viszlát május

Pár napja bújkált bennem valami, ma reggel pedig arra ébredtem, hogy fáj a torkom és a fülem, és a közérzetem sem a legjobb, így hát lemondtam a mai barátnőzős beülős programot, és itthon maradtam. Beöntöttem magamba vitaminokat, aztán maradt múlt hétről egy fél zacskó spenót, a héten pedig vettem spárgát, úgyhogy sütöttem spárgás-spenótos quiche-t, és délután aludtam egy nagyot. A kinti borús, szürke idő sem éppen a legnagyobb hangulatnövelő, és ma csak ahhoz volt kedvem, hogy a kanapémra telepedjek egy pokróc alá és olvassak meg filmezzek. Ma úgy vágytam volna kis szeretgetésre. Anyuék hívtak gyereknapra felköszönteni, az jól esett. Szóval itt így telt május utolsó napja. 

Na, de hogy lesz ebből az időjárásból holnap június?

A mai quiche.

jóreggel

Ma manikűrösnél kezdtem, ami a karantén alatt is egy életmentő kis sziget volt, ahova ki lehetett mozdulni. Mivel a város is kezd visszaállni a régi kerékvágásba, ezért a manikűrös után betértem az egyik kedvenc kávézómba egy reggelire. Azért látszik, hogy még nem minden a régi: az emelet le volt zárva, meg kicsit a kiszolgáló is meg én is meg voltunk szeppenve, hogy akkor most mindketten húzzunk-e maszkot, vagy mi a szabály, de végül aztán csak ő húzott, evésnél nekem úgyis le kellene vennem. Közben elmesélte, hogy a felső szintet átrendezték, hogy ne üljenek az emberek egymás nyakában, és hogy nagyon szuper lett, én meg mondtam, hogy alig várom, hogy megnyissák azt a részt is, és hogy újra ott ülhessek majd az ablakban a kávémat kortyolgatva, mint régen. 

A reggeli croissant után betértem a közeli bevásárlóközpontba bámulni a kirakatokat. Nem siettem sehova, csak járkáltam fel-alá a szinteken és szívtam magamba a régi életérzést. A kirakatok üvegén nagyon sok helyen álltak ilyen feliratok, hogy "újra itt vagyunk'", meg hogy "örülünk, hogy jöttél", és bár tudom, hogy ezek marketing szövegek, de engem kicsit mégis megérintett az, hogy az akciós logók mellé odabiggyesztették ezeket a kedvességeket. Az jutott eszembe, hogy mennyire nehéz lehetett ez a pár hónap nagyon sok eladónak, hogy mekkora bizonytalanságban élhettek, hogy sokan milyen erőfeszítéseket tettek azért, hogy megőrizzék maguk és mások munkáját, hogy biztonságban tudják családjukat és munkatársaikat; és hogy milyen fellélegzés lehet számukra most az, hogy újra munkába állhatnak. Szóval jó érzés volt látni azt, hogy élednek fel újra az élet ezen színterei is, és van most egy ilyen bizsergető várakozás a levegőben.

Hazajövet a szomszédom megint kint állt a gangon és azzal fogadott, hogy már beszélt is a társával (aki az alattunk lévő szinten lakik), és hogy amennyiben áll még a dolog, szívesen elvállalják az új lakásom felújítását, meg persze mutatnak referenciákat is. Én pedig belementem, mert jó srácok, és mert sokkal reálisabb áron dolgoznak, mint egy-két elszállt generálos, akiktől a szintén felújító barátnőm a napokban kapott árajánlatot. Persze azért picit izgulok, mert nem ismerem a munkáikat, és ha majd mutatnak is párat, mivel nem értek hozzá, biztosan semmi hibát nem tudnék kiszúrni. Azon nevettünk, hogy nem járna jól vele, ha rossz munkát végezne, mert itt lakom a szomszédban, és biztosan a fejére járnék panaszkodni. De valamiért bízom bennük, rendes srác mindkettő, lelkiismeretesek, és úgyis itt leszek a nyakukon, szóval szerintem jó lesz ez:)

a gang

Egy gangos házban lakom, aminek az a sajátossága, hogy sokkal jobban rálátok a szomszédaimra, mintha egy zárt lépcsőházban laknék. Ennek ellenére nem vagyok az a nagy bandázós tag. Köszönni persze szoktam a szomszédoknak, aztán van hogy kiviszem a napra az összecsukható székemet és olvasok picit, olyankor néha az ölembe ugrik a szomszéd kutyája egy simogatásra, vagy a kislányok a korlátra feltett lábaim alatt futkároznak. Volt már olyan is, hogy a szomszéd falazott be egy kis lyukat az ajtóm felett, amibe épp egy verébcsalád tervezett beköltözni. Szóval ezeken kívül nem mondhatnám, hogy része vagyok az ajtómon kívüli életnek. (Update: a verebek azóta átköltöztek egy közeli elektromos dobozba, úgyhogy nem sikerült a kilakoltatás.)

Ma munka után picit előjött a nap a felhők mögül, hát kiálltam az ajtóba beszívni egy kis eső utáni langyos délutáni levegőt. Ekkor felbukkant a szomszéd kislány, és mint ha mi sem lett volna természetesebb, a nyitott ajtón át bevonult a lakásomba körbenézni. Apukája meg rohant utána és a bejárati ajtómból próbálta őt kikönyörögni, közben folyamatosan szabadkozott, én meg legyintettem, hogy ugyan már, semmi gond. Így történt, hogy ezzel a sráccal (mert szerintem nem lehet idősebb nálam) szóba elegyedtünk. Sokszor szoktam látni, de eddig a köszönésnél többet nem beszéltünk. Ő a feleségével, a kislányukkal és egy kiskutyával él egy garzonban kettővel mellettem, és mivel kicsi a rakás, ezért a srác folyton a folyosón van, és így mindenkit ismer és mindent lát. 

Kiderült, hogy ő a gangon az információs központ, és a másfél órás beszélgetésünk alatt feltárult előttem a házunk kicsi világa, az intrikák, a történések, a botrányok és barátságok, és rájöttem, hogy míg én a szobám magányában dolgozom napközben, addig kint a gangon egy sokkal izgalmasabb világ létezik. Megtudtam, hogy a szomszédaim között van utazóblogger, nyomozó, drogos, strici és háziőrizetes is, és mindez úgy, hogy nem a nyóckerben lakom, hanem egy kifejezetten jónak mondott környéken (bár ezen azóta erősen elgondolkoztam). Igazán szórakoztató volt hallgatni a sztorikat, és szerintem ezentúl többet fogok barátkozni a kintiekkel, mert sokkal szórakoztatóbb így a home office. Na, meg kiderült, hogy ő lakásfelújítással foglalkozik, úgyhogy lehet, hogy megvan a lakás-projektem következő szereplője is:)

egy hosszú nap margójára

Ma hajnali kelés volt, mentem szerződést aláírni. Ha minden igaz, ez volt az utolsó utáni akadály a lakásvásárlás hosszú útvesztőjében, rajtam már nem múlik semmi. Aztán odafelé az aluljáró kijáratánál hallottam egy hajléktalan nénit ételt kéregetni, és mivel visszafelé is még ott álldogált, ezért megkérdeztem, hogy vehetek-e neki valamit. Kértem, hogy kísérjen el a közeli pékségig és válasszon magának amit csak szeretne. Míg odaértünk elmesélte, hogy ő az utcán él, de ha fizet 1000 Ft-ot egy idős házaspárnak, akkor olykor használhatja a tűzhelyüket főzni. A pékség előtt szerényen, lehajtott fejjel bökött egy kakaóscsigára, majd meggondolta magát és fánkot kért. Vettem neki mindkettőt, és elköszöntem tőle. Jó érzés volt már a megállóból látni, ahogy leül a lépcsőre és jóízűen eszik. Aztán azon gondolkoztam, hogy egy városban élünk megannyi emberrel, és még csak nem is sejtjük, hogy mennyi különböző élet van. Hogy vannak, akiknek abból van kis bevételük, ha a tűzhelyüket bérbe adják, másoknak pedig egy tűzhely használata ünnep. Ilyenkor újra és újra hálát adok mindazért, amim van. Arról nem is beszélve, hogy épp ma vettem egy lakást. Szóval érzem a kontrasztot.

Aztán volt ma sok hívásom, egészen jól sikerültek, voltam bevásárolni, és estére nagyon elfáradtam és túlpörögtem. De most komolyan, hogy lehet elfáradva túlpörögni? Mikor az agyam csak arra tud gondolni, hogy kerüljek már ágyba és csak nézhessek ki a fejemből, míg a testem közben mindig talál magának valami elfoglaltságot, hogy de még ezt csináljuk meg, de még azt fejezzük be. Furcsa egy harcot vívnak ők ketten egymással. Aprópó, ki ismeri a Money Heist c. sorozatot? Pár napja kezdtem el nézni, és ennyire még nem kattantam rá sorozatra, hogy képes legyek délután 5-től este 10-ig folyamatosan azt nézni. Durva!

Amúgy néha vissza szoktam olvasni korábbi írásaimat, és akkor rájövök, hogy sokszor süt róluk az, hogy mennyire felgyorsult életet élek. Pedig mikor valaki megkérdezi, hogy mivel töltöttem az időmet, az lenne az első reakcióm, hogy semmi különöset nem csináltam. Aztán eszembe jut, hogy ja de, ezt is csináltam, meg azt is, és kiderül, hogy igazából egész nap pörgök, és kívülről egy lelőhetetlen duracell nyuszinak tűnhetek. Kicsit azért is jó ide irogatni, mert ilyenkor kívülről látom magam, és akkor kicsit küldök magamnak egy fejbekólintást, hogy nyugimár! Úgyhogy most megyek is benyugodni és nézek egy kis Money Heist.

back to normal

Elég gyengusra sikeredett ez a május írás szempontjából, pedig nem unatkoztam.

Legfontosabb, hogy egy héten belül végre megkapom az új lakásom kulcsait, és indulhat a lakásfelújítás projekt. Az tuti, hogy a nyaram nem lesz unalmas! Ennek örömére egész hétvégén a tervező-programomban voltam eltemetkezve, flow-ban, és youtube-ról megtanultam látványtervet csinálni, mert az olyan menő, meg mert ettől remélem, hogy tudok dönteni a színvilágról, amiben irtó bizonytalan vagyok (az élet nagy dilemmái!).

Talán azért, mert erre vagyok kiélezve, nekem úgy tűnik, hogy a baráti társaságomban szinte mindenki épp lakást vesz vagy felújít, úgyhogy a szokásos 'melyik új kajás helyet próbáljuk ki, vagy milyen filmet ajánlotok' témák helyett most a 'cirkó vagy elektromos fűtés, vagy kinek van villanyos kontaktja' dialógusok mennek.

Aztán hétvégén kiugrottam Marcsi barátnőmhöz látogatóba. Régen lakótársak voltunk, aztán sokáig pár utcára laktunk egymástól, majd mikor tavaly megszületett a kisfiuk, vettek a zöldövezetben egy családi házat. Így most másfél óra kijutni hozzájuk, ezért kevesebbet találkozunk, meg ugye a koronavírus. Kijöttek elém a buszmegállóba babakocsival, a kissrác pedig gyanakvóan méregetett, hogy ez ki és miért jön velünk haza!? Aztán ez a megilletődöttség csak akkor kezdett oldódni, mikor Marcsi nekiállt kávét főzni, én meg a konyhapadlóra telepedve várat építettem citromfacsaróból és üres tejesdobozból a pult mögül kandikáló kissrácnak, amit ő a távolból ámulattal nézett. Aztán közelebb jött, és barátok lettünk. Onnantól kezdve együtt játszottunk, és megengedte hogy felkapjam és én vigyem le a kertbe. Szerintem ennyire még nem is pajtiztam össze pici gyerekkel, de nagyon jó érzés volt érezni ezt a bizalmat. Meg persze jó volt látni Marcsit is, meg a férjét, aki csak néha bukkant elő a tető mögül, mert végig valamit mókolt egy létra tetején.

Tegnap a másik barátnőm, Angi járt a környéken terhességi vizsgálaton, és beugrott. Sütöttünk édesburgonyát, és közben vele is a baba és a lakásfelújítás volt a téma, meg persze hogy nálam mi van a pasikkal. Meséltem neki erről a srácról, akivel mostanában együtt bandázunk, de még annyira nincsen mit mesélni. Minden szép, minden jó, lelkesek vagyunk, csiszolódunk, én a szokásos dilemmázásban, amikor hol jó, hol pedig azt kérdem magamtól, hogy ez kell-e nekem. Mindenesetre pár napja kértem a sráctól, hogy picit lassítsunk, szeretném csak jól érezni magam minden kötöttség nélkül és aztán úgyis meglátjuk, hogy mi lesz.

Aztán egyik haverom kitalálta, hogy menjünk nyáron Izlandra, úgyhogy most ez is téma, bár nem tudom, hogy lakásfelújítás mellett be tudom vagy akarom-e ezt vállalni. Mindenesetre álmodozni azért jó, meg a tudat, hogy lassan de megyünk vissza a régi életünkbe:) 

születésnap

Szóval a hétvégén megvolt anyum szülinapja. Nagyimnál tartottuk, úgyhogy még mielőtt anyumék átjöttek volna már ott voltam, hogy előkészítsem a videót, és hogy a laptopot összekössem a tévével. Aztán anyu és a párja megjöttek, anyu kapott egy nagy tavaszi virágcsokrot, aztán volt finom ebéd, majd utána a meglepetés torta. Ezt nagyim intézte (ezért ő megtanult online fizetni!), és a torta szuper kreatív lett és anyum is elérzékenyülve nézte, ahogy a tűzijáték ég rajta, meg mint a paparazzik, közben nagyimmal persze minden szögből megörökítették azt.

Már az ebéd utáni kómában ültünk az asztalnál, mikor anyum párja az asztal alatt bökdösött, úgyhogy elővezettem, hogy azért készültünk ám még valamivel, és beindítottuk neki a szülinapi videót. A videó nem csak anyumnak, de nagyimnak és anyum párjának is meglepetés volt, és hát volt közben nagy nevetgélés és meglepett felkiáltások, mikor megjelent egy-egy ismert arc, és a végén azt hiszem, hogy mind elérzékenyültek kicsit.

Mikor elárultuk anyumnak, hogy mit össze sunnyogtunk az elmúlt két hétben, ő teljesen elképedt, hogy ebből ő semmit nem sejtett. Hogy nagyim hány embert kergetett a videóüzenetek miatt, hogy hogyan kellett kicsennem tőlük a régi fotókat úgy, hogy anyu azt se vegye észre, hogy egyáltalán felmentem hozzájuk, hogy hány órát töltöttem ennél a fiúnál, hogy összevágjuk a videókat, hogy mennyit kellett egyeztetni a tortarendelésről, hogy anyukám párja hányszor hívott kutyasétáltatás közben, amikor anyum nem látta, és mindezt a legnagyobb titokban. Anyum oda-vissza volt a meglepetéstől, azt mondta, hogy születésnap ennyire még sosem szólt róla, majd újra le kellett játszani neki a videót.

Úgyhogy nagyon büszke voltam a mi kis családi triónkra, meg arra a sok-sok emberre, akik már hetekkel ezelőtt felvették a kis videóikat és két hónapig tudták titkolni, hogy mire készülünk. Meg persze arra a srácra is, aki segített megvágni és összerakni a videót, mert magamtól ilyet nem tudtam volna alkotni. Aztán anyu egész este hívogatta vissza a videóban szereplőket megköszönni nekik az akciót, és küldte át nekik is a linkeket, mert persze ők már hetek óta tűkön ültek, hogy hogyan sikerült az anyag.

Azt hiszem, hogy a bezártság ellenére pont úgy sikerült ez a születésnap, ahogy elterveztük. Talán még egy kicsit jobban is.. na, meg közben picit összemelegedtem ezzel a videót megvágó fiúval:)

apró örömök

Két hónap után ma újra vettem havi bkv bérletet.. yaay! Sosem gondoltam, hogy ennek még így fogok örülni:)

#bff

Van nekem egy legjobb barátnőm. Ő hat éves korom óta a legjobb barátnőm. Még nagyon picik voltunk, amikor megismertük egymást egy epertál fölött, és onnantól kezdve minden nyári szünetet együtt töltöttünk a mi tüskevárunkban. Messze laktunk egymástól, ezért amikor már tudtunk írni, akkor év közben is leveleztünk. Volt, hogy néha szüleink átvittek a másikhoz. Ebben az időszakban regényeket, verseket írtunk egymásnak, és a jövőről, meg a legközelebbi nyári szünetről ábrándoztunk. Aztán mikor eljött a nyári szünet, a kertek alatt málnát csentünk, fára másztunk, bunkert építettünk a tüskevárunkban, bandaháborúkat vívtunk a tesóinkkal karöltve, és azon gondolkoztunk, hogy hogyan válhatnánk egy családdá. Így történt, hogy azt találtuk ki, hogy egymás gyerekeinek leszünk a keresztszülei, mert egy keresztanya mégiscsak családtagnak számít. 

Aztán átléptünk a tinikorba, ábrándoztunk plátói szerelmeinkről, elkezdtünk bulizni, hanglemezboltban fülessel a fejünkön döngettük a nagy slágereket, majd jöttek az első szerelmek, első csalódások és szakítások. Egymás vállán sírtunk, és együtt is nevettünk. Egyetem alatt valahogy mindketten külföldre sodródtunk, hol egyikünk, hol másikunk volt távol, de végig kapcsolatban voltunk. Bár egymástól távolabb laktunk, valahogy az élet hasonló mederbe terelt minket. Más egyetemen bár, de ugyanazt a szakot végeztük, ugyanazokat az idegennyelveket beszéljük, ugyanaz a társaságunk, ugyanaz az érdeklődési körünk, zenei ízlésünk. Annak ellenére, hogy személyiségre kicsit különbözőek vagyunk, ő sokkal lazább de bizonytalanabb, én merevebb de magabiztosabb, nem emlékszem rá, hogy valaha is veszekedtünk volna. Mindketten érzékenyek és nyitottak lettünk a világra, és nem utolsó sorban ragaszkodtunk egymáshoz, mint a testvérek.

Először engem hívott fel, mikor eljegyezték, aztán életem első lánybúcsúját neki szerveztem, tavaly az esküvőjén pedig a keresztet én tartottam neki az oltárnál. Hálás vagyok, hogy ott lehettem vele ezekben a pillanatokban. Idén év elején pedig bár még nem akarta elmondani, de annyira ismerem őt, hogy tudtam, hogy már valakit hord a szíve alatt. Megvártam, amíg márciusban végül bejelentette. Tegnap pedig mikor elküldte az ultrahang képet azzal, hogy a pici üdvözli a keresztanyukáját, az volt életem egyik legboldogabb pillanata. Emlékezett a mi gyerekkori fogadalmunkra, és nemsokára tényleg egy család leszünk!

Ezek annyira mi vagyunk:)

lélekvitamin

A  héten annyiszor szerettem volna írni, aztán mindig volt valami. Mióta beindult a lakásvásárlás, és már látom a fényt az alagút végén, azóta órákat töltök a gép előtt és álmodozom (remélem, hogy a szemem is partner lesz a képernyő bámulásában). A héten elkezdtem összerakni a konszignációt, hogy mikre kell majd költenem, kiválasztottam a burkolatokat és a főbb bútorokat, nézegettem a nyílászárókat. Azt hiszem, hogy ezt hívják hobbinak, amikor valaki képes annyira belemerülni valamibe, hogy megszűnik az idő. Emlékszem, mikor a lakberendezési suliba jártam, hétvégente reggeltől estig rajzoltam nagy A3-as lapokra, és csak pisilni álltam fel. Reggel leültem az íróasztalomhoz, és csak azt vettem észre, hogy kezd besötétedni, és hogy fáj a nyakam a papír fölé görnyedéstől. Azt hiszem, hogy ez is segített picit átvészelni az akkori szakításomat, hogy a barátom már nem lakott ott, vagy fordítva, talán nehéz lett volna  végigtolni ezt az időszakot összezárva. A vizsgákra emlékszem, 138 db A3-as lapot adtam be, aminek nagy részét kézzel rajzoltam.

Anyu szülinapi projektjével is haladtunk, miközben nagyimmal olyan akciókat nyomunk le, hogy már ezért megéri az egészet csinálni. Tegnap hivatalos voltam nagyimhoz ebédre, ahova anyum is jött. Viszont ebéd előtt titokban át kellett ugranom anyuékhoz, hogy kicsenjek tőle régi fotókat. Riasztottam a családot, hogy ahogy anyum indul át nagyimhoz, úgy szóljanak, hogy gyorsan felugorhassak, és közben mondják neki, hogy késni fogok az ebédről. Ahogy anyu elindult, jött a forró drót, én gyorsan fel, fotók kiválogatása, majd nyargaltam át nagyimhoz. Ott visszakoztam anyunak, hogy nagyim kérésére virágot kellett hoznom, de időbe telt míg találtam árust, és bocsi a késésért. Nagyim a háttérben bólogatott, hogy ez az ő sara, ő is bocsi. Úgyhogy anyáknapozás megvolt, kaptam finom házi lángost, a képek is meglettek, egy tévécsatornánál dolgozó ismerősöm pedig jófejségből felajánlotta, hogy segít egy szuper videót rittyenteni a fotókból és videókból, nagyon izgulok:)

Aztán más jó dolgok is történtek, például hogy kiolvastam egy regényt. Ez amúgy nem lenne akkora szenzáció, ha nem ez lett volna hosszú idő után az első magyar nyelvű regényem. Rájöttem, hogy mennyire el voltam már szokva ettől az ízes magyar nyelvtől, amit úgy lehet csűrni-csavarni, hogy ha nem figyelsz, akkor teljesen bevisz a bokorba és azt sem tudod, hogy hol vagy:) Szóval még több magyar regényt ide nekem!

Ő amúgy Szerb Antal: A Pendragon legenda

Átültettem a virágaimat is, amik a nyári melegtől teljesen megbolondultak. A fokföldi ibolyám akkora lett mint egy megtermett saláta, és szinte ki akar esni a cserépből. A rózsám még hezitál, hogy idén kinyíljon-e, de egyre bátrabban hozza az új rügyeit, úgyhogy talán beadja a derekát és növeszt egy bimbót. Egy lakótelepi lakásban nőttem fel, ahol a nappaliban az ablak alatti terület tele volt virágokkal, mint egy kis házi oázis. Emlékszem, régen nagyon sokat ültem abban a sarokban, és szerettem gondozni a növényeket. Megtisztogattam az összes levelüket és közben sokat beszéltem is hozzájuk. Mindig azt gondoltam, hogy biztosan hallanak. Aztán felnőttem, a kis sziget megszűnt, nekem pedig sokáig nem volt növényem. Ezeket is mind munkatársaimtól kaptam ilyen-olyan alkalmakra, és karanténra hazahoztam őket, de szerintem már itt maradnak a párkányomon, megszerettem őket.

Sokat is sütöttem, főztem, voltak jobb próbálkozások és kevésbé jobbak, ahol két napig sikáltam az edény aljáról a kormot, de a lakás még nem égett le, úgyhogy folytatom a kísérletezést. Meg itt találtam tök jó ötleteket szendvics feltétnek. Aztán folytattam a délutáni sétákat is, ezeket változatlanul imádom. Ja, és megettem az idei év első mandulás Magnumját, ami nálam annyit jelent, hogy hivatalosan is itt a nyár:) Most meg visszahuppanok a lakberendezés világába, és álmodom tovább.

Spárgás, spenótos quiche

Guacamolés, kecskesajtos, epres szendvics

Spárgakrémes tészta kecskesajttal

Mezei lecsó:)