egy hét hullámzás

Az elmúlt hét arról szólt, hogy szüleimmel és Karesszal egy hajó hátán, négyesben szeltük az Adria hullámait a dalmát szigetek között. Túllendülve a kikötéssel járó stressz, a hullámoktól liftező gyomor és a 'melyik öbölben aludjunk ma' édes hármasán, egészen jól léteztünk azon a pár négyzetméteren, és csupán párszor mentünk egymás agyára. Viszont annál több szigetet fedeztünk fel, túráztunk, volt pecázás naplementében, lubickolás öbölben, ringatózás barlangi tóban, reggeli kávé tengerparton, ettünk halat, rákot, kagylót, barnultunk, szőkültünk, sótól csillogott a bőrünk. Bár tegnap vége lett a kalandnak és elbúcsúztunk a hajótól, a szoba azóta is megbízhatóan hullámzik alattam.

hola. szia. ciao.

A barátnőim egyre-másra jelentették be a héten egymástól függetlenül, hogy lefoglalták a nyaralásaikat. Teljesen véletlenül Zsu, Angi és Marcsi is Spanyolországban lesznek júniusban a családjaikkal, csak éppen az ország más-más részein. Nagyjából a karantén-periódus előtt picivel kezdtem el ezt a blogot, ezért sosem írtam arról, hogy milyen viszonyban vagyok az utazással. 

Mikor gimiben második idegen nyelvet kellett választani, én valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ragaszkodtam a spanyolhoz. Az ég világon semmi közöm nem volt az országhoz, csak azt tudtam, hogy nekem látnom kell a pálmafákat, meg rémlettek valamilyen flamenco táncosok is. Aztán jött egy lehetőség a gimivel kimenni Spanyolországba nyelvtanfolyamra, és emlékszem, hogy hetekig könyörögtem és tárgyaltam otthon, míg a szüleim végül belementek, hogy összespóroljuk az útiköltséget. Sosem fogom elfelejteni a tengerparti órákat a homokban, vagy az első strandröplabda meccsemet a naplementében, ahol úgy feldagadt a csuklóm, hogy a karórát napokig nem tudtam felcsatolni rá, de a játékot semmi pénzért nem hagytam volna abba.

Egyetem alatt ösztöndíjjal kerültem újra Spanyolországba, akkor már három hónapra. Akkor utaztam először repülőn, ráadásul átszállással, ráadásul tök egyedül. Ott éreztem azt először, hogy milyen tágas a világ és én szinte alig láttam még belőle valamit. Na, meg hogy a suliban szerzett nyelvtudásom sehol nincs. Úgyhogy egyetem alatt kerestem a lehetőségeket, és egy ifjúsági szervezettel két év alatt csereprogramokkal beutaztam Európát szinte ingyen. Ott tanultam meg folyékonyan angolul, és rengeteg barátom lett. Egy észt és egy dán barátommal ezután saját ifjúsági szervezetet alapítottunk, és már mi utaztattuk a fiatalokat. Jó volt látni, hogy sokan ezeken az utakon döbbentek rá szintúgy arra, hogy milyen nagy körülöttünk a világ.

Az egyetem után jött a munka. Ott váltották egymást az üzleti és magán utak, amelyekkel már új földrészekre is utaztam: dolgoztam sivatagban, a trópusokon, ramadán alatt, vagy nyáron karácsonykor. De éjszakáztam sósivatagban mínusz 20 fokban, stoppoltam piramisokhoz, kapott el földrengés a világ legrázósabb vidékén, és robbantottam dinamitot is bánya mélyén. Ezután jött pár év a világ másik felén, ahol kipróbáltam az utazó bloggerkedést, és az egyik hazai újság utazó rovatába is írtam rendszeresen.

Közel 50 ország után nehéz volt hazajönni és lenyugodni, sokat is dolgoztam rajta, de még itt vagyok. Viszont az utazás fontos része maradt az életemnek, nagyon jó érzés otthonosan mozogni a világban, és hálás vagyok azért, hogy akárhová megyek, szinte mindenhol vannak barátaim. Az elmúlt másfél év persze nagyon más volt, egy különösen csendes időszak. A barátnőim bejelentgetései a héten viszont újra felkapcsolták bennem a mehetnéket. Karesszal napokig böngésztük a lehetőségeket, és ma végül lefoglaltuk az első közös utunkat.. ha a PCR teszt is úgy akarja, megyünk mi is Spanyolországba.

daytrip #5: közepes kör

Azt hiszem, hogy sikerült az utolsó - időjárásilag vállalható - napot, a vasárnapot a legjobban kihasználni. Mivel múltkor nagyon szerettük, ezért Karesszal most is a Velencei-tóhoz mentünk. A szokásos kocsiból kerékpár foglalással fél óra múlva már a cangáinkat hajtottuk ki a kölcsönző udvarából. Az idő bár felhős volt, cserébe viszont nem esett, és talán a szél is kevésbé fújt, mint múltkor. A kerékpár kölcsönző oldalán vannak fent útvonalak, amikből szemezgettünk. A múltkori klasszik tókerülő helyett most másik irányba indultunk, és Kápolnásnyék felé fordultunk le. Ott hirtelen egyedül lettünk az utakon.

Kápolnásnyéken a bicikliút a falu központjába vezetett, majd onnan egy balos kanyarral befordultunk a Halász-kastélyhoz, ami most zárva volt, így kívülről csodáltuk meg. A faluból kiérve nyugatnak haladva átmentünk az autópálya felett, és Pázmánd felé tekertünk az aszfaltos hegyi utakon. Csak mi voltunk közel s távol, szőlőültetvények és termőföldek között csalinkáztunk a dombok lábáig. Ott aztán nem volt hiány hepe-hupákból és emelkedőkből, sűrűn váltogattuk a bicikli beállításait, beillett volna egy spinning órának is. De a fújtatások közben azért erősen nevettünk is a nyomorunkon, a mezőn békésen legelő lovak is kíváncsian forgatták füleiket a hangok irányába. A dombtetőn viszont csodás kilátást kaptunk ajándékba.

Pázmánd után jött Nadap, majd Sukoró, és Pákozdnál lassan ereszkedni kezdtünk a tó felé, majd már kopogó szemekkel az ismert útvonalon lángosost, hambist, vagy akármit is áruló bódét kerestünk. Végül három óra tekerés, és pár eltévedés után (hogy lehet egy tókörön eltévedni!?) Gárdonyba visszaérve, remegő lábakkal, a tó partján a kolduló hattyúk társaságában ettünk meg két nagy hamburgert. A hattyúknak csak a bámészkodás jutott. 

A kerékpár leadásánál konstatáltuk, hogy a múltkori 30 kilométer után most 45-öt toltunk, és életben maradtunk, így van remény, hogy a Balatont is sikerül majd nem négykézláb teljesíteni. Bár kicsit karcsúsította a teljesítményünket, mikor a minap a rutinos Gergő haveromat kérdeztem, hogy a három napos Balcsi-kör alatt hol érdemes megszállni, mire azt válaszolta, hogy nem tudja, ő egy nap alatt ment körbe. Ja, bocs!

ilyen időnk volt a magyar költészet napján

Halász-kastély, Kápolnásnyék

kilátás a hegymenet után, alul a két paripa

daytrip #2: helló Börzsöny

Az elmúlt napokban picit erősödött bennem ez a be vagyok zárva érzés: be vagyok zárva az országba, az otthonomba, és lehessen már kimenni, na! Oké, hogy fedezem fel itt a kávézókat, de már viszket a fenekem, hogy a kis laptopommal kiülhessek a teraszokra olvasni, és hogy az elviteles poharat felváltsa a csésze. Úgyhogy vasárnap reggel az ágyban ülve Karesszal azon ötleteltünk, hogy (ha már szállást nem lehet foglalni) merre lehetne egy-egy napokra meglépni. Mivel esősre állt az idő lába, ezért a túrázós programokat eltettük máskorra. Viszont fogtuk magunkat, fél óra múlva már bent ültünk a kocsiban, és csak úgy elindultunk az egyik irányba.

Az irány egészen addig jónak tűnt, amíg meg nem állapítottuk, hogy már megint Nagymaros felé tartunk, ahol éppen két hete jártunk, úgyhogy elő a google maps, a következő elágazásnál vettünk egy jobbost, és a Dunakanyarból a Börzsöny közepe felé vettük az irányt. Kóspallag felé haladtunk szerpentineken csendben, felettünk kopasz fák hajlottak az útra, miénk volt a táj.

Első állomásunk a kóspallagi horgásztó volt, ahol Karesz legnagyobb örömére pár horgásszal szóba is elegyedett, és megbeszélhették a tóban található halakat. Az az igazság, hogy sem erre, sem nagyon a tóra nem figyeltem, mert ekkor a semmiből odafutott hozzám egy fekete cica, aki onnantól kezdve csak bújni és dorombolni akart, engem egyből levett a lábamról. Ha cicám lesz, én biztos, hogy ilyen jófejet szeretnék:) Jött utánunk, és nagyon elhoztuk volna, de hát biztosan a halőré, meg szegény cica akármennyire is bírna minket, azért a mi városi lakásunk csak nem érhet fel egy erdei halastóval és az ottani szuper izgalmas egerekkel és pókokkal és hal-belsőségekkel. Úgyhogy fájó búcsút vettem tőle, és indultunk tovább.

Kóspallag után az útnak egy wellness hotelnél lett vége. Az idő ekkorra már kiderült, picit bántam is, hogy nem dobtuk be a csomagtartóba a túracipőmet, de így is tettünk egy kis kört az erdőben és az erdei vasútnál. Mikor visszaértünk az autóhoz már korgott a gyomrunk, úgyhogy a hotelből szereztünk elvitelre isteni gulyáslevest és bazsalikomos paradicsomlevest sajttal, amit a járdán ülve ettünk meg. Nagyon kevesen voltak, körbevett minket a csend, jó volt nagyokat szívni az erdőből.

Hazafelé a hegyről le Szokolyán keresztül haladtunk, ami állítólag már a honfoglalás előtt is lakott volt, majd az Árpád-korban itt éltek a király solymászai. Innen a település neve a szláv szokol (sólyom) szóból. Sólymokat bár nem láttunk, de nagyon takaros kis épületeket viszont igen, és míg Karesz unottan türelmesen várt az autóban, addig én nagy lelkesedéssel fotóztam ezeket a kis csodákat.

Szerintem eléggé elfáradtunk a nap végére, de eldöntöttük, hogy jók ezek a random kirándulások, és hogy a túracipőknek mostantól a csomagtartó az állandó helye.

daytrip #1: téli álom

A múlt hétvége volt az első a sok takarítás és lakásfelújítás óta (mert befejeztük a lakást!!), hogy egyik nap spontán fogtuk magunkat, bepattantunk Karesszal az autóba, és csak útközben találtuk ki, hogy hova menjünk. Végül Nagymaros lett belőle, ott már régen jártam, de mindig elvarázsol az a környék. Nagyon jó ötletnek tűnt felgyalogolni a Julianus-kilátóig egészen addig, amíg Karesznak eszébe nem jutott, hogy otthon hagyta a túrázós cipőjét. Úgyhogy lecaplattunk a hegyről és Duna-parti séta lett belőle, meg a végén egy nagy sajtos-tejfölös lángos. Ha pedig már ott voltunk, akkor egy torta a Sakurában (helló kalóriák!) Nagyon jókat írtak a helyről, mi meg épp mellette parkoltunk le. A tortákon látszott, hogy odafigyelnek mind az esztétikára, mind az ízekre, viszont az is biztos, hogy legközelebb nem egy lángos után fogom beiktatni:)

Aztán egész héten olyan ragyogó idő volt, imádtam volna kimenni, viszont erőt vett rajtam valami iszonyatos fáradtság. Már este kilenckor téblábolok otthon, és nézem az órát, hogy mikor mehetek aludni. Aztán reggel pedig mint akit fejbe vágtak, csak pislogok a takaró alól és akármikor vissza tudnék aludni. Ehhez társul szomjasság és néha szédülés, napközben pedig csak kóválygok és nehezen veszem rá magam, hogy dolgozzam. Szóval utánanéztem, hogy mi a fene. Elsőre téli álomra vashiányra gyanakodtam, úgyhogy ma beruháztam egy dobozzal, aztán meglátjuk, hogy holnap kicsattanok-e.

Karesz ma munka után hazamegy az anyukájához vidékre, hogy ő legyen a személyes sofőrje a hétvégén. Nem szeretné ugyanis, hogy a mostani helyzetben tömegközlekedjen úgy, hogy amúgy picit veszélyeztetett. Szóval ma este egyszemélyes házibulit csapok. Nálunk a péntek a "bűnözős" nap, és épp a pizzámra várok. A dőzsölés mellett lesz itt még gyertyás, borozgatós habfürdőzés, meg valami jó filmet kell még találnom, és tőlem kezdődhet is a hétvége.

hétvégi

Az előző hétvége volt az első, amit már előre feltöltöttünk Karesszal, és annak rendje s módja szerint elég sűrűre is sikeredett. Szombaton ünnepeltük Apu szülinapját, amire már két hete elkezdtem készülni. A húgaim segítségét kértem a torta kiválasztásában (soha ne kérd ki négy lány véleményét, mert négy különböző véleményt kapsz). Végül hosszas mérlegelés és egyezkedés után egy férfias, apás, rózsaszín gyümölcstortára esett a választás. És hogy apunak ne kelljen a főzéssel bajlódnia, rendeltem pizzát is. Miután telefonon leadtam a rendelést hat pizzára, az eladó közölte velem, hogy akció van: minden harmadik pizza után jár egy ajándékba. Így lett hatból nyolc pizza. 

Szombaton ebédidőben az asztal szó szerint roskadásig tele lett pizzával, ami a csajoknak nagyon tetszett: tapsoltak és sikoltoztak, hogy ők ennyi pizzát még nem láttak együtt, és mindet ki akarták próbálni. Én meg csak ültem, és néztem, hogy négy cingár kislányba hogy fér ennyi kaja! És csak ezután jött a szülinapi torta. Apu gyertyát és tűzijátékot is kapott. Majd ahogy elfújta azokat, mind rávetettük magunkat a tortára, és a rózsaszín költemény pár perc múlva sehol nem volt. Már este volt, és Karesszal épp kajakómában hesszeltünk a kanapén, mikor Apu írt, hogy az utolsó szelet pizza is elfogyott.

Vasárnap reggel spontán elugrottunk a Balatonhoz reggelizni, mert szép idő volt, és mert előző nap Karesz idővonala tele volt a partról fotózott fagyott képződményekkel, amit szerettünk volna látni. (Megvan az a Balaton-parti pad, amiről jégcsapok százai lógnak?) A program egészen addig jónak tűnt, amíg Siófokon az autóból komótosan meg nem rendeltük (Karesz kívánságára) a McReggelit, és a parton egy parkolóban el nem fogyasztottuk azt. Aztán ahogy kiléptünk az autóból, megcsapott az orkán erejű szél, és azt éreztem, hogy az arcom gyors ütemben fagy szilárddá. Úgyhogy a balatoni sétából egy gyorsított felvételű körbejárás lett, és még a fagyott padot sem sikerült megtalálni. Viszont láttuk a szépen befagyott partszakaszt, és fotóztunk hattyúkat és kacsákokat is. Ennyi éppen elég is volt.

Délután Angiékkal Marcsiékhoz voltunk hivatalosak kerti grillezésre, ami pár hete még jó ötletnek tűnt, most viszont a -10 fokban kétkedve néztünk elébe a napnak, és picit sajnáltuk Marcsi férjét, aki a grillért felelt a teraszon.. egyedül. Mondjuk készült (leginkább magának) pár kupica pálinkával, hogy jobban bírja a kinti időjárást, szóval ő felelt volna a hangulatért, ha van olyan, aki kimerészkedik hozzá a teraszra (nem volt). Mi addig a meleg lakásban babáztunk és dumáltunk. Már besötétedett mikor elkészült a grillhusi, ami nagyon finom lett. Készítettünk hozzá salátákat, és mire megettük, már szedelődzködhettünk is, hogy kijárásiig hazaérjünk. A hétvége ezzel huss, el is telt.

mozgásban

Az utóbbi időben offoltam picit a bloggolást, mert még mindig költözésben vagyunk (azaz én költözöm át Kareszhoz), és a laptopom hol itt van, hol ott, úgyhogy alig kapcsoltam be. Igazából most is épp két nagy IKEÁ-s zsák bepakolása között ültem le a kanapéra szusszanni egyet, aztán este jön értem Karesz, és visszük át hozzá a mai adagot. Mondjuk az rejtély, hogy abba a pici lakásba hogyan fért be már így is ennyi cuccom.

Hétvégén az egyetemi baráti társaságommal Őrségben voltunk kirándulni. Minden évben szervezünk egy ilyen túrát, ahol pár napot együtt töltünk és bejárjuk az ország egyik régióját. Ennek a mostaninak különösen nagyon örültem, mert az Őrség a kedvenc hazai tájam, egyszerűen varázslatosak a dombok között megbúvó pici falvak. Az időjárással is szerencsénk volt, csodás napsütés és tökéletes túrázós időnk volt végig. Alig vártam azt is, hogy újra bevásárolhassak tökmagolajból és tökmagkrémből, és egyek sok rétest. Meg tök jó érzés, hogy már van kedvenc rétesezőm és tökmagolajosom is. Szeretem ezt a bandát is. Alig találkozunk, mégis olyan, mintha csak tegnap váltunk volna el. Volt sok nevetés, sztorizgatás, na meg csomó nosztalgia.

Hazaérve egy patyolat lakás fogadott, minden a helyén, a hűtő tele, a függönyök kimosva, Karesz ugyanis egész hétvégén takarított. És akkor kicsit már olyan volt, mintha haza értem volna. Az egyetlen projekt, amivel még foglalkoznunk kell az a homeoffice sarkom kialakítása, és szerintem én már jól leszek az új otthonomban:)

Közben néhány kép a hétvégéről:

horvátba'

A nyaralás megvolt, és a családommal egészen jól teljesítettünk így összezárva. És az összezártságot lehet szó szerint érteni, mert szinte senkivel nem érintkeztünk, cserében mindig együtt voltunk. Az egyetlen én-időm az volt, mikor a szállástól leslattyogtam a partra olvasni kicsit; vagy amíg szüleim fürödtek, addig visszaslattyogtam a bungalóba egy zuhanyra és sziesztára. A nagy melegben ugyanis leginkább ez volt a program: ettünk, fürödtünk, szieszta, majd megint fürdés és evészet. De jó is volt így, erre volt szükségünk. 

Nagyim még a múlt rendszerben szocializálódott, ahol maximalizálva volt az utazáshoz váltható valuta, és ha az ember nem akart külföldön ételre költeni, akkor bizony csomagolni kellett. Ez most sem volt másképp, mindenki könyörgése és szép szavai ellenére annak rendje s módja szerint 3 láda ételt pakolt, biztos ami biztos, végülis esélyes, hogy év végéig a bungalóban ragadunk. A ruháinkat  és anyum ezer gumimatracát nem is tudom hogyan tuszkoltuk be a csomagtartóba, viszont úgy mentünk át a határon, mintha épp költöznénk. Úgyhogy a kaja meg volt oldva, ettük a fasírtot és tökfőzeléket, meg a paprikáscsirkét és társait. Azért anyummal kiharcoltuk, hogy legalább utolsó napon helyi étteremben ehessünk.

Aznap kibéreltünk egy motorcsónakot és azzal indultunk felfedezni a kis szigeteket. Titokban reméltem, hogy összefutunk delfinekkel, de nekem ez sosem jön össze, egyet sem láttunk. Viszont a helyiek ajánlottak egy kis vendéglőt az egyik sziget egy eldugott öblében. Mikor megérkeztünk a vendéglő pincérjei épp a halat pucolták a mólón, a vízből türelmesen pislogó sirály raj legnagyobb csodálatára. Megmártóztunk a vízben, a csónakon picit összekaptuk magunkat prezentálhatóvá, majd beslattyogtunk a lugasos asztalokhoz, és kikértünk egy nagy haltálat helyi borral. Délután pedig a legjobb dolog volt elnyúlni a motorcsónak hátuljában, és a szalmakalapom alól nézni az elsuhanó szigeteket félálomban. 

Viszont csodálkoznék, ha Horvátország nem színeződne be legalább sárgára záros határidőn belül. Nem voltunk sokat emberek között, mert egy kisváros szélén egy elkerített, tengerparti bungalóban laktunk, és leginkább a ház és a tengerpart között ingáztunk, vagy hajót béreltünk. Viszont amikor esténként elmentünk korzózni egyet a tengerparti sétányon hogy nagyim és anyum napi fagyiadagját levadásszuk, akkor teljesen érthető módon a tűző nap lenyugtával mindenki másnak is eszébe jutott valami hasonló program ott a sétányon. Ami hagyján, ha nem mi lettünk volna az egyedüliek, akik maszkban hömpölygünk a tömeggel. Nem csak a turisták, de az eladók sem voltak eltakarva, néha ki volt rakva egy-egy fertőtlenítő, de ennyi. Úgy tűnik, hogy a tengerpart és a nyaralás érzése kihozza azt az eufórikus érzést, hogy jól vagyok és velem semmi nem történhet, vagy valamiféle feloldozást ad a hétköznapok szabályai alól. Nem tudom. Mindenesetre a fagyit gyorsan letudtuk, és csattogtunk vissza a szállásra, majd egész éjjel hozta a tenger a város felől a diszkókból kiszűrődő zenét, ami nem zavart, csak maga a tudat, hogy egyre-másra jelennek meg cikkek a horvát bulikból fertőzötten hazatérő fiatalokról.

A hely maga szép, a szállás is szuper volt, szerintem még tuti visszamegyünk. A vágyott barnaságomon azonban még dolgoznom kell.

helyzetjelentés

Kert végében kéken csillogó tenger, fodrozódó hullámok, vibráló horizont. Árnyékos terasz, puha napozóágy, fekete fenyő lengedez. Hűs szellő hozza a tenger illatát, kabócák ciripelnek, tusolás után frissen feszül a bőr, számban édes dinnye íze. Most jó:)

zöld, sárga, piros

Spanyolország ma zöldről sárgára váltott. Itt meg most izgulás van a színeken, mert hétvégén indulunk családdal Horvátországba. Amennyire várom is, mert tenger és parton elnyúlás és esti borozások, ugyanannyira izgulok is, mert nagyon más szinten rezgünk, ami hosszú távon rendesen le szokott fárasztani. De eldöntöttem, hogy kis buddha leszek és egy cseppet türelmesebb. Addig meg csuri van, hogy az ország zöld maradjon! 😐

Ha pedig most pár napig nem leszek, akkor próbálom kienni a hűtőt. Ezért a mai menü mustárban pácolt csirke, édesburgonya püré, és az egy szem megmaradt kukoricám megfőzve.

summer mood

Ma is szeretem-napra ébredtem. Sikerült reggel 7-kor kikelnem az ágyból (magamtól!), beraktam egy mosást, majd a kedvenc gangomon a kedvenc teámat szürcsöltem a hűs szellőben, kilátással a budai hegyekre. Egyelőre nálam ez a tökéletes reggel. A karom mondjuk még mindig leszakad a squashtól, ezért ma kihagyom a kedvenc kettlebelles edzésemet, mert jelenleg nem hogy a 4 kilós súlyokat, de még egy teásbögrét is kihívás megemelni:)

A nyár viszont akarva-akaratlanul előhozta belőlem a mikormegyünkmárnyaralni érzést. A határzárak feloldása óta a barátaim pedig egyre-másra posztolják a nyaralós fotókat: Angiék Horvátországban hesszeltek pár napot, egy másik barátnőmék Szlovéniából posztoltak a múlt héten, Zsu pedig épp Spanyolországban van és nagyon nem akar hazajönni. Én meg kaparom a falat, hogy jajj, ne már, hogy itt megy el mellettem a nyár, nekem meg még nem kellett izgatottan bőröndöt pakolnom, nem mászkáltam flipflopban idegen macskaköves utcákon, nem ültem be random kicsi kávézókba hallgatni a helyiek csacsogását és nem éreztem a víz illatát.

Szóval a héten a jó időtől bekattant nálam valami és elkezdtem számot vetni, hogy mennyi is van még hátra a nyárból, és megállapítottam, hogy mindjárt itt az augusztus, valamit tenni kell ez ügyben:) Úgyhogy a pasimmal hánytunk vetettünk, és tegnap este lefoglaltunk egy szállást külföldön (!!) augusztus végére, persze visszamondhatót és kocsival utazunk. Azóta állandóan vigyorgok és a foglalási levelet nézem, hiszen végre megyünk együtt nyaralni el!

karanténturizmus

Ma éjjel is felébredtem és forgolódtam az ágyban, de az lenne a fura, ha egyszer egy éjszakát végigaludnék. Reggel pedig úgy éreztem magam, mint egy összegyűrt papírzacskó, amin áthajtott a reggeli csúcsforgalom. Úgyhogy hidegvizes arcmosás, hidratáló, kis szempillaspirál, egy bödön zöld tea; és a reggeli videóhívásban a főnökömtől már azt hallottam, hogy milyen kisimult az arcom... ha tudná!:)

Azért jó dolgok is történtek velem tegnap.

• úgy tűnik, hogy lassan, de biztosan beindul ez a lakásvásárlás, és ha minden jól megy, pénteken mehetek az összes papírért az ügyvédhez. Olyan régóta húzódnak az adminisztrációs dolgok, hogy el sem hiszem, hogy már szinte a célegyenesben vagyok (és már moodboardot és berendezési tervet is gyártottam a képzeletbeli lakáshoz)!

moodboard:)

• délután kimentem a szokásos kis sétámra. Imádok eltévedni az utcákban, és új helyeket felfedezni. Most például azt találtam ki, hogy egy útelágazásnál mindig arra megyek, amerre az utca felfelé emelkedik. Így egy idő után feljutok a domb tetejére, ahonnan már csak lefelé kell jönni. Megint felfedeztem új lépcsőket, ösvényeket, (egy rágcsáló tetemét.. meh), és végigmentem a kedvenc utcámon, ugyanis már ilyen is van.

imádom a kora esti fényeket és ezeket a csoda-villákat

Most, hogy nem utazhatok, a délutáni sétákat próbálom úgy felfogni, mintha turista lennék. Azt csinálom, hogy a telefonomra fel van rakva a polarsteps app, amit rengeteget használtam utazásokhoz, mert internetes kapcsolat nélkül is tudja trekkelni, hogy merre vagy. Úgyhogy most minden sétámat ezzel az appal trekkelem, és a végén tök jó lesz visszanézni, hogy merre barangoltam és hány kilométert tettem meg összesen "karanténturizmussal".

Aztán azon is gondolkoztam, hogy amíg a karantén idején így be vagyunk korlátozva, lehetne csinálni egy "ismerd meg a lakhelyedet" oldalt, amin össze lehetne gyűjteni a környék rejtett kincseit. Annyi cuki villát és érdekességet láttam már, amit jobb esetben nem vennék észre. Vagy lehet, hogy már létezik ilyen oldal?

Hát így utazom én mostanában:)

sweet disposition

Tavaly ilyenkor voltam egy hónapot Balin. Mióta ez a múlt héten bevillant, azóta elfogott egy nosztalgikus érzés. Az első hetemen egyik délelőtt épp egy kisbuszban ülve zötyögtünk le a tengerpartra szörfözni, mikor a rádióból megszólalt ez a dal. Rikítóan zöld banánfák és rizsföldek között suhantunk, fülledt meleg volt, a dzsíp hátsó bőrülésen hallgattam a többi utazó nevetgélését, combom alatt éreztem az izzadságot, bámultam ki a poros ablakon, az arcomat sütötte a nap, és ekkor hosszú idő óta először nagyon szabadnak éreztem magam. Azóta ez a zene számomra Bali, ráadásul az együttes egyik tagja indonéz.

Bár akkor mindez egy hatalmas kalandnak tűnt, ahol tudatosan semmit nem akartam csinálni, csak sodródni az árral és pihenni, és ahova az első egy hét kivételével semmi tervvel nem érkeztem, még csak szállásom sem volt; visszanézve ez az egy hónap egy mérföldkő volt az életemben. Megtanultam elengedni, nem ragaszkodni, Dél-Amerika után újra egyedül lenni és ezt élvezni.

A hétvégén pedig megtisztogattam azt a besárgult lótuszvirágos nyakláncomat is, amelyet Balin vettem emlékül erre az időszakra. Márciusban biztosan sokat szeretném hordani. A keleti kultúrában ez a virág többek között a lelki ébredést és újjászületést szimbolizálja. Szerintem nekem ott épp erre volt szükségem.