sunshine, happiness

A héten berobbant a tavasz, és ahogy egyre kúszik fel a hőmérő higanyszála, úgy ezzel arányosan egyre kevésbé bírok a fenekemen maradni. Minden reggel mennem kell ki, le, akárhová, dolgozni, vagy csak kávézni (és blogot írogatni mint most), lényeg, hogy kint legyek, emberek között, lássam a nap sugarait, érezzem a meleget a bőrömön. 

Ezt sok kis rovarka is így gondolja, és nem tudom, hogy a lakás melyik zugából bújnak elő, de azóta harcolok velük, mióta az idő melegedni kezdett: az orchideámat már átültettem, mert elkezdték lezabálni a virága szirmait, azóta pedig mindenhol is ott vannak. Reggeli rutin, hogy a függönyön lógó csápos példányokat kipöckölöm az ablakon. Tegnap reggel egy kamikaze muslicát piszkáltam ki a teámból, este pedig Karesz mentett ki egyet mellőlem a kád széléről, hogy nehogy belefulladjon egy felcsapódó vízcseppbe. Ma reggel egy kis fekete akármi repült bele a nyakamba, míg az ágyban nyújtózkodtam. Szóval szerintem lett egy csomó háziállatunk.

Másik nagy hír, hogy végre találtam menő hordozható kávéspoharat, amiből egyből kettőt rendeltem, hogy Karesznak is legyen. Így búcsút inthetek az elviteles poharaknak, és a kocsiban sem kell többé kitömni a pohártartót használt zsepikkel, meg pálcikával kipiszkálni a poharat a lyukból. A poharaknál már csak a megrendelést visszaigazoló levél volt menőbb, nagyon megnevettetett. Vissza is írtam nekik, hogy ez mennyire kedves már. Magyarul nagyjából így hangzott, jó mosolygást hozzá:

"Már mind elvesztettük a reményt, hogy ma valami izgalmas fog történni a CÉG-ben, aztán… megtörtént!

Emily izgatottan és kifulladva rohant be az irodámba! – Megtörtént – mondta. Miután lélegzethez jutott, kibökte: – Lujza épp most rendelt tőlünk! Abban a pillanatban hatalmas mosolyra húzódott a szám, és pontosan tudtam, hogy mi fog történni!

Láttál már olyan Oprah show-t, ahol ingyen autókat osztogatnak a közönségnek, és mindenki irtó izgatott lesz? Pont ugyanezt a reakciót váltotta ki a megrendelésed!

Páran sírtak, páran nevettek, volt, aki Lujzát skandálta! Lujza! Még azt is láttuk, ahogy Josh a marketingről nagy vigyorral az arcán felugrott örömében. Évek óta nem látta őt senki mosolyogni!

Amint a pacsik és az ünneplések elhallgatnak, bedobozoljuk és kiszállítjuk a rendelésed!"

titkos japán barátok

Tegnap befejeztem a Netflixen a Szerelem vak c. valóságshow japán verzióját. Aki nem ismeri, annak alább belinkelem. Arról szól, hogy falon keresztül ismerkednek egymással teljesen idegenek, és csak akkor találkozhatnak személyesen, ha megkérik egymás kezét. Aztán az esküvőig három hétig élnek együtt, hogy az oltár elé sétálva el tudják dönteni, hogy végleg igent mondanak-e. Be kell valljam, hogy eleinte az ázsiaiakról és a japánokról alkotott előítéleteimmel ültem le nézni. Ha Japánra gondolok, akkor a rengeteg ember jut eszembe, hogy reggeltől estig dolgoznak, karót nyeltek, magányosak, és nem túl romantikusak (valahogy a gumibabákat is a japánokkal kötöttem össze.. fura!). 

A sorozat viszont ezeket a sztereotípiákat teljesen lerombolta. A szokásos szerelmi szálak mellett kiderült, hogy ezek a japánok irtó jófejek, van humoruk, van tartásuk, ápolják a kultúrájukat, és olyan szinten tudnak beszélni a saját érzéseikről, hogy önismeretből csillagos ötös. A nagytesó amerikai változatához képest, ahol mindenkinek mindig igaza van és az a menő, aki a legharsányabb; itt nem voltak ölre menő viták, nem volt ellenségeskedés. Felüdülés volt ilyet is látni, és nagyon pozitív csalódás volt picit belelátni ebbe a kultúrába. Ahogy néztem a részeket, egyre inkább azt éreztem, hogy szeretnék a legjobb barátjuk lenni, és most, hogy már nincs több rész, picit hiányoznak az új japán barátaim.

Málta

Mikor bejelentették, hogy az oltási igazolványokat meghosszabbítják májusig, akkor Karesszal gyorsan lefoglaltunk egy utat azzal, hogy talán ez lesz idén az utolsó. (Azóta tudjuk, hogy az egész oltási-dolgot már eltörölték, de akkor még nagyban pánikoltunk.) A választást a repjegyárak diktálták, és Máltára böktünk rá.

Málta! Nem is értem, hogy ez eddig hogyan maradt ki a célpontok közül. Tündéri kis ékszerdoboz, színes arab balkonokkal, mediterrán homokkő épületekkel, szélben lengedező sárga virágokkal, a tenger sós illatával és az olasz és arab konyha keverékével. A sziget olyan picike, hogy a legközelebbi úti cél mindig legfeljebb három kilométerre volt. Beültünk a kocsiba, és már szálltunk is ki belőle. A hely egyetlen hátulütője, hogy baloldali a közlekedés, amitől Karesz annyira parázott, hogy már hetek óta youtube videókat nézett róla. Szerintem ehhez képest nagyon hamar megszokta, és közösen mantráztuk minden kanyar előtt, hogy "balra kis ívben, jobbra nagy ívben".

Azt szeretem, hogy minden országban vannak ismerőseim, akikre bármikor rá tudok írni. Máltán él egy volt osztálytársam, és menőség, hogy ismerem a sziget egyik miniszterét is, aminek értékéből az sem von le, hogy egy mindössze 500.000 fős országról beszélünk. Ők adtak tippeket a három napra, hogy hol együnk, úgyhogy a gasztro vonal is kipipálva. Pár kép erről a csoda helyről.

napocska

A hosszú hétvégét már nagyon vártam. Egyrészt, mert múlt héten Máltán nagyon megfáztunk, és csak a hétvégére lettünk jobban, másrészt mert gyönyörű időt mondtak. Alig vártam, hogy újra kint legyek a szabadban. Szombaton Karesszal kiugrottunk Ausztriába Pandorfba egy kicsit korzózni, nézelődni. Itt sosem veszek szinte semmit, csak a szokásos harisnyákat és a parfümömet, ami éppen kifogyóban van. Inkább az utazás élménye miatt utazunk. Aztán sikerült a vasárnapot is a napon töltenem, úgyhogy most el vagyok látva D-vitaminnal. Ezért vasárnap este Karesszal csaptunk egy mini-wellness estét: fürdés után előszedtem az arcpakolásaimat és random felkentem egyet-egyet a piros arcunkra. Volt még valami régi promo arckrémem, utána azt is felkentem, biztos ami biztos, úgyhogy estére csillogó és pihe-puha lett a bőrünk.

Tegnap pedig azt játszottuk, hogy felmentünk a budai hegyekbe, de úgy igazán az erdő szélére, és az autóval jártuk a kis utcákat. Panorámás telkeket néztünk, és elképzeltük, hogy majd az egyik telken menő házat építünk, és reggelente a teraszon kortyoljuk majd a kávét teát. Elképzeltük, hogy majd megnyerjük a lottót és abból lesz egy házunk itthon is, és lesz egy külföldön is, és majd évszakonként váltogatjuk a lakhelyünket és közben kiadjuk a másikat. Szeretünk álmodozni, és talán az a lottó ötös is meglesz, ha már ennyit gondolunk rá.

Délután Angiékhoz mentem át, mert már hetek óta megbeszéltük, hogy Leó bölcsis farsangi bulijára csinálunk egy jelmezt. Angi egy zacskó színes kartonpapírral, meg szalagokkal várt, és hamar nekiestünk egy egyszerűnek tűnő napocska kivágásának. Gyakorlott anyukák ezt már biztosan csukott szemmel csinálnák, azonban én semennyire sem vagyok gyakorló anyuka, és valószínűleg előbb jutna eszembe kölcsönözni valamit a keresztfiamnak. Angiról pedig kiderült, hogy nem a kézügyességéről híres. (Hirtelen nem is jutott eszembe olyan emlék, ahol mi Angival hatévesen kézzel készítettünk volna valamit. Okkal.) Úgyhogy míg Leót a játszótéri hintán lökte az édesapja, addig mi a dohányzóasztal felett görnyedve lázasan kutattuk a technika órai emlékeinket a formák kivágásáról, háromszögek rajzolásáról, a technokol használatáról, és közben szakadtunk a nevetéstől.

Aztán teljesen random módon, de szokásához híven, Zsu is bejelentkezett, és öt perc múlva már a kanapén ülve instruált minket és nevetett a kínunkon. Őt idén alig láttam, nem keres. Éppen ezért kellemetlen volt vele így találkozni, de örültem, hogy látom. Mielőtt megérkezett, Angi gyorsan elmondta, hogy talán azért tűnt el, mert megint egy nős férfival kavart, aki megint nem őt választotta, és szégyellte volna elmondani. Szomorú azt látnom, hogy rendre ez a minta ismétlődik meg nála. Ennek ellenére én mindig meghallgattam és mellette voltam, most mégis úgy tűnik, hogy kerüli a velem való beszélgetéseket. Ez azért rosszul esik. Mindenesetre jövő héten megyünk bulizni, talán akkor majd kicsit megint közelebb kerülünk egymáshoz.

Nemsokára a fiúk is befutottak, mi pedig boldogan adtuk rá Leóra az elkészült jelmezt, aki ugyanilyen boldogan (nem) tépte le azt magáról egy tizedmásodperc alatt. Talán a bölcsisnéniknek sikerül majd ráimádkozni a napocskát. Egy fotó erejéig azért Angi büszkén feszített a remekművünkben, míg a lábánál a könnyeit törölgető Leóval az ölemben egy mesekönyvvel feledtük el ezt az egész napocskás akciót.

kulcscsomó

Mikor Karesszal egyszerre indulunk el otthonról, mindig attól rettegek, hogy elfelejtem magammal vinni az én kulcscsomómat, és mivel én mindig előbb érek haza, majd itt fogok toporogni a ház előtt. Ma is egyszerre indultunk, ő a munkahelyére, én pedig a sarki kávézóba dolgozni. Majd pár óra múlva nekem haza kellett mennem egy hívás miatt. A bejáratnál nekiálltam keresni a kulcsomat, átkutattam többször is a táskám minden zugát, de sehol sem találtam. Jajj, ne - gondoltam -, bekövetkezett az, amitől féltem. Hívtam Kareszt, aki persze egyből ugrott be az autóba és indult haza. Addig én visszaültem a kávézóba a hívásra, és tök bénának éreztem magam, hogy szegényke most miattam utazgat egy órát oda-vissza. Már a ház előtt vártam rá, mikor a kezem valahogy a zsebembe tévedt.. és ott volt a kulcscsomóm. Karesz épp bekanyarodott a sarkon. Szörnyen éreztem magam, hogy összesen egy órát kocsikázik most az én bénaságom miatt, és azt latolgattam, hogy vajon elmondjam-e neki azt, hogy a kulcs meglett pont mire hazaért, és tök feleslegesen volt lovag.

Végül Karesz nagy örömére otthon a táskámban meg is lett a kulcscsomóm.