, hogy ilyen ez a párás ősz. Aztán Karesz éjjel belázasodott, másnap reggel hazajöttünk, harmadnapra a tesztje pozitív lett. Így esett, hogy mi is elkaptuk, és a hosszú hétvégénk meghosszabbodott egy kis karanténos eseménnyel.

Egyelőre eléggé jól állunk a dologhoz főleg, hogy már kifelé lábalunk belőle. Visszanézve három fő szakaszra tudnám osztani a kis dög munkálkodását, mert ő amúgy vándorol a testben mindenfelé.

1. szakasz: fáradtság, kaparó torok, hőemelkedés  - Karesznak magas láz, a járványügyis szerint a férfiak nehezebben bírják.

2. szakasz: szem mögötti szemfájdalom, fejfájás, hányinger. epic!

3. szakasz: szaglás elvesztése - mondjuk ez a legmegdöbbentőbb. Mikor felfedeztük magunkon, a lakásban rögtön mindent végigszaglásztunk, és semmi. Azóta is napi parfümtesztet végzünk, és várjuk vissza a szagokat szeretettel.

Mióta kényszerszabin vagyunk, azóta a konyhába járunk étterembe, a nappalink szőnyege a fű, mellette ezres puzzle vár, és a hotelszobánk a háló. Ja, és persze naponta eljárunk a fürdőszobába spa-ba. Szóval mi most így.

Azért csatolok néhány képet a hétvégéről is, mert nagyon szép volt.

az új nagyik

Ha az ember otthonról dolgozik, akarva-akaratlanul részese lesz a kis ház mindennapjainak. Például mikor egy-egy telefonhívás közötti szünetben kiülök a gangra magamba szívni az ősz utolsó napsugarait, vagy ha csak levegőzöm egyet egy forró teával a kezemben, az Julika néni számára azt jelenti, hogy tudunk egy kicsit csacsogni. Ahogy meglát kint, már jön is felém: halkan, apró léptekkel csoszog végig a gangon, frizuráját igazgatva. Megáll, mindig megkérdezi, hogy nem zavar-e, mosolyogva legyintek, hogy dehogy, aztán ő rákezd a mesélésre. Olykor a ház lakóiról mesél, olykor a családjáról. Egyidős nagymamámmal, és kinézetre is hasonlítanak, úgyhogy picit olyan, mintha ő mesélne. Sőt, múltkor meg is sértődött, hogy még mindig nem tegezem őt. Amúgy van kulcsa a lakásunkhoz is, úgyhogy tényleg olyan, mint egy nagyi.

Aztán van a nagyothalló néni, akinek mindig csak integetek, mert nem hallja, ha köszönök neki. Múltkor délután becsengetett. Pironkodva kérdezte, hogy Karesz nincs-e itthon, mert be kellene gyújtani a konvektort, de ő sajnos elfelejtette, hogy hogyan kell. Úgy tűnik, hogy Karesz az emelet férfija:) Karesz aznap sajnos későn ért haza, addig pedig nem szerettem volna, ha a néni hidegben van. Úgyhogy munka után átcsengettem. Mutatta a leírást, amihez nagyítót vett elő, mert nem tudta a pici betűket elolvasni. Én közben beültem a konvektor elé, ő betolt alám egy kissámlit, hogy kényelmesen üljek. A telefonomon kerestem egy youtube videót, és az alapján tíz perc alatt sikerült bepattintani a lángot a konvektorban. Örültem, hogy nem kell többet fáznia.

Aztán tegnap este épp hajat szárítottam, mikor megint csengettek. Karesz nyitott ajtót, hallottam egy rövid párbeszédet, majd ajtó záródást. Mikor kidugtam a fejem a fürdőszoba ajtaján, akkor láttam, hogy az asztalon egy tál almáspite várt. A nagyothalló néni sütötte nekünk. Szerintem lettek új nagyijaim:)

idő, rutin, semmittevés

Azért jobban élvezem az otthoni munkát az irodainál, és már kezd kialakulni az új lakásban a napi rutinom is. Reggelente jókat reggelizem, vannak egész komoly kis dunsztosüvegjeim tele magvakkal és ropogós műzlivel. Az Aldiban találtam egy nagyon finom műzlit (alább), és lehet ott kapni kimért magkeveréket is, imádom! Közben bedöntök egy liter zöld teát, elolvasom a híreket (bár ne tenném), és szépen lassan nekilátok a munkának.

Kezd újra beállni az is, hogy egyszer-egyszer leugrok egy kávézóba. Most éppen tesztelem őket, egyelőre a Costa tetszik itt a sarkon, kellemes a zene, szeretem a nem túl erős fényeit, és a kilátást az utcára. Meg szükségem is van arra, hogy az egész napos otthoni munka mellett néha halljak magam körül embereket, míg a laptopomon olvasok, pötyögök, dolgozom. Talán ettől vagyok városi lány? :)

Közben arról ábrándozom, hogy egyszer olyan munkám lesz, ahol simán lehet kávézókból dolgozni és onnan meetingelni. Mondjuk lennék lakberendező, aki reggel felkap egy puha pulcsit, feltekeri a nagy sálját, felhúz egy kényelmes cipőt, és egy jó kávé mellett kezdi a napot kedvenc helyén. Közben inspirációkat gyűjt, cikkeket olvas, terveket rajzol. Valahogy így képzelem a tökéletes munkát.

Aztán már csak a délutánokba és az estékbe kellene valamilyen rendszert csempésznem. Például nagyon szeretnék újra eljárni edzeni. Egyelőre viszont annyi munkám van, hogy estére bezombulok és nem visz rá a lélek, hogy felszedelődzködjem és edzeni menjek. Most ez úgy néz ki, hogy munka után sorozatozok és lustulok, míg Karesz haza nem ér. Pl. rákattantam az 'Emily in Paris' c. sorozatra, ami szerintem egy tök jó, könnyed kis valami, és a fáradt agyamnak éppen erre van szüksége.

Picit dilemmázom amúgy, hogy biztosan mindig tevékenynek kell lennem? Mindig kell nekem valamit csinálnom? Szerintem tök okés az, ha néha semmit nem csinálok, ha nincs dolgom, ha nem azon agyalok, hogy mivel kellene kitöltenem a tíz szabad percemet. Valahogy ebben a felgyorsult világban ciki ha valaki nem elfoglalt. Én meg inkább azt gondolom, hogy itt is az arany középút a legjobb megoldás. Bár Karesznak, aki a pörgés és az éjjeli melózás mintaképe, ezt nem lesz könnyű befogadnia:)

#helloiroda

Mennyire el voltam szokva a magassarkútól, a sminktől, a párás metrószerelvényektől, a mellettem csöpögő esernyőktől, a laptoptáska súlyától, a tárgyaló fényeitől és a légkondi zúgásától.

Hello irodai munka!

új világ

A héten egyik nap Karesszal eldöntöttük, hogy elmegyünk vacsizni. Szoktunk spontán randikat csapni. Azon tanakodtunk, hogy vajon hova menjünk. Régebben sokkal többet mászkáltam el, most valahogy nem jutott eszembe semmi. Beültünk az autóba, mentünk pár sarkot, leparkoltunk, újra tanakodtunk. Aztán eszünkbe jutott, hogy az utcánkban van egy jó kis indiai étterem, amit mindketten szeretünk. Az autót visszaparkoltuk, és elindultunk az étteremhez. A hely viszont sötét volt, és akkor láttuk, hogy az étterem bezárt.

Belém hasított, hogy a válság itt van az orrunk előtt. Az étterem, ahol pár hónapja még a barátaimmal ebédeltem, már nem létezik, és megannyi hely körülöttünk szintén már csak a múlté. Nagyon sajnáltam azokat az embereket és családokat, akik elvesztették a munkájukat. És hálás voltam azért, hogy ez egyelőre minket elkerült.

Karesszal arról beszéltünk, hogy az utóbbi hónapokban érezhetően nőtt az emberekben a feszültség. Nem volt nyarunk, nem volt szabadságunk, sokan elveszítették a munkájukat, vagy csökkent a fizetésük, megváltoztak életek. Ezért most mégfontosabb mint eddig, hogy jobban figyeljünk egymásra. Ez egy új világ.

habemus Leo

Keresztanyuka lettem! Annyira izgatott voltam, hogy éjjel többször felébredtem, hogy ránézzek a telefonomra, hogy írt-e Angi. Vártam, hogy üzenjen. Aztán ma végre tudtunk picit beszélni telefonon, jó volt hallani a hangját, beszűrődött a kis Leó nyekergése is, belőlem meg kitört a sírás a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől.

bürokrácia

A mai nap sikerrel jártam, elintéztem a légkondis hűtés-fűtés villanyóráját (H tarifa), pedig nem volt egyszerű menet. Minden tiszteletem azoké a biztonsági őröké és ügyintézőké, akik állják a várakozásba belecsömörlött, sokszor okkal frusztrált ügyfelek (panasz)áradatát. 

Mondjuk a fél órás várakozásban a sorstársiasság összehozott egy öreg bácsival, aki türelmesen várt egy, az ajtóba neki kitett faszéken; egy nyugalmazott informatikussal, aki ahányszor elkapta a tekintetem annyiszor kezdett bele  a mondókájába, hogy a jelenlegi kézi sorszámosztást milyen egyszerűen lehetne automatizálni, mert neki ez volt a munkája. Volt türelmesen mobilozó lány, egy ennél is türelmesebb srác, és a hitetlenkedő, reményvesztett asszony, aki már lemondott arról, hogy ő ma még bejut. Szóval hirtelen lett egy kis mikroközösségünk:)

Persze ha a telefonos ügyfélszolgálat ki tudná szolgálni a bejövő hívásokat, vagy ha működne az online időpontfoglalás, akkor sokkal kevesebben mennének be személyesen - főleg a covid alatt. Viszont sajnos itt még nem tartunk, addig pedig maradnak a türelmesen mosolygó ügyintézők. Nekem ma ők a nap hősei!

rozé

Évek óta világosbarna a hajam, nyaranta maximum szőke. Most viszont úgy éreztem, hogy szeretnék valami újat kipróbálni. A fodrászommal már múltkor elkezdtünk erről beszélgetni, és ma megtörtént a (számomra) nagy lépés, rozé színű lettem. Nagyon izgulok, hogy a környezetem mit fog hozzá szólni. Igazából még én is szokom, de azt hiszem, hogy tetszik:)

mozgásban

Az utóbbi időben offoltam picit a bloggolást, mert még mindig költözésben vagyunk (azaz én költözöm át Kareszhoz), és a laptopom hol itt van, hol ott, úgyhogy alig kapcsoltam be. Igazából most is épp két nagy IKEÁ-s zsák bepakolása között ültem le a kanapéra szusszanni egyet, aztán este jön értem Karesz, és visszük át hozzá a mai adagot. Mondjuk az rejtély, hogy abba a pici lakásba hogyan fért be már így is ennyi cuccom.

Hétvégén az egyetemi baráti társaságommal Őrségben voltunk kirándulni. Minden évben szervezünk egy ilyen túrát, ahol pár napot együtt töltünk és bejárjuk az ország egyik régióját. Ennek a mostaninak különösen nagyon örültem, mert az Őrség a kedvenc hazai tájam, egyszerűen varázslatosak a dombok között megbúvó pici falvak. Az időjárással is szerencsénk volt, csodás napsütés és tökéletes túrázós időnk volt végig. Alig vártam azt is, hogy újra bevásárolhassak tökmagolajból és tökmagkrémből, és egyek sok rétest. Meg tök jó érzés, hogy már van kedvenc rétesezőm és tökmagolajosom is. Szeretem ezt a bandát is. Alig találkozunk, mégis olyan, mintha csak tegnap váltunk volna el. Volt sok nevetés, sztorizgatás, na meg csomó nosztalgia.

Hazaérve egy patyolat lakás fogadott, minden a helyén, a hűtő tele, a függönyök kimosva, Karesz ugyanis egész hétvégén takarított. És akkor kicsit már olyan volt, mintha haza értem volna. Az egyetlen projekt, amivel még foglalkoznunk kell az a homeoffice sarkom kialakítása, és szerintem én már jól leszek az új otthonomban:)

Közben néhány kép a hétvégéről:

táncdalfesztivál

A nagy pakolásban az egyik pendrive-on megtaláltam a régi zenéimet, és tegnap este azt hallgattam, táncoltam rá, és már totál' nem emlékeztem a szövegükre, úgyhogy megkerestem őket a neten, és azt énekeltem. Igazi tinibuli hangulat kerekedett nálam:) Annyira jól visszahoznak zenék régi életérzéseket és emlékeket, meg tök vicces rájönni, hogy amit anno angolul halandzsáztam, annak igazából mi is az értelme.

Aztán voltak olyan számok is, amelyeket még szöveggel sem tudtam egy szuszra kiénekelni, de marha vicces volt próbálkozni. Belinkelek ide kettőt, kíváncsi vagyok, hogy kinek sikerül a számmal együtt énekelni.

boxing

Karesszal az utóbbi napokat végigveszekedtük. Igazából apró dolgokon zörrentünk össze mindig, de láthatóan valami zajlik közöttünk. Szerintem stresszelek ezen a költözés dolgon, mert végülis feladom az eddigi jól megszokott életemet. Többször elfog a kétkedés, hogy akarom-e én ezt? Nem fogom-e megbánni? Nem maradok-e le így valami másról?

Abban sem tudok dönteni, hogy mivel kezdjem a pakolást. A pörgős hétvége után el is fáradtam, és csak arra vágytam, hogy egyedül legyek. Úgyhogy hét elején otthon voltam, és közben elkezdtem szortírozni a saját lomjaimat. Ültem a szőnyegen a cipősdobozok felett, amiben elfeledett emlékeket tároltam. Volt, amelyekhez még mindig jó emlékek fűződtek, azokat szépen visszapakoltam. Amelyekhez pedig semmilyen, vagy rossz emlékem fűződött, azokat kihajítottam.

Egyrészt izgalmas ez az időszak és ez a lépés, másrészt picit megrémít. Az megnyugtat, hogy ha nem jönne össze ez a költözősdi, akkor mindig van hova mennem. De szeretném, ha sikerülne. Sokat beszélünk Karesszal a privát szféráról, hogy mindkettőnknek szüksége van néha az egyedüllétre, és hogy ezt majd megoldjuk valahogy. Tök jó, hogy ezekről tudunk beszélni és hogy nagyjából hasonló igényeink vannak. Ma még be kell fejeznem a negyedik lomos fiókomat is, és akkor már csak a ruhák és cipők vannak. Mivel azokat gyakran szortírozom, az már gyerekjáték lesz :D

berendezkedősdi

Karesz már napok óta pakolja ki a cuccait a kis garzonból és ajándékozza el alapítványoknak, hogy nekem helyet csináljon. Ő évek óta él itt, felgyűlt nála a sok lom (ő nem tudja, hogy én ezeket annak nyilvánítottam). Meg tárolgat olyan cuccokat is, amikre majd lehet, hogy egyszer szüksége lesz. De lehet, hogy nem. Szerencsére nyitott arra, hogy picit én is beleszóljak a majdani közös kuckónk elrendezésébe, úgyhogy elég sok kacatot sikerült már kidobatnom vele.

A hétvége eléggé produktívra sikerült (bár ezt kb. minden közös hétvégénken megjegyezzük). Szombat reggel a készülő lakásomnál kezdtünk, ott beszéltünk a kivitelezővel, mert a WC-t rossz helyre fúrták fel a falra, és ezért át kell tetetni. Onnan mentünk egy szerelvényboltba ventilátort nézni, majd irány az IKEA, ahol megreggeliztünk. Ezt a reggelit senkinek nem ajánlom, a tojásrántottának szerintem nem sok köze van a tojáshoz, és a kávé is nagyon híg. Viszont vettünk pár nagyon fontos dolgot, többek között teatojást, ami nálam fogyóeszköz:) Onnan átmentünk az Auchanba nekem íróasztalt nézni a home office-oláshoz.

Alig vártam, hogy hazaérjünk, és a terveim alapján picit átrendezzük a lakását. Az íróasztalt összeraktuk és a bútorok áttologatásával a tér sokkal tágasabb és világosabb lett. Az így felszabadult falra Karesz szekrénye aljában rejlő képei is felkerültek, amitől picit otthonosabb is lett a szoba. Mindketten megállapítottuk, hogy ez lett a kedvenc falunk:) Így, hogy beleszólhattam a lakás új elrendezésébe, jobban magaménak is érzem azt.. és szerintem Karesz ezt nagyon jól tudja.

Vasárnap OBI, majd függönyt mostunk és folytattuk a pakolászást. Délután elugrottunk az ÁzsiaCenterbe Karesznak venni pár dolgot (szerintem akkor voltam ott utoljára, mikor megnyílt). Estére viszont lemerültem és csak ejtőzni volt kedvem, úgyhogy azt végre az ágyban, tévézéssel töltöttük.

összeköltözősdi

Persze a rendszeres edzést még most sem sikerült bevezetni, valahogy mindig van, ami épp fontosabb.. de hát ismerem magam, valaminek nagyon kell motiválnia ahhoz, hogy rendszer legyen ebből az edzésből.

A rendszerességet a jelenlegi kétlaki életem sem nagyon támogatja: kinél aludjunk, milyen idő lesz másnap, és akkor milyen ruhát vegyek fel, hol és mit reggelizzek és társai.. jaaj! Mondtam is Karesznak, hogy picit egyetemistának érzem magam, aki nem tudja, hogy mi lesz másnap és egy több ismeretlenes történetre kell készülnünk nap mint nap. Öreg vagyok én már ehhez! :)

Végülis arra jutottunk, hogy akkor költözzünk össze. Ez a döntés igazából már hetek óta érlelődött. Először csak ízlelgettük a szót, beszélgettünk a pro és kontrákról, nem lesz-e túl korai, megnéztük az eshetőségeket, szóval körbejártuk a témát. Augusztus végére jutottunk el oda, hogy akkor csináljuk.

Úgy döntöttünk, hogy anyagilag akkor jövünk ki legjobban, ha hozzá költözünk. Ez viszont azzal jár, hogy a sajátoménál egy kisebb, 30 nm-es garzonba bútorozunk össze. Eléggé be vagyunk tojva, mert mindketten megszoktuk, hogy van saját kis életünk, saját hóbortjaink, és ragaszkodunk a privát szféránkhoz.. ez 30 nm-en kihívás lesz, ezzel tisztában vagyunk.

Ami viszont mellette szól, hogy így összezárva derül ki leghamarabb, hogy tudunk-e együtt élni, és nem mellesleg a lakás nagyon jó helyen van. Alig várom, hogy őszi reggeleken lerongyoljak a környék egyik kávézójába híreket olvasni, vagy csak hogy süttessem magam a téren a fáradt, őszi napon. A télre viszont egyelőre nem szeretnék gondolni. 

Úgyhogy szeptember elején felmondtam az albérletemet, és a következő hetek a pakolásról és átcuccolásról fognak szólni. Közben pedig az én lakásom is készül nagy erőkkel. Yaay! :)

új szeptember

Történt az, hogy mikor Karesz anyukáját látogattuk meg, belecsöppentünk egy olyan falunapba, ahol éppen az egészséges életmódot népszerűsítő programok voltak. Míg Karesz itt nőtt fel és mindenkit ismert, ezért ő nem éppen itt akarta a délelőttjét eltölteni, nekem viszont minden új volt, és városi lányként nagyon kíváncsi voltam, hogy egy kicsi faluban az ország csücskében hogyan beszélnek és gondolkodnak az egészségről. Persze az ÁNTSZ-es néni mikrobákról szóló előadása nem aratott túl nagy sikert a kisgyerekek körében, akiket csak azért zavartak be rá, hogy meglegyen a létszám. Meg volt olyan stand is, ahol csináltak finom limonádékat és gyümölcsturmixokat, de ott sem tolongtak sokan, viszont nagyon sikeres volt az ugrálóvár és az alkoholos állapotot szimuláló szemüveg:) Az idősebbek pedig sorokban kígyóztak az állapotfelmérő sátor előtt, úgyhogy azért mindenkinek volt valami érdekes.

Az állapotfelmérésre én is beneveztem. Valami ultramodern telefonos appal mérték a pulzusomat, és egy másik kütyüvel pedig felmérték a testem állapotát, állítólag a sejtek szintjéig. Ahhoz képest, hogy elég nagy mellénnyel ültem oda, hogy velem minden rendben, nagyjából olyan lehajtott fejjel is jöttem el. Igazából rendre az jött ki, hogy rendszeresebben kellene ennem is és sportolnom, és persze a stresszfaktort is csökkenthetném (helló lakásfelújítás!).

Úgyhogy míg jöttünk haza az autópályán, addig nagyjából összeraktam egy tervet magamban, hogy szeptembertől heti három edzésre ráállok (remélem, hogy azzal, hogy ezt ide leírom, nem fogom elsunnyogni a dolgot!), betárazok vitaminokból, és persze megpróbálok valami rendszert vinni az életembe a kétlakiság ellenére.

Szombaton betáraztam mindenféle vitaminból és újra jelentkeztem az edzőteremben a kedvenc kettlebelles órámon, ahol meglepetésemre a szokásos 30-as létszám helyett most csupán 5-en voltunk. Ezzel nem lett volna semmi baj, ha a szokásos egy súly helyett most nem kettővel kellett volna dolgozni, és ha az edző nem mellettem állt volna egész idő alatt. Ennek eredményeképpen három napig éjjel még megfordulni sem bírtam az izomláztól, és úgy mozogtam, mintha reumás lennék. Tegnapra azonban visszakaptam a testem, és újra voltam edzeni is, úgyhogy azt hiszem, hogy most már szerintem megmaradok. Most már csak rajtam múlik, hogy tartsam ezt a heti hármat:)

nyárvégi

Az elmúlt héten kicsit szabin voltunk Karesszal. Két napot anyukájánál töltöttünk vidéken, sokat beszélgettünk, ettünk-ittunk és kutyáztunk. Kertészkedtünk, ami leginkább a fűkaszálásban és fűnyírásban merült ki (hatalmas a kert!). Voltunk szomszédban kiscsikót és kismalacot nézni, és hosszú idő után, engedve Karesz kitartó nógatásának vezettem is. Abban mindketten egyetértünk, hogy fontos, hogy újra legyen rutinom, mert bár emberemlékezet óta van jogsim, két kezemen meg tudom számolni, hogy azóta hányszor vezettem. Eddig mindig halogattam a vezetést, mert nincs rá szükségem, mert stresszelek, mert épp nem zárt cipőben vagyok, meg amit ki lehet ilyenkor találni. Viszont a kis falvak között, ahol legfeljebb egy traktor jött szembe elfogytak az érveim, úgyhogy egyik nap megbeszéltük, hogy én vezetek haza az egyik faluból, és igazából egészen jól ment:)

Aztán hétvégén meglátogattuk Aput és a húgaimat, vettem nekik tanszereket és iskolatáskát, kicsit beszélgettünk, kipróbáltuk az új tollkészletüket, és kaptam sok puszit és ölelést. Kár, hogy keveset látom őket, ilyenkor mondjuk jó lenne, ha tudnék vezetni, könnyebben tudnék lejárni hozzájuk vidékre. Apunak szerintem tetszett Karesz, és mondta hogy menjünk máskor is.

Vasárnap Angi babavárója volt. Egy parkba ültünk ki piknikezni barátnőkkel, a mit sem sejtő Angit pedig a férje hozta el, volt nagy meglepetés:) Sokan eljöttek, volt akit Angi esküvője óta nem láttam, mindenki elmondta, hogy mi vele, és persze a babavárás és az anyaság volt a központi téma. Ott nagyon jó volt a sztorikat hallgatni, sokat nevettem, jó volt újra látni a csajokat, hazaérve azonban rámtelepedett valami szomorúság, amit magam sem értettem. Szerintem sok még bennem mélyen a félelem az anyasággal kapcsolatban, hogy lehet-e gyerekem, vajon lesz-e, és ha igen, ugye egészséges lesz.

Tegnap volt egy potya látogatásom egy orvosi időpontra, ahol mikor 20 perc várakozás után közölték, hogy még biztosan ugyanennyi csúszás várható, akkor eljöttem. Munka után kimentem az építkezéshez is, de hétvége óta nem történt változás. Közben pedig stratégiákat találok ki, hogy a kukám mellé költözött muslicákat hogyan tudnám kirobbantani.. a hypózott szemetes, a citromillatú szemeteszacskó és a gyakori ürítések nem hoztak eddig eredményt, ezek a kis dögök már tudják, hogy 1-2 napnál tovább nem húzom ki szemetes használata nélkül, és mindig csurran-cseppen nekik valami. 

Gyorsan eltelt ez a nyár. Mondjuk ezzel a mai idővel valóban kicsit már őszi a hangulatom is. De igazából ezt az időszakot is szeretem. Szeretem, mikor narancsba borulnak a fák, mikor a nap már nem olyan magasan delel és a színe is melegebb sárgára vált. Meg talán az ősszel a muslicák is elmaradnak..

tök okés

Nem tudom ki hogy van vele, de az én érzéseim nem statikusak. Ugye, itt van most az életemben Karesz, sok impulzust kapok tőle, és mivel már régen voltam ilyen helyzetben (értsd: kapcsolatban), ezért akarva-akaratlanul egészen közelről, mikroszkopikusan figyelem az érzéseimet és a reakcióimat. Próbálok nem abba a hibába esni, hogy a saját szemüvegemen keresztül reagálok egy-egy helyzetre, hanem szeretném időben lefékezni a spontán reakcióimat és csak azt adni neki vissza, ami valóban neki szól és nem a múltbéli sérelmeimnek.

Nem mondom, hogy ez könnyű, sőt azt sem, hogy ez mindig sikerül, de rajta vagyok az ügyön. Ezzel együtt persze egyre jobban megszokom, hogy ő az életem része, és hol jobban, hogy kevésbé igénylem a közelségét. Ettől az ingadozástól eleinte megijedtem, de egy ideje tök okés, ha nem érzem azt, hogy minden nap minden percében a fellegek felett kell járnom. És éppen attól, hogy ezt a magam felé támasztott elvárást elengedtem, érzem azt, hogy beleengedhetem magam az érzésbe. Legyen az eltávolodás, bizonytalanság vagy szerelem.

Aztán vannak olyan napok, mikor este fájó hassal fekszem az ágyon, és ő egy melegítőpárnával állít be, amit megmelenget nekem és a hasamra tesz. Vagy mikor hajnalban kelünk azért, hogy elvigyen megvenni a bojlert, felcipelje azt nekem a készülő lakásba, egy másik helyen segítsen kiválasztani a csempéket és 9-re hazavigyen, hogy időben kezdhessem el a munkát. Ilyenkor csak nézem őt, és akkor épp szerelmes vagyok. Tudom, hogy ezek a pillanatok fontosak, és majd ezekre kell emlékeznem, ha épp nem a skála ezen oldalán fogok egyensúlyozni, de végülis az is tök okés lesz!

Ugyanitt: láttátok a Love on Spectrum sorozatot Netflixen? Autista fiatalok párkereséséről szól, és olyan szívmelengető látni, hogy emberek ennyire tisztán és őszintén látják a párkeresést, minden játszmázás nélkül. Nagyon ajánlom:)

lakás update

A lakással közben beindultak az események. A kivitelezőtől hétfőn csak úgy random megkérdeztem, hogy mikor szándékozik elkezdeni burkolni, mire ő rávágta, hogy még a héten. Ami tök okés lenne, ha meglennének a burkolatok és ha nem szabin lennék szerdától. Úgyhogy volt a  hétfőm és a fél keddem arra, hogy mindent beszerezzek és elintézzem a szállítást. 

Utólag visszanézve a hétfői híváslistám rekord hosszúságú lett, de nap végére el volt intézve, hogy szerda reggel kiszállítsák a laminált padlót és tartozékait, a beltéri ajtókat és a díszléceket. Kedd reggel elmentünk a bojlerért, megvettük a csempéket, közben párhuzamosan a légkondis a lakásban megszerelte az átvágott vízcsöveket, és elintéztük a csempék és a mindenség felhordását. 

A burkolónak leadtam a burkolatkiosztási tervet, a kivitelező jófejségből állítólag csinál nekem kád alá beépített menő led-világítást (ez biztos egy romantikus pillanatomban pattanhatott ki a fejemből), úgyhogy ha minden jól megy, akkor mire visszaérek szabiról, a lakás teljes pompájában fog várni (mínusz a tolóajtó, az ablakok és a lámpák).

villanyszerelők utáni állapot

utolsó nyarunk

Ez volt az utolsó hétvégénk Angival. Nem csak azért, mert a nyár alkonyán vagyunk és mindjárt beköszönt az ősz, hanem azért is, mert ő lassan belép a kilencedik hónapba, amikor otthon várja majd, hogy a bébi megszülessen. Ezért már hetek óta terveztük, hogy ezt az utolsó hétvégét együtt töltjük a nyaralónkban, a mi kis tüskevárunkban, ahol 30 éve besétáltam a kertjükbe, és ahonnan a barátságunk datálódik.

Az első két napon csak mi voltunk, és egész nap vagy ültünk a stégen és lógattuk a lábunkat a vízbe, vagy a fák árnyéka alatt feküdtünk a parton. Beszélgettünk a máról, a gyerekkorunkról, a közös emlékekről, na meg a jövőről, az ő új életéről, mikor már lesz a baba. Már nagyon régen találkoztunk úgy, hogy csak ketten voltunk és rég nem volt időnk ennyit beszélgetni. Kicsit olyan érzés volt, mintha újra megismertem volna, vagy talán mintha ez a pár nap a régi életünk lezárásának rituáléja lenne. Ültünk a padunkon, és mintha egy időgéppel visszamentünk volna, hirtelen újra azokat a csapzott hajú kislányokat láttam, akik egy emberöltővel ezelőtt is ugyanazon a padon lógatták a lábukat nevetgélve.

Egyik reggel Angi izgatottan szólt ki a szobámból. Egy mappát tartott a kezében, amit a könyvespolcomon talált. Ezt a mappát már évek óta nem láttam, de ahogy tartotta elém, egyből megismertem. A mi nevünk volt a borítóján, és a belseje telis-tele volt a mi gyerekkori rajzainkkal, titkon írt regényeink gyűrött lapjaival és a levelezéseinkkel, amiket mindig akkor írtunk egymásnak, amikor a nyári szünet alatt valamelyikünk táborba ment, és nem találkoztunk egy hétig.

Aztán a harmadik napra újra sokan lettünk: megjött Angi férje, lejöttek a közös barátnőink fürdeni, és Karesz is meglátogatott (nem mellesleg most találkozott először nagyimmal!). Az idilli napoknak vége lett, újra a szokásos nyüzsgés vett minket körbe, tettük a dolgunkat mint vendéglátók, de azért néha össze-összenéztünk Angival, mert az elmúlt napok és az elmúlt 30 év mindig velünk maradnak.

egyszer fent..

Azért ebben a lakásfelújításban is vannak néha kihívások, a tegnapi napon pedig kaptam gutaütésből egy rakattal. 

Kezdődött ott, hogy eltűnt az a szaki, aki a villanyórát szerelte volna be. Szombaton a megbeszélt időpont előtt egy órával egy ismerősén keresztül mondta le a munkát betegségre hivatkozva, azóta pedig kámforrá vált. Nem is lett volna azzal semmi gond, ha elhalasszuk az időpontot, de se hívásra, se sms-re, se e-mailre nem reagált többet. Kicsit talán meg is sértődtem rá, hogy így felültetett. 

No, ekkor gyorsan bekértem új árajánlatokat, és egy idősebb szaki bácsi vállalta a munkát. Kedves bácsinak tűnt, de nagyon dörzsöltnek is. Még aznap felmért, kicsit alkudoztunk, megállapodtunk az összegben, és már másnap jött is a villanyszerelőkkel egyeztetni. Én éppen akkor értem oda, mikor ő indult el. Kiderült, hogy a villanyszerelőket rávette, hogy ők vegyék meg a villanyórát és terheljék rám a költséget úgy, hogy közben ezt az összeget az ő munkadíjából nem vonjuk le. Ergo ő úgy gondolta, hogy a villanyóra díját kétszer fogom kifizetni. Még gyorsan utánakiáltottam, hogy ezt majd azért beszéljük meg.

Közben a villanyszerelő a kezét tördelve mutatott a falra, kis baleset történt, mondta, a konnektor fúrása közben véletlenül átfúrták a légkondi csövét (facepalm). Úgyhogy hívtam a légkondist, hogy ilyenkor mi van, jövő héten jönnek megjavítani. Plusz költség.

Épp mentem el, mikor hívott a közös képviselő is, hogy a népek kezdik unni a folytonos kopácsolást és fúrást, ami állítólag vasárnaponként sem áll le, és a munkások most azzal riogatják őket, hogy augusztus 20-án is dolgozni fognak. Ráadásul állítólag egy kismama is elcsúszott egy takarófóliában, úgyhogy kisebb armageddon van alakulóban. Ekkor hívtam a kivitelezőt, aki megerősítette, hogy ők márpedig vasárnap nem dolgoznak, takarófóliát eddig nem is használtak, ha pedig igen, azt tuti nem hagyják lakáson kívül. Mindenesetre jófej volt, kérte, hogy kössem össze a közös képviselővel, hogy megbeszélje vele.

Nem mellesleg megemlítette, hogy szerinte a tolóajtósok lehet, hogy átfúrták a szomszéd falát (facepalm#2).

Kareszt tegnap szinte sírva hívtam fel, hogy ez egyre gázabb, és mindenki meg fog engem lincselni. Ő teljesen higgadtan egyből összerakott egy projekttervet a fejében. Hogy akkor ő ma reggel a lakásban kezd és kiteszi a kivitelező számát a lépcsőházba, hogy a lakók hívhassák ha panasz van. Beszél a szomszéddal is, akinek lehet, hogy átfúrtuk a falát. Lebeszéli a villanyszerelőkkel, hogy a légkondi javításának a költségét vállalják át. És beszél a villanyórás bácsival is, hogy a villanyórának az árát nem szeretnénk neki kifizetni, ha azt a villanyszerelőknek is ki kell. 

Ilyenkor érzem, hogy mennyire jó, hogy ő van, különben ezt nehéz lenne egyedül. Mindig azt hajtogatja, hogy a lakásipar meglehetősen maszkulin, ezért könnyebb benne férfiként érvényesülni. Én pedig nem vitatkozom vele, amúgy is szerettem volna, ha egy kicsit nem kell ezzel foglalkoznom. Aztán délelőtt hívott, és teljes nyugalommal közölte, hogy a talán-átfúrt-falú szomszéd jófej volt, a villanyszerelőkkel a kárrendezés le lett beszélve, és a villanyórás szaki némi sértődés árán, de elvégezte a munkát. Yaay! Tök jófej, hogy ezt így elintézte nekem. Most pedig szorítunk, hogy a lakók bírják még pár napig. Kareszt pedig este meglepem valami finom vacsival, mert ma ő a nap hőse:)

kapcsolatok

Vicces, ahogy a korral egyre jobban felgyorsulnak az ismerkedés szakaszai. A tinédzser évek alatt az első szerelem csak lassan bontakozott ki, hetekig tartott egymás kerülgetése, hónapokba telt eljutni az első csókig, és a kapcsolat minden szakaszát lassan ízlelgettük, még minden olyan új volt. Első bulik, első nyaralások és kalandok, és azt hittük, hogy ez örökké fog tartani. Az első barátommal még gyűrűt is csináltattunk. Annyira fiatalok voltunk, hogy a gyűrű számunkra nem eljegyzést szimbolizált, csupán az összetartozásunkat akartuk vele megünnepelni. 

Aztán jöttek a szakítások és csalódások, és szépen lassan falak emelkedtek, az álmodozást egyre inkább felváltotta a tapasztalatokon alapuló praktikum. Listák születtek arról, hogy a másiknak milyen kritériumoknak kell megfelelnie, és mi az, amit még be lehet vállalni. A randin pedig az asztal alatt pipálgattuk azt a képzeletbeli listát, és az illető vagy továbbjutott, vagy a feledés homályába merül.

Mondjuk az utóbbi idők rapid ismerkedéseinek a listám tökéletesítése mellett lettek olyan hozományai is, hogy lépten-nyomon becsekkolnak a múltból srácok, tapogatóznak, hogy mi újság. Olyan is volt a múlt héten, hogy csörgött a telefon, a srác bemutatkozott és elmondta, hogy benne volt a számom a telefonjában, de már nem tudja, hogy ki az a Lujza. Aztán picit hümmögtünk a telefonban, mert nekem sem volt fogalmam hogy ő ki lehet, aztán minden jót kívántunk egymásnak és letettük.

Karesszal pár hónap alatt ott tartunk, hogy volt lakáskulcs csere, és kezdjük kialakítani a kétlaki életünket. Szerintem ez az egyik legmacerásabb időszak logisztika  szempontjából: kinél aludjunk, milyen ruhát vigyek, ki vásároljon be és ki főzzön, hol tegyük le a cuccokat. Ráadásul más időpontban is végzünk munkában, úgyhogy általában én várom őt este. A lakásfelújítással pedig bejött egy harmadik helyszín is, amit rendszeresen látogatunk hol együtt, hol külön. 

Szerintem eddig egészen jól vettük az akadályokat. A hétvégén például megállapítottuk, hogy nagyon produktívak voltunk. Reggel felugrottunk az építkezésre, majd elmentünk csempét nézni, elhoztuk a kádat és a beépíthető WC-tartályt, megebédeltünk a helyi vendéglőben, utána még sziesztára is volt időnk. Délután szülinapra mentünk, utána kiugrottunk Budaörsre nagybevásárlást tartani, otthon még lenyomtunk egy scrabble party-t, majd kimerülten dőltünk be az ágyba.

Bár ez már nem az a tini ismerkedés, és minden sokkal gyorsabb és praktikusabb, mégis szeretem, hogy nincsenek fölösleges körök, hogy meg tudjuk beszélni a nézeteltéréseinket játszmák és dráma nélkül, hogy lazán tudunk beszélni a jövőről és a közös tervekről. Az is tök okés, ha a másiknak én-időre van szüksége, és nincs sértődés, ha bejön egy hirtelen munka és emiatt borul a napunk. 

Szóval azt hiszem, hogy minden kornak megvan a maga tempója és mélysége, nehézsége és szépsége, és ez pont így van jól:)