baby, it's cold outside

Már egy ideje nézegettem télikabátokat, de nem vagyok éppen egy konfekcióméret. Általában a hosszú szabásúak nekem a bokámig érnek, szóval ha a hideg ellen szeretnék öltözködni felejtős, hogy ne egy szépen begombolt zsáknak nézzek ki, vagy egy derékban átkötött Michelin-bábúnak. Igazából nem is értem, hogy eddig miért nem jutott eszembe, hogy anyukám varrónő. Karesz juttatta eszembe, mikor megkérdezte, hogy anyukám vállalná-e az ő kabátjának a megfoltozását. És akkor bevillant az isteni szikra, majd anyummal történt egyeztetés után pedig a következő napokat-heteket azzal töltöttem, hogy feltérképeztem a város majdnem összes méteráru üzletét. Kiderült, hogy nem csak az az egy létezik, ahova néha napján betévedtem, ha esküvőre kellett valami ruha, és soha sem találtam ott semmit. Ellenben vannak egészen jó kis üzletek, úgyhogy péntek éjjel szakadó esőben két zsák kabátanyaggal megérkeztem a szüleimhez, ahol a következő két napban laktam. Úgy néz ki, hogy lesz szép, rám szabott télikabátom!

És amiért anyuméknál laktam: Karesz egyik munkatársával vidékre utazott két napra, és másnap reggel kiderült, hogy ez a munkatársa covidos lett. Úgyhogy Karesz is tesztelt aznap, negatívra. Ennek ellenére mikor aznap este hazajött, én az ajtóban már maszkban és a gurulós bőrönddel vártam, hogy odaadja a forgalmit, és azon nyomban mentem is át anyumékhoz, amíg meg nem csinálja a második tesztjét két nap múlva. Aznap épp zuhogott az eső és már sötét is volt, úgyhogy eléggé féltem vezetni, ráadásul egy olyan pózban sikerült beparkolnom, amiből öt percig tartott kivergődnöm, de megcsináltam, úgyhogy eléggé büszke voltam magamra. Jó volt kicsit otthon is lenni, reggelente kaptam bundáskenyeret, este pedig nagyokat beszélgettünk. Azért drukkoltam, hogy Karesz második tesztje is negatív legyen, mert elég béna volt bőröndből élni, és bár a pénteket megoldottam az irodából, de hosszú távon anyumék nincsenek berendezkedve home officera. Úgyhogy szombaton bőrönd kocsiba be, ölelkezős elbúcsúzás, és süvítettem be a városba, hogy ha Karesz negatív, akkor már hozzá menjek haza. Nagyimmal épp azt beszéltük, hogy mennyire megváltoztatta az életünket ez a vírus.

Szombaton délelőtt még mentem önkénteskedni, önként szétfagyni a hidegben. Jó móka volt amúgy, mindig szeretek emberekkel beszélni és segíteni, de nagyon kell egy téli csizma. Mondjuk nem szeretném versenyszerűen űzni a téli hidegben való ácsorgást sem. Épp mikor lejárt a műszak, akkor üzent Karesz, hogy mehetek haza, úgyhogy fél óra múlva már egy meleg kád vízben olvasztgattam a fagyott lábujjaimat egy bögre teával, meg persze a negatívra tesztelt Karesszal, aki bekéredzkedett mellém, hogy kitárgyaljuk az elmúlt két nap eseményeit.

kiút

Nem tudom, hogy ez mikor kezdődött. Azt sem tudom, hogy hol kezdett el ennyire kicsúszni a kezeim közül. Éreztem én már olyat, hogy nincs kedvem a munkához, de ami most megy, olyan szerintem még nem volt. Kicsit aggódom is. Mostanában zéró kedvem van a munkához, és hetek óta folyton azon ügyködöm, hogy hogyan tudnám megúszni. Csak a legszükségesebb dolgokat végzem el, és a maradék időben a fejemből kibámulva nézem a falat, vagy a színek mozgását a TV képernyőjén. A videohívásoktól herótom van, mintha a fogamat húznák úgy ülök le a gép elé és kapcsolom be a kamerát. Csak hangokat hallok, de az agyam nem fogadja be az angol szavak értelmét. Néha egy-egy szót kihallok, majd újra elvesznek a szavak a zajban. Ez párosul egy jó adag lelkifurdalással is van, hogy a munkatársaim folyton elfoglaltak, folyton pörögnek a kamera túloldalán, én meg csak az órát nézem, hogy még mennyi van hátra, megúszok, halogatok, és nem érdekel a munka. Nem szeretnék egy huszadik problémát is megoldani, ez van!

Talán frusztrál az is, hogy én nem az a folyton pörgő munkatárs vagyok, amire egy multinak szüksége lehet. Vagy most jött ki rajtam a covid és a bezártság. Sokkal jobban lennék lakberendező, vagy akár ingatlanos - mondjuk nem vagyok nagy értékesítő -, szívesen rajzolnék, táncolnék, tanítanék, vagy szeretnék egy jó darabig semmit tenni, sokat olvasni, utazni, kávézó teraszán embereket figyelni.

Ez pedig azzal járna, hogy fel kellene adni az albérletet, egy kisebbe költözni, nem utazhatnánk annyit és amerre csak szeretnénk, nézni kellene a kiadásainkat és megtakarítani sem úgy tudnék. Úgyhogy jelenleg itt toporgok és nézek körbe, hogy merre a kiút, közben visszaülök a következő rém izgalmas videohívásba, ahol valami rém fontos dolgot beszélünk meg újra és újra és újra...

bogyók

Három fronton támadok. Az elmúlt héten voltam endokrinológusnál, nőgyógyásznál és biorezonancián is.

Az endokrinológushoz kocsival kellett mennem, és most volt először szükség arra, hogy egyedül parkoljak. Az értesítőben az állt, hogy a rendelő környéki utcákban a parkolás időigényes lehet, ezért ezzel is számoljunk. Ettől persze jobban izgultam, mint magától a vizsgálattól, úgyhogy Karesszal előző este elautóztunk a rendelőig, és a környéken kavirnyászva minden szögből gyakoroltuk a parkolást. Másnap élesben persze nem ment a hátra betolatás, de aztán találtam egy elölről beparkolós helyet, és megmenekültem. Az endokrinológus elküldött egy sor vizsgálatra, úgyhogy karácsonyig nem fogok unatkozni.

Aztán voltam egy nagyon fancy nőgyágyásznál is, ahova egy rém bunkó asszisztensen keresztül vezetett az út. Amikor pedig kiszolgáltatva érzem magam, ezek az apró, lekezelő böffentések rosszabbul is esnek. Az orvos szerencsére nagyon kedves és türelmes volt. Volt egy nagyon menő vizsgáló széke is, amire először azt hittem, hogy egy szék, mire ő elnézően elővette a távirányítót, és mint egy masszázsszéket, mozgatta be pozícióba.

A harmadik esemény a biorezonancia volt, ezt Karesz ajánlotta. Sokan várhatnak, mert úgy kerültem be, hogy valaki lemondta az időpontot. Picit szkeptikusan mentem, de nagyon kíváncsi voltam. A vizsgálóban halk relaxációs zene fogadott, illóolaj szaga terjengett, körben szórt fény, a polcokon mécsesek,  buddha- és angyalkás szobrok, könyvek és egy virágait bontogató orchidea. Az asztal alatt pedig egy kutya horkolt. Nagyon gyorsan zen közeli állapotba kerültem, és távolinak tűnt az utcáról behallatszó autók zaja. A természetgyógyász felvette az adataimat, majd rámcsatolt kis tappancsokat és egy gép letérképezte a sejtjeimet. Ezt elemeztük ki egy órán keresztül, meg beszélgettünk Baliról, ahonnan ugyanolyan nyakláncunk volt, beszélgettünk a testünk jelzéseiről, meg a különböző relaxációs módszerekről. A végén kaptam tőle kapszulákat, úgyhogy reggelente a szokásos vitaminjaimmal együtt most egy egész maroknyi bogyót veszek be, és nemsokára szerintem superwoman leszek!

Ennyi vizsgálat után azon gondolkoztam, hogy mennyi minden van, amire érdemes odafigyelni, mennyi lehetőség van prevencióra, és hogy talán boldogabb ember az, aki nem pörög ezeken, csak szimplán változatosan és egészségesen táplálkozik, és sokat sportol. Mert mindennek ez az alfája és omegája. Mondta ezt Lujza, majd a reggeli teával bevette a 78 tablettáját.

hangulat

Ő most az új kedvenc. Isteni rá takarítani!

éjszaka

Nem is olyan régen volt egy időszak, mikor még egyedül voltam, amikor minden éjjel nagyjából ugyanabban az időpontban felriadtam. Olyankor nagyon ijesztő volt minden. Hogy egyedül vagyok. Hogy egyedül maradok. Hogy kicsúszom az időből. Hogy holnap is ugyanígy felriadok. Reggelre aztán minden sokkal könnyebbnek tűnt, és igazából ez volt az, ami átsegített az éjszakákon, hogy tudtam, hogy reggel jobb lesz.

Nem olyan régen hallottam egy elméletet erről az éjjeli felriadásról. Állítólag az állatok sem alusszák át a teljes éjszakát és régen az ember sem aludta át. Biológiailag nem erre vagyunk kalibrálva. Sőt, a nem is olyan régi korokból is hallottunk már olyat, mikor szerzetesek hajnalban felébredtek reggeli imára, vagy a parasztok pirkadatkor már az állatokat etették. Aztán az így kiesett órát, két órát a nap legmelegebb szakaszában sziesztaként pótolták, amikor a földeken amúgy is megállt a munka. Ha igaz ez, ha nem, mindenesetre abban megnyugtatott, hogy nem is olyan rendellenes és rettenetes éjjel felriadni és nem egyhuzamban végigaludni az éjszakát. Sőt, lehet hajnalban olvasni, tevékenykedni, tornázni, vagy csak sétálni egyet, és aztán még vissza lehet aludni, vagy délután ledőlni. Erről jutott eszembe, hogy most olvasok egy könyvet és nagyon ajánlom mindenkinek, Matt Haig: Éjfél könyvtár. Ugyanitt én is szívesen veszek könyvajánlókat.

Szóval mostanában is felriadok néha, de egyrészt már szuszog mellettem valaki, másrészt pedig már nem is olyan félelmetes az éjszaka, inkább egy lehetőség.

hosszú hétvége

Kicsit izgultam, mikor Marcsi kitalálta, hogy töltsünk együtt egy hétvégén négyen csajok, plusz mindenki hozza a párját és a gyerekeit. Így nyolc felnőttre és három gyerekre jött ki a matek. Ismerem régóta a srácokat, és babáztam is már a gyerkőcökkel, de ilyen még nem volt, hogy három napig non-stop együtt. Szállást sem volt könnyű találni ebben a formációban, hogy legyen legalább négy szoba, de Marcsi az internet bugyraiból valahogy elővarázsolt egy csoda szállást a második kedvenc helyemen, a Káli-medencében. (Az első az Őrség, harmadik a Tisza-tó, tovább nem rangsoroltam.) 

Szombat délben befutott a banda a Miakő étteremhez, először Angiék, majd Ivették és végül Marcsiék, és kezdtük egy nagy, közös ebéddel. Ezután beugrottunk feltankolni helyi borokból, majd indultunk átvenni a szállást. A korai naplementében karavánban döcögtünk fel a narancsba borult dűlők földútjain, szőlőtőkék és présházak között. A szállásunk az egyik lanka végében állt, előttünk a Káli-medence, majd mögötte a Balaton. Percekig csak álltunk tátott szájjal és szívtuk be a tájat, amit csak a tulaj szakított meg, mikor átadta a házikót. Aznap este már csak egy gyors vacsira volt energiánk, majd akiben még maradt szufla a gyerekaltatás után, az a nappaliban egy káli rizlinggel vezetett le. A hétvége erről szólt: kirándulás, borozás a teraszon, közös főzés, és ennél több nem is kellett. 

Ha valaki minket kérdezne Karesszal, hogy milyen volt ez a három nap, szerintem legfeljebb olyan kivetnivalót találnánk, hogy a kanapé kissé kemény volt. Míg a többiek a bébiket tették tisztába, altatták, etették vagy öltöztették őket, addig mi bármikor el tudtunk vonulni a kis szobánkba, szaunáztunk, vagy tettünk egy kört a környéken és lerobogtunk a közeli faluba. Izgultam, hogy Karesz is jól érezze magát, de nem kellett volna, hiszen a barátnőim mind nagyon nyitottak és kedvesek, és Karesz is szuper segítőkész volt. (Már én éreztem kellemetlenül magam, hogy ő sokkal tevékenyebb nálam.) Az idő is csodás volt, és a Káli-medence is megőrizte a második helyét.

szélvihar

Ha másra nem, arra biztosan jó volt ez a délelőtti szélvihar, hogy megismerkedhettem a szomszédaimmal és a szomszéd ház karbantartó bácsijával, míg ők készségesen átadták nekem az erkélyeiken, udvarukon, légkondijukon landoló száradó ruháimat. Közben magamban hálálkodtam, hogy csak pólókat, és nem mondjuk tangabugyit sodort el a szél.

Bécs

Éltem már Bécsben, sokszor látogattam meg ott Angit is, míg ő élt kint, de többször ruccantunk csak ki barátnőkkel egy-egy napra. Bécs picit olyan lett, mint átugrani a közeli nagyvárosba. Azért nem indult túl jól a kettőnk viszonya. Pár éve még lehetett beltéren cigizni, ezért bulizni menni nem volt túl kellemes, mert a következő napon mindenből sikálni kellett ki a cigifüstöt. A szigorú nyitvatartás miatt vasárnap nagyítóval kellett keresni a beülős, józanodós helyeket, szombaton pedig szigorúan záráskor már ki voltunk rakva az üzleten kívülre. Az egyén érdekei és a szabályok betartása közötti keresztmetszet szűk, és általában a szabályok mindenek feletti követése felé billent a mérleg nyelve. Mi pedig mint kívülállók viccelődtünk a bécsiek vaskalaposságán. Aztán ahogy idővel felvettük a város ritmusát, már aszerint szerveztük a programokat, hogy mikor mi működik, és ez lett a természetes, Bécs pedig már sokkal barátságosabbnak tűnt.

Hétvégén szép időt mondtak, ezért fogtuk magunkat Karesszal, és kiugrottunk turistáskodni. Ő még nem járt a belvárosban, én meg szívesen vittem őt ide-oda. Szombaton sokat sétáltunk, belevetettük magunkat a Naschmarkt bolhapiacába, a Stephansdomba torkolló sétálóutcákon nézegettük az üzletek kirakatait, megebédeltünk a kedvenc kis osztrák vendéglőnkben (már ilyenünk is van!), elsétáltunk a császári palotához és a múzeumnegyedhez, a naplemente pedig a ringen ért minket. Vasárnap megnéztük a Hundertwasser házat, majd a schönbrunni kastélyt, amivel eltelt az egész délelőtt. Kora délután pedig indultunk is hazafelé. Ahhoz képest, hogy bő egy napot voltunk csak, nagyon sokfelé jártunk, és kihoztunk a dologból 30.000 lépést.

Aztán itthon ránéztem a fotóimra, és arra jöttem rá, hogy Bécs már rég lenyűgözött az épületeivel, azokról évekkel ezelőtt szerintem rengeteg fotót lőttem. Most viszont a kis kávézóival és éttermeivel nyűgöz le éppen, sőt elképesztő, de van, ami még vasárnap is nyitva van!

őt szeretném majd kipróbálni

csak egy külvárosi olasz étterem

Café Menta - vasárnap is nyitva:)

új színek

Pár hete voltunk vendégségben Karesz legjobb barátjánál, ahol az asztal közepén egy nagyon természetes, de annál bájosabb őszi dekoráció fogadott minket. Nem volt több, mint egy fa tál, közepén egy gyertyával, körülötte meg pici dísztökök, gesztenyék és tobozok. Annyira megtetszett ennek az egyszerűsége, hogy otthon én is leporoltam a kis fa tálcánkat, beállítottam a közepére egy almás-fahéjas illatgyertyát, pár dísztököt, Leó szülinapján zsebre tettem egy marék gesztenyét, és azóta Karesz is hozzájárult a műremekhez pár tobozzal, amit a szomszéd kutyájával szedetett össze. Azóta nekem is van egy ilyen színes őszi díszem az étkezőasztal közepén, és nagyon büszke vagyok magamra, mert amúgy én sosem költöttem sem pénzt, sem időt olyan dolgokra, aminek nincs funkciója. Gondolkoztam rajta, hogy megörökítsem-e itt az első őszi dekorációmat, mert annyira nem nagy szám, de talán ez az utolsó is egyben, szóval íme.

Aztán mostanára sikerült eljutnom odáig, hogy a francia és a nude körömlakkok után elmerészkedtem a kicsit élénkebb (értsd: színes) irányba, úgyhogy most ezzel a "vadító" rózsaszínes árnyalattal menőzöm tegnap óta. Nagy eredmény ez a manikűrösömnek, aki már évek óta könyörög a színekért. Én még barátkozom vele, mindenesetre a pulcsimhoz szerintem egészen jól megy.

csizmatuning

Egyik nap gondoltam, hogy leugrom két sarokkal lejjebb a cipészhez, hogy feltuningoljam az egyik csizmám sarkát télire. A küldetés nem ment olyan egyszerűen, mint gondoltam. A cipész ajtaján a zárva tábla fogadott, míg a mellette elhelyezett nyitvatartási időt mutató matrica és a bent, a pult mögött álló hölgy ennek épp az ellenkezőjére engedett következtetni. Miután letoltam egy kisebb pantomimot az üvegen keresztül, hogy kapok-e bebocsájtást, a nő átjött a pulton, és kinyitotta az ajtót. Már megszokásból hadarta, hogy ide az idők kezdete óta csak időponttal lehet érkezni (én kérek elnézést), és szerencsém volt, hogy épp holtidőben érkeztem, mikor épp nem cégeket fogad zárt ajtók mögött. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, és ezen az sem segített, hogy a szekrények tetején luxusmárkák cipősdobozai néztek velem farkasszemet. Sűrű bocsánatkérések közepette már épp vettem elő a gerillaakcióm tárgyát, mikor közölte, hogy akkor biztosan azt sem tudom, hogy ők két hónapos határidővel dolgoznak (waaat!?), és a téli cipőket már májusban hoznom kellett volna. Az sem segít, hogy mivel külföldről hozzák az alapanyagot, a covid miatt csúszik a szállítás is. Csizma zacskóba be, újabb exkuzálások közepette hátráltam az ajtó felé, majd sarkon fordultam, és távoztam. Úgyhogy a csizmám ma a kevésbé menő, de annál gyorsabb MisterMinitbe került, ahol átvették, ezután elmentem vadászni egy kávét a környéken, majd egy óra múlva visszamentem, a csizmáim pedig már a pulton vártak a szép, új sarkakkal. Még gondolkodom, hogy decemberben összekészítsem-e pár nyári cipőmet a menő cipészetbe, bár szerintem azzal teszek jobbat a többieknek, ha nem állok be a hosszú sorukba.

remény

Nem a kedvencem a váróteremben ücsörgés, mikor időpontra megyek magánrendelésre, de elfogadom, és ilyenkor legalább két órát hagyok szabadon. Azt viszont már nehezebb volt befogadnom, hogy fél órát vártam, közben a nőgyógyászom már kétszer is elsétált előttem köpeny nélkül, egy másik orvossal kedélyesen cseverészve, majd mikor megkérdeztem a recepción, hogy biztosan benne vagyok-e a rendszerben, két perc múlva behívtak sűrű bocsánatkérések közepette azzal az indokkal, hogy elhúzódott a műtét. Így már nem csak feszült, kiszolgáltatott, de mérges is voltam.

Elmondtam neki, hogy sajnos az általa előírt kezelés nem hozott változást. Hümmögött. Mondta, hogy akkor döntsem el, hogy másik kezelés legyen-e, vagy műtét. Kérdeztem tőle, hogy én mégis ezt hogyan döntsem el? Google-özzem le? Kérdezzem meg a barátaimat? Hümmögött. Javasolta a gyógyszeres kezelést. Oké, mondtam. Megint elküldött azzal, mint egy éve, majd rá három hónapra, hogy csináljam meg a kezelést, várjak kicsit, majd jöjjek vissza. Meg sem vizsgált. A vényt a kezembe nyomta, én pedig öt perc múlva újra kint voltam a váróban, letörten.

Egyszerűen nem tudom elhinni azt, hogy tíz éve járok ugyanazzal a problémával nőgyógyászhoz, már a létező összes kezelést, hormont, mindent is kipróbáltak rajtam, egyik sem hozta meg a várt hatást, és egyik nőgyógyász sem mondott semmi konkrétat, senki nem vállalta a felelősséget, nem tett bele többet annál a 10 percnél, amit a rendelésen töltöttem. És ezek mind magánorvosok, a TB-men felül fizetem őket. Volt, aki miután egyik kezelés nem sikerült, felírt egy másikat, ami szintén nem hatott. A következő nőgyógyász pedig azon nevetett, hogy a két gyógyszer hatóanyaga ugyanaz, persze, hogy nem hatott a második sem. De legalább elment vele fél évem.

Kezelések hada, hónapokig tartó reménykedés, vagyonok mentek el, és míg ők hazamennek munka után, és maguk mögött hagyják a napot, addig én így élek évek óta bizonytalanságban. Nem tudom, hogy mi van velem, és hogy ez befolyásolja-e, hogy lehet-e kisbabám. Azzal ráznak le, hogy ez majd akkor derül ki, ha babát tervezünk. Én ezt nem akarom elfogadni, hogy miért kellene addig bizonytalanságban élnem!? Nem akarom, hogy majd egy év próbálkozás után hümmögjenek nekem, hogy hát bocsi, ezek szerint mégsem lehet baba. Nem akarok az ő nemtörődömségük és apátiájuk miatt bizonytalanságban élni, nőiességemben elbizonytalanodva, és ezt még csak el sem mondhatom nekik, mert a legkiszolgáltatottabb érzés utána felfeküdni a vizsgáló székbe.

Most megint kaptam egy elérhetőséget a sokadik tuti nőgyógyászhoz. Novemberre lett hozzá időpontom. Újra remélek, a nem tudom hányadik után is. Talán ő lesz az, aki átérzi a helyzetemet, aki őszintén szeretne segíteni, aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa a leleteimet és nem az én memóriámat próbálgatja a mindenféle latin nevű gyógyszerekkel. Most lesz két napom, amikor picit könnyebben sírom el magam, aztán ezen is túl leszek. Sokat segít most a sós-karamellás muffin, amit az előbb szereztem be a sarokról.

Kávézómustra

Felkerült két kávézó a reggelijeim listára. Egyik a Horizont, ahol azt az isteni sárgaborsótejes lattét ittam, szerintem igazi kuriózum. A másik a Fanka, ahol a hétvégén jártunk. Hangulatában hasonlít a Kaffeine-re, nagyon cuki kis kávézó kiülős asztalkákkal, semmi extra, egy belvárosi kávézó az épület aljában, és pont ettől az egyszerűségétől bájos. Ja, és a lattéja jó! Voltam olyan helyen is, amit nem ajánlanék magamnak sem, azokról inkább hallgatok.

Update: Azóta voltunk két új helyen is. A 9Bar kávézó szuper kis hely az őszi esős reggelek hangulatával, chill zenével, az indusztriális dekorációnak szinte minden kis részletére gondoltak, a székek nem a legkényelmesebbek, de a lattéja jó. Aztán volt egy reggeliző hely, a Cirkusz, ami előtt mindig sorok álltak, úgyhogy utánaolvastam, és hát persze, hogy a Tripadvisor volt a ludas. Kiderült, hogy beválasztották a világ 25 legjobb bruncholós kávézója közé. Mivel lokálpatriótaként még sosem hallottam a helyről, megnéztük. Azt hiszem, hogy már értem. Ami mindent visz, az a szuper kiszolgálás, a kedvesség, figyelmesség, barátságosság. Ahogy beléptünk, elénk toppant egy mosolygós lány, aki leültetett, és végig ott volt, ha szemkontaktussal próbálkoztunk. Kérdeztük, hogy mitől olyan nagyon itt a sorok. Azt mondta, hogy bár 8 éve vannak nyitva, a külföldiek kezdték el felkapni a  helyet. Legutóbb is egy kanadai házaspárt szolgált ki, akiknek a szomszédjuk ajánlotta a helyet, ami menő! Van saját kávéjuk is, a Bagira, ami finom volt. A külföldiekre van árazva a hely, úgyhogy egynek jó volt, talán még visszanézünk.

otthoni dolgok

Hét elején voltam megnézetni az anyajegyeimet, és hazafelé azon a környéken jöttem el, ahol azelőtt laktunk Karesszal. Gondoltam egyet, és besétáltam az ismerős utcán, ahol tavaly ilyenkor oly sokat időztem. Ha pedig már itt voltam, akkor beugrottam az egyik kedvenc pékségembe, a nor/mába. Kint ködös reggel volt, beülről fény szűrődött ki, és az utcáig terjengett a friss kenyér illata. Tavaly még nagyon új volt a hely, most már egészen sokan zizegtek bent. Kintre asztalok kerültek, amelyek körül most szöszi gyerekek ették a reggelijüket a hűvös idő ellenére. Került a papírzacskómba croissant, és Karesznak vittem a kedvenc áfonyás veknijéből. Hazafelé a még szabad kezemmel felnyaláboltam egy lattét, és így állítottam be otthon. Karesz már terített is, vette elő a kórházból nekem mentett vajakat, és egy jót reggeliztünk.

A héten a ruháim után a cipőimet pakoltam át, nyáriak dobozba be, meleg cipők ki, és most a szoba sarkában áll egy doboztorony, amelyeken megpróbálok túladni (mielőtt Karesz kitekeri a nyakamat). A szekrényben pedig már készül a kis nagy csomag, amely majd megy le az anyukájához falura, hogy a rászorulóknak szétossza őket. Én meg felszabadultnak érzem magam kevesebb cuccal.

A béna idő ellenére egészen jól telt a hét. Reggelente csináltam a 45 perces edzéseket, immáron az új súlyaimmal. Már a tizedik napnál tartanék, ha nem kétszer csináltam volna meg az egyik gyakorlatot, amit a végéig észre sem vettem. (ez hogy?) A torna után néha kávézóban kezdtem a napot, majd a napok elteltek munkával, és mire lekapcsoltam a gépem, már szürkült is az ég, és hip-hop este lett. A főzést most hanyagoltam. Igazából ebben sosem voltam nagyon összeszedett, nem is tudom, hogy lesz-e olyan, hogy egy hétre előre fogom tudni, hogy melyik napon mit főzzek. Azt tudom, hogy vettünk sütőtököt, úgyhogy lesz majd krémleves, sütőben sült tök, vagy sütőtökös csokis süti. Éhen halni legalább nem fogunk.

Hétvégén két szülinapon is voltunk. Leó egy éves lett, őt egy parkban ünnepeltük. Aznap egész nap szuper idő volt, kiterítettünk egy nagy pokrócot a napra, körberaktuk lufikkal, játékokkal, falatkákkal, a közepén pedig Leó kapkodott egyik-másik izgalmas, színes tárgy után, vagy néha meglógott négykézláb a fűben. Körülöttünk a többi gyerek rohangászott a menő héliumos lufikkal, volt is nagy sírás, mikor az egyik lufi kereket oldott az ég felé. Aztán gesztenyét szedtek nekünk, ami a lábam mellett kezdett kupacba gyűlni. Mikor a park már árnyékba borult, Karesszal felszedelődzködtünk, és mentünk az ő barátjához. A délutáni bababuliban belém került limonádéval gin toniccal a fejemben egészen fesztelenül tudtam mozogni és ismerkedni az ismeretlen emberekkel, akik a médiából amúgy nem is olyan ismeretlenek. Az ünnepelt nagyon boldog volt, hogy ennyien jöttünk, és akárhányszor egy új vendég toppant be az ajtón, mindig újra elénekeltük neki a boldogszülinapot, a szomszédok legnagyobb örömére. Jókat sztorizgattunk, nagyokat ettünk, és a hosszú nap után hazaérve Karesszal mi már éjfél előtt kidőltünk.

bekattanás

Szóval van, aki recepteket olvas és szeret főzni, van, aki a növényekről olvas és nevelgeti őket, nekem most ez a tudatos öltözködés téma a bekattanásom, ami egyelőre még tart. A színtanácsadás óta picit többet olvastam a témáról, és találtam egy weboldalt is, ami kifejezetten a fenntartható divattal kapcsolatban posztol cikkeket, ő a goodonyou.eco (naná, hogy eco a végződése).

Szembe jött egy 4x4-es gardróbrendezési technika is, ami segít a darabszám redukálásában. Egyik nap kiteregettem a ruháimat a szőnyegre, csoportosítottam őket, és elégedetten láttam, hogy amúgy mennyi egymást jól kiegészítő darabom van. (nem mindenki születik tehetségesnek, na.) 

Ez picit idevág, hogy nem is olyan régen egy random videóban hallottam egy pénzügyi tanácsadótól, hogy minden olyan kacat ami otthon porosodik, az naponta veszít az értékéből, ezért érdemes túladni rajtuk. (Szerintem itt nem műtárgyakra gondolt.) Nos, azokat a darabokat, amik nagyon nem illettek a 4x4-es képletbe, és csak a fejtörést okozzák feldobtam netre, most ott próbálok túladni rajtuk. Eddig sikerült eladnom egy táskát és két cipőt, és olyan jó érzés látni az örömöt az új tulajdonosok arcán. Egy kis dunsztosüvegbe gyűjtöm az abból befolyó pénzt. Vicces látni, hogy mennyi mindenen ülök, ami másnak érték, nekem viszont csak a helyet foglalja. 

A hiányzó darabokat a ruhatáramhoz pedig majd szeretném használt ruhákból pótolni, úgyhogy néha nézelődök eBay-en. Nem is gondoltam, hogy itt ennyi jó minőségű használt ruha van az eredeti ár töredékéért. Eddig sikerült beszereznem egy gyapjú tweed kiskabátot, aminek csak a gombjait kellett átvarrnom, hogy szűkebb legyen. 

Úgyhogy eddig jók a tapasztalatok, én is örömet szerzek másnak, és nagyon örülök olyannak, amin más már túladna. Csupa jó hírek. Csak az a szemét izomlázam múlna már el, bár ahogy elnézem, még 43 nap van hátra a kihívásból..

színek, érzetek

Két hete végül eljutottam színtanácsadásra, ami a stílustanácsadás kistesója, mert itt csupán a színekkel foglalkoznak. Már régóta bosszantott, hogy nem vagyok képes jól összepárosítani a ruháimat. Megveszek egy darabot, ami magában jól elvan, de ha kombinálni szeretném, akkor valahogy nem az igazi. Ez valamiért dühített, és ha ránéztem a szekrényemre, nem tetszett ez a kesze-kusza látvány. Szerettem volna tudni azt, hogy mely színekkel próbálkozzam, amik jól párosíthatóak, és ha szerencsém van, még jól is állnak. 

Egy velem egyidős nő várt az ajtóban, hamar megtaláltuk a közös hangot, és a másfél óra alatt látszott, hogy nagyon fontos neki, hogy komfortosan érezzem magam azzal, amit mond vagy tanácsol. Az elméleti részt már tudtam, az viszont új volt, mikor beültetett egy nagy tükör elé, színes kendők kavalkádját kezdte pakolni a vállamra, és ilyen-olyan kombinációkban együtt szűrtük ki, néha percekig a tükörben merengve, hogy melyik áll jobban. Azt tudtam, hogy nyár típus vagyok, tehát a hideg és visszafogott színek az enyéim, de itt lebontottuk altípusra is, és hát kérem szépen.. dobpergés.. világos nyár lettem! Beléptem Reese Witherspoon, Jodie Foster és Sharon Stone klubjába. Az alapszíneim a törtfehér, a szürke és a tengerészkék lettek, ezeket sejtettem, viszont igazi előrelépés, hogy már tudom azt is, hogy a többi szín mely árnyalatai állnak jól, és ezek tutibiztosan kombinálhatóak is az alapszínekkel. Azóta ezekkel a színekkel ismerkedem Pinteresten.

A tanácsadás utáni napon belázasodtam, kaparó torok, satöbbi, de nem igazán tudtam kipihenni, mert Karesz másnap kórházba került és minden nap jártam be hozzá élelemmel és egyéb, unalmát űző dolgokkal. Szerencsére semmi komoly baja, ő nagyon lazán vette a dolgot, ami nekem sokat segített. Azért egy hétig bent tartották, mindenféle vizsgálatot végeztek rajta, és múlt hét elején már haza is jöhetett. Akkor pedig azért nem tudtam pihenni, mert ő az egyhetes bezártságot kompenzálandó, minden délután menni szeretett volna valamerre. Csütörtök estére úgy kimerültem, hogy mikor vacsizni mentünk, majdnem elaludtam az autóban, és akkor visszafordultunk és hazajöttünk.

Közben elkezdtem reggelente csinálni anszki 50 napos kihívását, jajj! Úgyhogy az izomláztól napokig nem volt sem lábam, sem felsőtestem, és nem vitt rá a lélek, hogy leüljek pötyögni. Mikor Karesszal a kórház kertjében sétálgattunk, szerintem a mozgásom alapján inkább ő tűnhetett a látogatónak és én a betegnek. Tegnap vettünk is egy súlyzót és egy gumiszalagot, nagyon büszke voltam rá, sosem gondoltam volna, hogy ilyenbe valaha beruházok.

Hétvégén az előválasztáson önkénteskedtem. Picit féltem tőle, hogy majd többen be fognak szólogatni, de mindenki nagyon kedves volt: vagy mondtak pár kedves szót, vagy csak távolról méregették a sátrat. A sátorban is jó volt a hangulat, szeretek új emberekkel megismerkedni, beszélgetni. Közben pár percre átugrottam a sarki kávézóba, ahol ittam egy nagyon finom lattét sárgaborsótejből (!!), szerintem megyek még oda. 

Apropó sárgaborsó, itthon beköszöntött az ősz, elkezdődött a sárga-barna gyümölcsök és gumós növények időszaka: tegnap sütőtök krémleves készült, ebédre pedig mostanában ilyen könnyebb tálakat szoktunk enni, a fügét meg kineveztem az aktuális kedvenc őszi gyümölcsömnek.

levélke

Ma reggel épp a csésze teámmal sétálgattam, mikor a dolgozószobámba belépve megláttam egy elsárgult falevelet a gurulós székem alatt, amit a nyitott erkélyajtón keresztül fújhatott be a reggeli szellő. Szó szerint bekopogtatott hozzám az ősz.

egy hét hullámzás

Az elmúlt hét arról szólt, hogy szüleimmel és Karesszal egy hajó hátán, négyesben szeltük az Adria hullámait a dalmát szigetek között. Túllendülve a kikötéssel járó stressz, a hullámoktól liftező gyomor és a 'melyik öbölben aludjunk ma' édes hármasán, egészen jól léteztünk azon a pár négyzetméteren, és csupán párszor mentünk egymás agyára. Viszont annál több szigetet fedeztünk fel, túráztunk, volt pecázás naplementében, lubickolás öbölben, ringatózás barlangi tóban, reggeli kávé tengerparton, ettünk halat, rákot, kagylót, barnultunk, szőkültünk, sótól csillogott a bőrünk. Bár tegnap vége lett a kalandnak és elbúcsúztunk a hajótól, a szoba azóta is megbízhatóan hullámzik alattam.

szép

Ma reggel mikor lent voltam az utcán, láttam egy szép embert. A 60 körüli ázsiai férfi az egyik kávézó teraszán ült egy nővel szemben, beszélgettek. Arcvonásai nem voltak különlegesek, még a testalkata is átlagosan vékony volt. Mégis, az a harmónia, ami belőle áradt, egyből magával ragadott, és nem tudtam róla levenni a szemem. A természetes eleganciája, a nyugodt kisugárzása, ruháinak egyszerű sikkessége és letisztultsága, ahogy hátra dőlve a lábait keresztbe téve, karjait a szék karfáján pihentetve könnyedén magyarázott, mögötte a kávézóból kiszűrődő tompa fény. Szép volt a szememnek, mint egy harmóniát sugárzó műalkotás, amit órákig elnéztem volna.

őszi érzet

Még nincs ősz, de az időjárás akarva-akaratlanul ezt tolja az arcomba. Én meg szeretem a hűs reggeleket meleg teával a kezemben. Bírom, hogy nincs akkora hőség, hogy egész nap lesötétített szobában kuksoljak. Úgyhogy felüdítő, és izgalmas volt újra felfedezni, hogy van erkélyem. Hétvégén kiültettem a leanderemet, amit egy ágról sikerült kigyökereztetnem. Tegnap pedig kipakoltam a laptopomat és a noteszomat picit dolgozni, míg oda nem sütött a nap.

Míg reggel böngészgettem, találtam egy álomházat, amit a tulajdonosa olyan szeretettel és hozzáértéssel csinosítgat, hogy kedvem lett volna máris beköltözni (ő a Mindenüttjóde). Irigykedem, hogy sokaknak zsigerből jön a szép teremtése, és a legnagyobb természetességgel építenek csoda helyeket. Délelőtt az ő hangulatos, őszi fényben pompázó, mesebeli képeit nézegettem.

Aztán Karesz anyukájától kaptunk sok földre hullott körtét, ami kezdett diszkréten megbarnulni, és menetrend szerint a muslicák is megjelentek. Úgyhogy tegnap fogtam magam, kipakoltam őket az asztalra (nem a muslicákat), és rittyentettem belőlük körtés pitét. Cukor helyett mézet és datolyát tettem bele, kókuszolajat és zablisztet, megszórtam a tetejét dióval, és - konyha-analfabétaként - szerintem ez lett életem eddigi legfinomabb sütije. Ráadásul egész este fahéjas-körtés illatok lengték be a szobát.

shop stop

A mai nap egy fontos mérföldkő. Eldöntöttem, hogy mától kezdve megpróbálok csakis fair trade, vagy organikus ruhákat venni. Azért csak mától, mert ma még elmentem pár berendelt cuccért, amit még múlt héten rendeltem (szerintem párat vissza is küldök belőle). És azért csak megpróbálok, mert még több ismeretet kell gyűjtenem a potenciális márkákról.

A héten kipakoltam a nyári cuccaimat, kiterítettem őket a nappali szőnyegére, és kiszedegettem közülük azt, amit idén még nem hordtam - és valószínűleg már nem is fogok. Azokat külön raktam, összehajtogattam, és beletettem egy zacskóba, hogy majd ha megint megyünk vidékre, odaadhassam a kis helyi barátnémnak. Mikor a maradékot visszahajtogattam a szekrénybe, és csak néhány, de gyakran hordott ing sorakozott a fogason, egyfajta megkönnyebbülés, szabadságérzet telepedett rám.

Ma, mikor elmentem egy berendelt cuccért, épp lógott az eső lába, úgyhogy picit még mászkáltam az üzletek között. Jó érzés volt úgy nézelődni, hogy tudtam, csak inspirációt gyűjtök, és hogy semmire nincs szükségem. Ez elég hiteltelenül hangozhat az új szerzeményemmel a hónom alatt, de talán az otthon a sarokban egymás hegyén-hátán álló dobozok látványa is kellett ahhoz, hogy akkor ezt most eldöntsem. Meglátjuk, hogy meddig jutok.

the true cost

Még régebben írtam arról, hogy elkezdett érdekelni a kapszulagardrób gondolata. Azóta pedig próbálok picit tudatosabb lenni ruhavásárlás terén. Ez egyelőre ott tart, hogy fejben nagyjából megvan, hogy milyen cuccokra van szükségem, és hősiesen tartom magam hozzá, vagy már csak igen keveset csábulok el. Szerintem már eljutottam oda is, hogy több ruhát ajándékozok el, mint amennyi újat veszek. Egy idő után remélem, hogy már nem lesznek elajándékozni való ruháim.

Most, hogy jön az ősz, elkezdett foglalkoztatni, hogy hogyan lehet az évszakot megúszni kevesebb, de jobb minőségű cuccokkal. Úgyhogy a napokban megint letöltöttem a pinterestet és elkezdtem inspirációkat nézegetni. Szeretném idővel klasszikus, időtálló, jó minőségű ruhákra lecserélni a mostani ruhatáramat.

Azon is sokat gondolkoztam, hogy vajon milyen színtípusba tartozom. Mert lehet, hogy nekem a nyár-típus színei jönnek be, de lehet, hogy a tavasz áll jól. Ha pedig már beruházok valami jó minőségű, kicsit borsosabb darabra, akkor szeretném, hogy az passzoljon hozzám. Úgyhogy a legújabb ötletem, hogy elmegyek színtanácsadásra. Mikor rákerestem neten kiderült, hogy ez egy komplett szakma, és hogy ugyanolyan népszerű, mint a stílus- vagy alaktanácsadás. Még picit barátkozom ezzel a gondolatommal.

Tegnap pedig megnéztem a 'The true cost' (Az igazi ár) című dokumentumfilmet, ami a fast fashion ruhák előállításának hátteréről szól: a környezetszennyező gyapottermesztésről, a túlhajszolt indiai munkásokról, a nyugati világ materializmusáról, és a használt ruhák által termelt szemétmennyiségről. A film arra is rámutat, hogy bár folyamatosan szegényedünk és az igazán értékes dolgokra sokunknak már nincs pénze, az egyre olcsóbb ruhák mégis a gazdagság illúzióját keltik bennünk, így a fast fashion lényegében a középosztály megszűnését hordozza magában. A filmet sajnos csak angolul találtam meg, belinkelem ide.

Nagyon elgondolkodtam a saját a felelősségemről, és picit el is szégyelltem magam. Most még inkább fontos lett számomra, hogy ha veszek is ruhát, az olyan legyen, amit naponta hordok, amiben jól érzem magam, és lehetőleg több szezonon át is kitartson. Szeretnék sokkal tudatosabban vigyázni a környezetemre, úgyhogy az új szerzemény lehetőleg legyen fair trade és organikus is. Majd még kiművelem magam ebből. Ti ismertek ilyen ruhamárkákat?

buláj

Ha valaki nekem azt mondja másfél éve, hogy a covid után az első leizzadós, táncolós bulim egy falunapon lesz, azt nem hiszem el. Pedig volt itt bográcsverseny, töpörtyű (omg!), poharas sör, sok por, ugrálóvár, ragadós vattacukor, rohangászó arcfestett kisgyerekek, hunyorgó részegek, szintetizátoros előadók, színpad előtt táncoló párok, balhé és összeborulás. Az egyik helyi kis barátnőm kivette a kezemből a sört, és behúzott a színpad elé. Nagyot táncoltunk az istentudja milyen zenékre, amit ő kívülről fújt, a végén még elindítottunk egy vonatozást is. Ehhez pedig csatlakozott sok felnőtt és gyerek is, úgy kanyarogtunk az egész területen. A koncert végén teljesen leizzadva huppantam le a kedélyesen cseverésző Karesz mellé az egyik sátor alá, majd így vártuk a tűzijátékot.

világutazók

Szerettem azt az életemet, amikor rengeteget utaztam. És szeretem azt is, hogy ennek hatására a világon szinte mindenhol vannak barátaim. Ilyen például Luca is, aki brazil, és akivel Chile fővárosában, egy metrómegállóban találkoztam először este 9-kor. Couchsurfingen írtam rá, ő pedig elvitt bulizni bele a santiagói éjszakába. Életem egyik legjobb bulija volt, egész éjjel a DJ pult előtt roptuk, ő hívott is minket a következő buliba is, és isten bizony mentem volna, ha másnap reggel nem kell megjelennem egy sajtó eseményen, aránylag kulturált kinézettel.

Luca aztán Európába költözött, és mielőtt belevetette magát a munkába, kicsit bulikázni szeretett volna. Mint európai bennfentestől kérdezte, hogy hol vannak Európában jó fesztiválok. Adta magát a Sziget. Luca onnantól kezdve minden évben hard-core szigetlakóvá változott, egy húszfősre duzzadt bandával járt ide, sátrakkal, jelmezekkel, mindennel felszerelkezve, ami kellett a frídom élményhez. Egyik Szigeten össze is házasodtunk ebben a kamu házasságkötő sátorban. Aztán volt olyan is, hogy ő épp Japánban hesszelt a barátnőjével, mikor én Madridban voltam, úgyhogy adta magát, hogy a lakásán szállok meg.

Aztán nemrég rám írt, hogy itt lesz pár napot, és hosszú évek óta ma újra találkoztunk egy kávéra. Elmesélte, hogy Madrid után a feleségével élt Barcelonában, picit Ausztráliában, Svédországban, a covidot Lengyelországban vészelték át, majd elutaztak Thaiföldre, onnan most ide, és még ezer tervük van, hogy hol éljenek. Hallgatva őt olyan jó volt kicsit képzeletben megint megkerülni a Földet, nosztalgiázni az átbulizott éjszakákról, beszélgetni a tervekről. Én hiszem azt, hogy a barátaimból mindig viszek egy kis darabot magammal, és sok-sok kis világ él bennem. Ugyanígy pedig a barátaim is visznek engem magukkal a lelkükben, és így szerte a világban van belőlem is egy-egy kis darab.

girlpower

Egyik este az egyik forgalmas utcán sétáltam haza, már sötétedett. Láttam, ahogy picit távolabb egy csoport férfi méreget egy mellettük elhaladó csinos, törékeny lányt. A férfiakra már nem is emlékszem, de arra igen, hogy valami ösztönös védelmi reakció kattant be nálam, és a felém közeledő lány arcát figyeltem, hogy ő rendben van-e a helyzettel, vagy hogy küld-e felém segélykérő pillantásokat. Aztán a lány mellettem is elhaladt a legteljesebb nyugalommal. Én mégis picit büszke voltam magamra, hogy látatlanban azért ott voltam neki ismeretlenül is, ha szüksége lett volna rám.

Az jutott eszembe, hogy mi nők tudat alatt milyen sokat kommunikálunk egymással ismeretlenül is. Van ugye az az interakció, amikor két nő egymás mellett elhaladva elismerően odabiccent a másiknak, vagy adott esetben támogatást nyújt. Ezt férfiul bajtársiasságnak hívják, nem tudom, hogy van-e ennek női megfelelője.

Aztán van az az interakció, mikor az egyik ránéz a másikra, és egy pillanat alatt már meg is fogalmazott magában egy kétoldalas kritikát. Vagy egy bevásárlási listát a beszerzendő cuccokról. Erről az jut eszembe, mikor minden évben megvannak azok a divatirányzatok, amelynek hatására a lányok többsége tökéletesen egyformán öltözködik, míg az instán a #legyélegyéniség hashtaggel nyomulnak.

Az ugye megvan, hogy a férfiak is és a nők is a nőket nézik meg az utcán? Legalábbis számomra sokkal érdekesebbek a nők, hogy milyen a hajuk, a sminkjük, a ruhájuk vagy a cipőjük. Jól áll-e nekik, rajtam vajon hogyan állna, szeressek-e én is ilyen hajszínt, hogy lehetnek ilyen karcsúak, vajon milyen márka lehet a kabátjuk, satöbbi. Persze a férfiak is szeretnek felöltözni és jól kinézni, de az az igazság, hogy ők a lelátón ülnek, és az igazi méregetés a nő-nő között zajlik. Nem véletlen, és ezt sosem értettem, hogy mikor a férfi megcsalja a nőt, a nő legtöbbször nem a férfira haragszik, hanem a másik nőre!?

Mivel egymást méregetjük, ezért naprakészek vagyunk, ismerjük az aktuális divatot, hogy mi számít menőnek, szexinek, elegánsnak, nőiesnek, mert hát ugye az utcai (vagy irodai) kifutón ott vonulunk mind. Képzeletben talán még le is pontozzuk egymást a tízes skálán. Ez egy másodperc töredéke alatt történik, és úgy csinálunk, mintha mi nem is néznénk oda, mert persze a legkevésbé sem érdekel a másik nő, engem? dehogy!, de azért bármikor vissza tudnánk emlékezni, hogy mi volt rajta. Gyanítom, hogy végső soron a férfi elnyerése lehet a dolog mögött.

Míg anno a barlang előtt illegettük magunkat a hím előtt, addig a szemünk sarkából azért gyorsan felmértük egymást, és ha a hím egy pillanatra elnézett, akkor az evolúcióban előrébb járó (értsd: felkészültebb) női egyed diszkréten lepöccintette versenytársát a szikláról. Mire a férfi visszanézett, addigra már csak a legjobb maradt, a győztes nő pedig őzike szemeit rebegtetve John Travolta mémpózban értetlenkedett, hogy hát ő nem látott semmit. A férfi pedig kiválasztotta az egy szem nőt azzal a tudattal, hogy ő választott.

Sokszor van, hogy hazafelé bandukolva egy kicsi impulzusból ilyen hosszabb gondolatmenetek születnek, pedig csak egy hozzám hasonló lány jött velem szembe az utcán. Ja, és hashtag girlpower! Amúgy vajon vannak itt a bloggeren férfi bloggerek és olvasók is, vagy ez egy rejtett női sarok?

helló ősz!

Sosem gondoltam volna, de nagyon bejön ez az időjárás. Picit sötét van ugyan, de az ablakok nyitva vannak, és míg a lakásban meleg van, kintről hűs szellő jön be. És még locsolnom sem kell ma. Már csak valami andalító lounge zene kellene, egy reggeli kávé, és teljes lenne a boldogság.

Az utóbbi napokban eléggé meggyűlt a bajom a meleggel. Már délelőtt csuktam az ablakokat, közben főállású redőnyhúzogatóvá avanzsáltam, aki a nap állását követve állítgatja le-föl őket, egyensúlyozva az égető napsugarak és a tök sötétség között. Redőnyből pedig nálunk nincs kevés.

Aztán eddig mindig azzal menőztem, hogy nekem nem kell légkondi, de idén olyan éjszakák voltak itt, hogy sűrűn kellett cserélgetnem magamon a vizes törölközőt. Két napja pedig éjjel kifeküdtem a nappaliba a légkondi alá hóangyalka pózban, és így aludtam reggelig. Tudom, ne nyivákoljak, inkább húzzak ki a belvárosból valami tisztásra. Na jó, szóval mielőtt bárki is megkövezne, én addig élvezem ezt az őszi időt. Szép napot Nektek is! :)

love is love

Tegnap megnéztem netflixen a PrayAway-t, ami egy olyan szervezetről szól, ami hitt abban, hogy a homoszexuálisok "átnevelhetőek". Nagyon érdekes volt ugyanazt a retorikát hallani benne, amivel ma is tele van a média.

Még a Tobi színei c. filmet szeretném megnézni, állítólag egy nagyon szerető családról szól, én pedig nagyon szeretek szerető családokról hallani. A filmet egy nagyon fiatal rendező készítette, és négy évig forgatták.

Ja, és látta már ma valaki az új ELLE címlapokat?

váratlan utazás

A hétvége egészen rendhagyóan kezdődött, ugyanis Karesz utolsó pillanatban lőtt két belépőt a Szegedi Szabadtéri Játékokra, a West Side Story musicalre Alföldi rendezésében. Úgyhogy munka után 6-ra értem jött, és indultunk Szegedre. Az út első felében én vezettem, átverekedtük magunkat a délutáni csúcsforgalmon, suhantunk az alkonyodó autópályán, és pöccre kezdés előtt tíz perccel megérkeztünk a Dómhoz. Rengetegen voltak, mindenki szépen felöltözve, sokunknak ez lehetett az első színháza hosszú idő óta. Én is felkaptam a magassarkúmat, nehogy már kimaradjak a buliból! Tetszett a darab, jó volt újra színpad előtt ülni, a teret betöltő éneklést hallgatni, csoporttáncok lüktetését látni, nagyon tapsolni. A darab éjfélkor ért véget, hajnali 2-kor értünk haza. Én tíz perc múlva már arcon fekve aludtam.

Szombaton Karesz egész nap dolgozott, én pedig felkerekedtem, és elmentem fürdőruha után kutatni. Ahogy a kínálatot nézem, mintha csak neonszínű, rikító, ilyen-olyan mintás fürdőruhák lennének idén. Én egy egyszínű, egyszerű, visszafogott, klasszikus darabot keresek. Ilyen pedig aznap sem jött szembe, úgyhogy haza indultam a legnagyobb hőségben. A bubikat épp ellőtték előlem, maradt a gyaloglás és az árnyékról árnyékra való ugrándozás. Épp az egyik kihalt utcán bandukoltam, mikor észrevettem egy ajtó alatt egy régi munkatársamat. Felismert. Láttam én a facén, hogy nyitott egy kis üzletet covid alatt, most annak az ajtajában állt. Köszöntünk, nagyon gratuláltam neki, erre ő beinvitált, hogy megmutassa a kis műhelyt. Beszélgettünk munkáról, az elmúlt időszakról, közben a hátsó lábszáramon patakokban folyt az izzadság. Aztán váratlanul megkérdezte, hogy egyszer meginnék-e vele egy kávét. Egyáltalán nem voltam ilyen kérdésre felkészülve, most már mindenhol levert a víz, és valami olyat habogtam, hogy hát beülhetünk valamikor. Lehet az, hogy a tudtomon kívül engem randira hívtak? És mi van, ha tényleg csak beszélgetni szeretne valakivel? Hogy lehet egy ilyet kedvesen leszerelni, hogy ne legyen ebből egy tök kellemetlen szitu? Annyira bénának érzem magam, és most azt remélem, hogy nem fog rám írni.

Vasárnap Karesz szintén off, barátnőim mindenfelé vannak, úgyhogy ez ma egy Lujzás nap lesz. Kezdtem kávézóban (most onnan irkálok), olyan jó hűsek az utcán a reggelek. Majd a meleg elől otthon bezárkózom, redőny le, netflix be, talán kis pedikűr, arcpakolás - van egy csomó promó krémem -, és minden is befigyel mára. Azért már várom nagyon az esti zivatart!

https://www.dreamstime.com/evamask_info

Update: a könyvet visszavették, választottam helyette egy újat. Köszi mindenkinek a segítséget:)

generáció

Egyik délután összefutottam két általános iskolai osztálytársammal. Egyiküket nagyon régóta nem láttam, de a másikukkal is tavaly találkoztam utoljára. Nehéz volt ilyen sok évet összefoglalni, össze-vissza csapongtunk a témák között: tényleg? és vele mi újság? és vele? hallottad, hogy mi történt? és ezt hallottad? Szóval olyan volt ez a találkozó, mint egy patchwork takaró: kesze-kusza, bolondos, de színes.

Olyan is volt, hogy elkezdtük összeszámolni, hogy hány osztálytársunknak lett gyereke. Arra jutottunk, hogy alig párnak. Arról beszélgettünk, hogy a mi generációnknál a gyerekvállalás mennyire kitolódott. Mi vagyunk ugyanis az az útkereső generáció, akik még a hidegháború alatt születtek, de már az új rendszerben cseperedtek. A szüleink számára pedig általunk nyílt meg a világ. Otthon azt hallottuk, hogy nekünk a határ a csillagos ég, de senki nem volt, hogy utat mutasson. A sötétben tapogatózva haladtunk előre. Mi már tanulhattunk nyelveket, bár még nem értettük, hogy minek. A szakmák helyett az egyetem felé tereltek, pedig nem is tudtuk, hogy milyen diplomák vannak. Közben azt duruzsolták a fülünkbe, hogy utazzunk, mert azt senki nem veheti el tőlünk. Ennek rendje s módja szerint aztán egyetemre mentünk, a húszas éveinkben utaztunk, karriert építettünk, kerestük azt a bizonyos utat. Az előző generációkhoz képest bődületes iramban kellett befogadnunk az új világot, behoznunk a lemaradásunkat, és magunkévá tenni azt. Mi vagyunk azok, akik még értik az analógot, de ha egyszer nekiülünk, akkor megy a digitális is. Nekünk még voltak fotóalbumjaink, mindig hogy izgultam, hogy a tekercs filmből hány kép lesz jó előhívva! Ma már instánk van. Volt kazettás magnónk és CD lejátszónk, de ma már Spotify-on hallgatjuk a zenét. Alkalmazkodók, útkeresők vagyunk. Keressük a helyünket az új világban, de talán sosem találjuk meg azt. Abban nőttünk fel, hogy sose álljunk meg, menjünk, menjünk, miénk a világ. Különórára járattak, treníroztak minket az új életre, mindig jobbnak kellett lennünk, hogy majd könnyebben érvényesülhessünk, akármi is lesz. Belőlünk lettek azok a perfekcionisták, akikre ma az ezredforduló után gombamód szaporodó multik építenek. A nagy menetelésben pedig nem volt idő megállapodni, és csak a harmincas éveinkre jutottunk el oda, hogy oké, van egyetem, van karrier, kiutaztam magam, de valami hiányzik.

Nekem szinte az összes osztálytársam és ismerősöm a harmincas éveitől kezdett el gyereket vállalni. Ezt láttam, ebben élek. Azt is látom, hogy az utánunk jövő generáció viszont már újra a húszas éveiben kezd tudatosan családot. Mi vagyunk az útkeresők, az elszabadult csikók. Sokan közülünk talán továbbra is magányosan bolyonganak majd, sokan szerencsések voltak, és már megállapodtak, és sokan, mint én is, iszonyat önismereti munkával próbálnak fékezni és befelé fordulni, hogy sikerüljön boldogságot találni az állandóságban is.

augusztusi

Mióta újra enyhék a reggelek olyan, mintha rákanyarodtunk volna az őszre. Úgyhogy egyszerre várom már az új kedvenc évszakomat, az indiánnyarat, és közben szeretném kihasználni a nyár utolsó napjait, heteit. Újabban reggelente megint voltunk párszor futni. Ezek a reggelek a kedvenceim. Felpattanunk a bringára, az ébredező utcákon kitekerünk a ligetbe, és a reggeli fényekben táncoló levendulák, díszfüvek mellett futunk a fák árnyékában. A távolban néhol felbukkan egy-egy gazdáját sétáltató kutya, elektromos roller suhan el mellettünk, az apuka és a lábába csimpaszkodó kisfiú gurulnak így az oviba, a kosárpályáról kiáltások hangzanak. Futás közben persze meghalunk, a legkisebb emelkedőtől is befeszül a combom. A legjobb viszont gyöngyöző testtel újra kerékpárra pattanni, és érezni, ahogy hazafelé menet a mellettem elsuhanó langyos levegő hűti a bőröm. Egyik nap beültünk a Matinéba is egy kávéra, amivel a futással ledolgozott kalóriákat sikerült egyből visszanyerni. Az Andrássyn haladó autókat nézve pedig arról álmodoztunk, hogy reggelente a futás után amíg Karesz majd intézi a dolgait, addig én ilyen árnyas kávézókból fogok majd dolgozni és lakberendezek, inspirációkat nézek, cikkeket olvasok építészetről és művészetről, és ügyfelekkel tárgyalok, egyeztetek.

A hűs reggelek kimaxolása mellett kinéztem tök jó esti programokat is. A Margit-szigeten vannak esti mozik díjnyertes filmekből, legalább egy-kettőre szeretnék eljutni. Aztán a héten találkozom általános iskolai osztálytársaimmal is. A covidnak volt egy olyan hozadéka, hogy több régi-régi baráttal újra elkezdtünk beszélgetni. Talán a korral is jár, vagy a covid miatt igényeljük ezeknek a kapcsolatoknak a felújítását, nem tudom. Izgatottan várom, hogy milyen lesz őket évtizedek után újra látni. Augusztusban még szeretnék lejutni a Tüskevárunkba. Nagyim épp ma küldött egy fotót, hogy virágzik az egyik bokor, amit olyan gondosan öntözgettem, míg ott voltam. Angival talán lemegyünk a hétvégén.

Itthon Karesz a dinnye-felelős, hetek óta tömjük magunkba a szeleteket. Vettem kukoricát is, épp azt főzöm, így az is pipa nyárra. A koktélparadicsomjaink ontják a kis piros bogyókat, vacsorára szoktam belőlük szüretelni. Annyira telített ízük van, de már az illatuktól is odavagyok. Pár napja átrendeztem őket, most a kerti terasz székek mellett vannak, olyan jó melléjük leülni olvasni délutánonként. (Az eprekről inkább nem szeretnék beszélni, velük nem sikerült megtalálnom a közös nevezőt.)

Aztán ha jön az ősz, akkor szeretnék majd edzeni járni. Ebben a hőségben még nem kívánja a testem az edzőteremben való izzadást, hát még a szaunát, amit télen viszont nagyon szeretek egy-egy izzasztó csoportos óra után. Úgyhogy ha a lelkesedésem is úgy akarja, augusztusban maradnak a reggeli futások, a bringázások és ez a hónap remélem, hogy megenged még nekem néhány mártózást a folyóban is.

grüß gott

Már régóta nyaggattam Kareszt, hogy menjünk el Pandorfba. Nem is annyira azért, mert bármit is venni szerettem volna, hanem inkább azért, mert legutóbb még a pandémia előtt voltam. Szerettem volna újra csak úgy "átugrani". Aztán mivel ez az én ötletem volt, ezért én is vezettem. Autópályán jobban szeretek vezetni, és míg Karesz az anyósülésen olvasgatott, én a pálya lüktetésében léteztem, gyorsítottam, lassítottam, elengedtem, előztem, megköszöntem, jól szórakoztam. Minden autónak lett körülöttem személyisége: volt a sietős, az udvarias, a csapatjátékos vagy a morcos. Egészen jól ellavíroztam a határig. Aztán Karesz vette át a volánt, mert a határon, meg idegen országban már nem voltam akkora Jani. A határon egyébként nem volt senki és semmit nem kértek, többször rá kellett néznünk a térképre, hogy elhigyjük, hogy tényleg átértünk.

Az első meglepetés akkor ért, mikor Pandorfban alig találtunk parkolóhelyet, annyira tele volt. A másik pedig, hogy rengeteg magyar volt. Az egyik üzletben míg a kevés nulla némettudásommal próbálgattam eligazodni, az eladó nagyon készségesen meghallgatott és javítgatott. Majd a kasszánál kiderült, hogy amúgy ők mind magyarok. Szerintük nyugodtan próbálkozzam magyarul, akkor hamarabb tudnak segíteni, mint az isteni német nyelvtudásommal. Csak pár apróságot vettem, amit amúgy is terveztem. Délutánra lejártuk a lábunkat, nem emlékeztem, hogy ez ilyen nagy!? 

A nap lezárásaként este beugrottunk Bécsbe kicsit sétálni a Duna-parton, majd kerestünk egy random osztrák vendéglőt egy kis mellékutcában, mert ha már Bécs, akkor wiener schnitzel, ugye. Találomra befordultunk egy szűk utcán, és a fal mentén sorakozó napernyős kis asztalok felé vettük az irányt. Már az jó jel volt, hogy a vendéglő teraszán leginkább helyiek ücsörögtek. Aztán a netes értékelések alapján is jó helynek tűnt. A kiszolgálás pedig.. kikértük az ételt, és negyed óra múlva már ettünk is. Kicsit gyanakodtunk, de aztán mondtam Karesznak, hogy talán csak ehhez vagyunk hozzászokva, hogy az ételre vagy sokáig kell várni, vagy ha hamar hozzák, az már gyanús. Hátha náluk ez ilyen olajozottan megy, ami tök jó! A wiener schnitzel és a krumplisaláta isteni volt, hozzá lecsúszott egy pohár sör is. Ezzel viszont eldőlt, hogy ki vezet haza. Mondjuk örültem, hogy Karesz ül a volán mögött, sötétedés után az autópálya már sokkal nehezítettebb terep volt. Este 11 körül értünk haza, és a fáradságtól beestünk az ágyba.

mutatvány

Nincs is jobb annál, mint mikor a cipő feltöri a lábamat, és közben a város egyik legforgalmasabb utcáját csúcsidőben a 20 darabos WC-papírral (nagyobbat nem találtam) korzózom bicegem végig. Tudom, hogy ezzel rajtam kívül a kutya nem foglalkozott, de legalább mindenki elengedett.

kedves GLS!

Ígérem, hogy ezen a héten több csomagom már nem lesz.

#csakmégezazegy #hazajárhozzám

emez

Hadd gratuláljak magamnak, vettem egy könyvet, amit pár oldal elolvasása után úgy érzem, hogy nem fogok kiolvasni. Ilyenkor mi van? Gondolom könyvet nem lehet visszavinni a könyvesboltba, mint egy ruhát, hogy bocsi, megpróbáltam, mégsem jött be. A kutya sem hinné el nekem, hogy egy hét alatt nem tudtam kiolvasni. Ugyanakkor könyvet a boltban sem lehet "kipróbálni", hogy ott tudjak dönteni. Ilyenkor annyira amatőrnek érzem magam. Valószínűleg egy könyv kiválasztásához sokkal több idő kell, utánajárás, vélemények elolvasása, belekukkantás az első fejezetbe, stb. Erre én, szembe jön egy könyvesbolt, kedvenc insta olvasómtól lementett, jónak tűnő könyv felfedezése, polcról elégedett leemelése, hátsó borítón az ajánló ízlelgetése, a könyv impulzív kosárba helyezése, majd otthon a sokadik vontatott olvasás után annak keserű felfedezése, hogy én nem erre számítottam, én ezt nem akarom. Ilyenkor mi van? Vajon visszacserélik? Vagy ha meggebedek is elolvasom? Vagy ez már az idők végezetéig a polcomon fog porosodni? Szerencsére vettem egy másik könyvet is, szintén impulzívan, úgyhogy míg most amazt ízlelgetem, addig kigondolom emez sorsát.

csak úgy

Szerda 17:30. A Balatonban ülünk Karesszal és hűtjük magunkat az egy órás autóút után.

Ez pedig úgy történt, hogy elmaradt a délutáni megbeszélésem, Karesznak pedig épp szabadnapja volt. Bepattantunk az autóba, és lementünk a Balatonra. Csak úgy. A nap már közel volt a horizonthoz, nem sütött olyan erősen. A víz langyos volt, talpunk alatt lágy homok hullámzott. Egy órát áztattuk magunkat, közben néztük a SUP-os, matracos nyaralókat, és persze megváltottuk a világot. Nekem meg közben dejá vú érzésem volt, hogy tuti, hogy valaha ezen a szakaszon volt a Balaton Sound! Este pedig az egyik kis bódéban megettünk egy hekket. Már sötét volt, mire hazaértünk. Ezt el tudnám képzelni minden napra: befejezhetném a munkát korábban, lehetne mondjuk egy saját tavam, amiben munka után meg tudok mártózni. És akkor biztosan lenne flamingós vagy unikornisos matracom is. Ezen még dolgoznom kell!

olimpiádé

Napközben munka mellett folyamatosan megy a tévében az olimpia. Ez valami rítus nálam, tisztelgés a sport előtt, ami mindig is nagyon fontos része volt az életemnek. Meg aztán így olyan versenyszámokat is megnézek, amire amúgy egyáltalán nem lennék kíváncsi. Így követtem ma végig egy japán-kínai páros asztalitenisz mérkőzést. Ez most egy ilyen időszak.

Van most az Allianznak egy nagyon cuki olimpiás reklámja, ami úgy beleitta magát a fülembe, hogy egész nap azt dúdolom. Több részletet az egyik kedvenc összeállításomból vettek át, azt a videót akárhányszor meg tudnám nézni, és szörnyen motiválóan hat rám. Ismeritek?

Érződik benne az az eufória és szabadság, ami olyan felszabadító a sportban. Ezt rengetegszer éltem át a versenysportban, de ha egyetlen ilyen pillanatot kellene kiemelni, akkor egyértelmű a választás. A sportpályán a foci meccs szünetében vonultunk pályára, a reflektorfényektől nem láttuk a lelátót. Még csak pár hete voltam cheerleader, izgultam. A sportág is nagyon új volt itthon, hát még az, amivel készültünk. A hangszórókból megszólalt a zene, a lányok a pompommal előttem táncoltak a telt házas stadionban, a közönség az ütemre tapsolt. A refrénnél a két srác feldobott szaltóba, a közönség felhördült és éljenzett, míg a levegőben pörögtem. Majd a társam felnyújtott tenyerébe érkezve, 3 méter magasan már együtt tapsoltam a tomboló közönséggel. Sosem fogom elfelejteni!

Ha most újrakezdhetném, akkor a vívást próbálnám ki. Köszi az élményért Szilágyi Áron!

22

Most, hogy nagyimmal kettesben vagyunk, óhatatlanul többet is beszélgetünk. És van nekem vele kapcsolatban egy titkos projektem. Ő még emlékszik a világháború előtti időkre, és a nagymamájától is rengeteg sztorit hallott a két háború közötti időkből. Van, hogy megrohanják az emlékek és csak mesél és mesél. Mióta az eszemet tudom, rengeteget mesélt. Viszont félek, hogy a nagy részét elfelejteném, ha nem lenne lejegyezve. Ezért ha belelendül, akkor mostanában titokban be szoktam kapcsolni a telefonomon a hangfelvevőt, aztán később legépelem a szöveget. Így gyűjtöm a régi történeteit már egy ideje. Még nem tudom, hogy mit kezdek majd velük, de van egy olyan érzésem, hogy ezeknek később nagy eszmei értékük lesz. Lassan két hete vagyok itt a tüskevárban, de olyan távolinak tűnnek az Angival közös ebédek, a kánikula elől a vízbe menekvés, meg a nehéz lelkem. Mindjárt itt egy újabb hétvége: a part egyre-másra telik meg az itt nyaralók csónakjaival, a kertekben felhangzanak a ritmusok, az önfeledt nevetések, serceg a tűzrakás. Én pedig lassan búcsúzom egy időre a tüskevártól, megyek vissza a hétköznapokba, és talán most sokkal erősebben, mint ahogy lejöttem.

21

Végignéztem magamon, és elszörnyedtem. Második hete vagyok a tüskevárban, és már nagyon rám férne egy kiadós pedikűr, szőrtelenítés, hajpakolás, meg minden is. Kicsit várom már, hogy visszatérjek a civilizációba, hogy beszárított hajjal, szempillaspirállal, napszemüvegben, a csini papucsomban belibbenjek egy kávézó teraszára ejtőzni egyet. Sosem gondoltam volna, de hiányzik a reggeli műzlim is. Szóval épp erről lamentáltam délután, amikor Karesz váratlanul megjelent a kert végében, majd katonásan ránk parancsolt nagyimmal, hogy kapjuk össze magunkat, mert elvisz minket csónakkal a közeli vízparti étterembe vacsorázni. Még jó, hogy épp előtte mostam hajat. Úgyhogy szó nélkül teljesítettük a parancsokat, és nemsokára már az étterem teraszáról néztük a kis mólóra befutó kajakosokat, akik egy hűsítő limonádé után folytatták is útjukat. Bírom Karesznak ezeket az agymenéseit, sokszor vagyunk ilyen őrült spontánok, nagyim még nagyon nem tudta hova tenni a szitut. Ebben a vendéglőben amúgy még nem voltam, meg milyen menő már csónakkal megérkezni, na! Karesz végül itt aludt, és másnap innen ment dolgozni. Előtte azért nagyim lemetszettette vele a bokrokat, ha már éppen erre járt, ugye. Karesz most sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnik, ami eléggé imponáló. Aztán történt olyan is, hogy mikor mentünk ki a csónakhoz, kiszaladt elénk pár kiscica. Én meg nem láttam az anyukájukat, és a kert is üresen állt, ezért bepánikoltam, hogy nem eteti őket senki. Úgyhogy mikor jöttünk vissza, egyből vittem is nekik enni, és hát ezt a cukiságot meg kellett örökítenem... sajnos a négy kis nyelv lefetyelését a kép nem adja vissza.

Frissítés: azóta meglett a kedves mama is, úgyhogy szerencsére nem árvák a kiskölykök.