elmúlik

Bele sem tudok gondolni, hogy milyen érzés lehet hirtelen elveszteni azt a szülődet, akivel a legszorosabb kapcsolatod volt. Akivel még előző nap kedélyesen beszélgettél és úgy volt, hogy másnap találkoztok. Aztán reggel felkelsz, testvéredtől ezer nem fogadott hívás. A telefonban először úgy hallod, mintha nevetne, pedig dehogy nevet, zokog. És a szeretett szülőd nincs többé. Rohansz, hogy legalább el tudj tőle búcsúzni. Nem gondolkozol, hogy milyen lesz őt élettelenül látni. Viszontlátás, elbúcsúzás, összeomlás. Düh és szomorúság. Ezernyi kérdés, semmi válasz. Tegnap sokszor sírtam el magam, és reméltem, hogy a legjobb barátnőm a délutáni alvásából minél később ébred fel, hogy addig se szembesüljön újra a valósággal. 

Nyári csillagos ég, tábortűz pattogása, szentjánosbogarak, gitár akkordok, lágy dallamok. Így fogok rád emlékezni!

bitter sweet

Ha jövőre visszanéznénk a mostani hétvégi fotóinkat, vajon hányaknak lenne szelfije egy teraszról egy pohár itallal a kezében? Ez is egy mérföldkő, azt hiszem, meg most pár napig gondolom tele lesz a média a tömegekről szóló cikkezésről. 

Mi eközben Karesz anyukájánál hétvégéztünk vidéken, az ország egy másik csücskében. Igazából nem is hiányzott a tömeg, fogok én még kávézók teraszain üldögélni. Viszont cserébe gyakoroltam a vezetést, benéztünk egy disznóvágásra, simogattam lovakat és egy kismalacot is, aki teljesen rákattant a cipőfűzömre. Illetve megvolt az év első Magnum jégkréme, ami nálam a nyár kezdetének egyik rituáléja. Szóval hivatalosan is itt a jó idő! (Ez tavaly nálam éppen május 3-ra esett.) Kaptam paradicsom palántákat is az eper és a menta mellé, otthon az erkély egyik felét pedig kineveztem konyhakertnek, és tegnap kiköltöztettem oda mindent, aminek legalább egy levele van.

Utólag jól döntöttünk, hogy távol maradtunk a dajdajtól, mert Kareszt ma műtötték, és negatív covid tesztet kellett produkálnia. Nem volt nagy műtét, de kutya érzés volt érezni, hogy fél, és még csak el sem kísérhettem. Megbeszéltük, hogy ez tök normális érzés. Meg hogy a legrosszabb ilyenkor a kontrollvesztés, de ha tudja, hogy félni fog, legalább ennek a bizonyossága némi kontrollérzetet adhat. Próbál ilyenkor az ember okosakat mondani, de inkább csak hagytuk, hogy történjenek a dolgok. Aztán egész nap a telefonomat néztem, hogy mikor ír. Szerencsére minden jól ment, és megkönnyebbültem, mikor három óra múlva bejelentkezett. Aztán még pár telefont lerendeztem az aggódó családdal, holnap pedig már jöhet is haza, és jön pár nap otthoni lábadozás. A hétvégén be is szerzett egy 2000 darabos puzzlet (whaaat!?) elcsapni az időt, ami már előre tudom, hogy rám fog maradni.

logika

A hét híre, hogy egy random újságárushoz betévedve spontán megkérdeztem, hogy létezik-e még gyerekkorom kedvenc rejtvényújságja, a Logika. Az újságárus már ugrott is ki a pult mögül és már adta is a legújabb lapszámát. Azt mondta, hogy nagyon kevesen ismerik, de aki ismeri, az nagyon szereti. Én meg mint kincset, úgy szorítottam magamhoz. 

Ez az újság a gyerekkoromat hozta vissza. Emlékszem, nagypapám mindig ült a kis asztalnál és vagy krimiket olvasott, vagy rejtvényt fejtett. Aztán volt olyan is, hogy az általános iskolában az év folyamán versenyek zajlottak az osztályok között, hogy ki gyűjti a legtöbb újságpapírt, ki hozza a legtöbb használt elemet, és volt olyan is, hogy minden héten kaptunk egy lapot kvíz-kérdésekkel, amire egy hetünk volt megtalálni a válaszokat (értsd: akkor még nem volt internet). Azt a lapot az osztályban mindig én vállaltam, nagypapám pedig tűkön ülve várta, hogy hozzam haza. Egyből indultunk is a könyvtárba, ahol - többnyire ő - órákig bújta a lexikonokat és szótárakat, és egy nagy kupac könyv mögött, nagy gonddal töltögette a megfejtéseket. Én meg ültem mellette, és nagyon büszke voltam magamra, mikor én is megtaláltam egy-egy választ. Az osztályok közötti versenyeket pedig rendre nyertük. A könyvtárnak ezt a lexikonos részlegét azóta a szívembe zártam, és bármikor el tudnék ott merülni órákig.

Otthon pedig nagypapám mindig meghagyta nekem ezeket a logika rejtvényeket, és rettentően szerettem őket. Úgyhogy most szabadidőmben az újság mögött, felett, alatt leszek megtalálható.

áprilisozások

Az elmúlt napokban Karesszal elhatároztuk, hogy együtt fogunk edzeni, ami sokkal motiválóbb, mint egyedül. Mondjuk ez úgy nézett ki, hogy az elhatározás utáni első reggelen T alakba leterítettük a szőnyegeinket, Karesz a fejemnél feküdt. Bekapcsoltam a brutál hasizom gyakorlatomat (itt írtam róla), és míg szorgalmasan gyűrtem a gyakorlatokat, pár perc múlva a hátam mögött egyre erősödő fújtatásra lettem figyelmes. Hátraszóltam, hogy nehéz-e. Ő levegőt kapkodva, de könnyelműen válaszolta, hogy áh, ez semmi! Annyira nem volt semmi, hogy másnap reggel mikor terítettem le újra a szőnyegeket, Karesz közölte, hogy ő ezt most kihagyja, meg amúgy is inkább futni szeretne. Később vallotta csak be, hogy mindene fáj az izomláztól. Azóta egyedül hasizmozok... Többször terveztük azt is, hogy megyünk futni, és mikor már felöltözve kiálltunk az erkélyre és megcsapott minket a fagyos idő vagy a szitáló eső (április van, helló!), akkor egymásra néztünk, és egyre gondoltunk: hmm, inkább máskor megyünk futni.

Egyik nap elvitt egy újabb pékségbe, aminek az a neve, hogy Jacques Liszt (ejtsd: Zsák Liszt - ez mekkora!). Karesz most kitalálta, hogy egy túra keretében mindig új helyekre visz majd el, én meg úgy várom ezeket a meglepi sétákat, mint egy kisgyerek. Csináltam is itt egy oldalt amin összegyűjtöttem a kávézókat és pékségeket, ahol eddig jártam. Olyan csuda kis helyek vannak, nyitás után tuti, hogy ott fogok dekkolni egyik-másik teraszán.

Hétvégén voltunk piacolni, szerintem egy éve nem voltam, jó volt nosztalgiázni. Ez annyiból állt, hogy célirányosan a kedvenc zöldséges bácsimhoz álltam, és míg kedélyesen elbeszélgettünk, mert emlékezett rám, addig bekerült a táskáinkba sok friss zöldséget. Utána lőttünk egy kávét a Kaffeine-ben és kiültünk a Millenárisra, meg megnéztük a Széllkaput.

METRO-ban pedig most nagyon rákattantam a 2,5 kilós kiszerelésű fagyasztott cuccokra, mert sokáig eláll. Délután beszereztünk két zsák erdei gyümölcsöt, ceruzababot, spenótot és tengeri herkentyűket a brokkoli és avocado mellé. Így egy darabig elleszünk, mondjuk több dolog nem is nagyon férne a fagyasztónkba. Vezettem is, szerintem egyre jobban megy. Mondjuk ez köszönhető annak is, hogy eddig csak nyugis, normális autósokkal találkoztam. Szóval lassan, de biztosan betörök az utakra.

a bagázs

Apropó, önkéntesség, épp két hete elkezdték csökkenteni az önkéntesek számát, ami jó hír, mert ez azt jelenti, hogy Budapesten és környékén egyre kevesebb tünetes megbetegedés van. Mielőtt azonban vége lenne ennek az időszaknak is (mondjuk az még egy picit odébb van), mindenképpen szerettem volna megemlékezni erről a kis bagázsról. 

Ha egy szóval kellene jellemeznem a szociális és egészségügyi dolgozókat, és ezt a kis közösséget, akkor nekem a mérhetetlen gondoskodás (oké, ez két szó) jut eszembe. Itt valahogy mindenki rettentően segítőkész, türelmes, ugyanakkor határozott; nem utasító, hanem inkább erélyesen terelgető, és mindvégig a legnagyobb mosollyal a száján. Nagyon szeretek ilyen közösségbe járni, mert jó velük, és átragad rám is a 'minden rendben lesz' érzés. Nagyon sok esetben ezek az emberek szerény körülmények között élnek, és még így is adni szeretnének: az idejüket, a kedvességüket, a gondoskodásukat. 

Van köztük mentős, aki mikor beszéltem vele, 10 napja már csak napi 2 órákat aludt és alig várta, hogy a műszak végén lehuppanhasson a kisszékére az egyik tó partjára, bedobhassa a csalikat és csak nézzen ki a fejéből.

Van köztük portás, aki az éjszakai műszak végén rohan, hogy aztán egy újabb műszakot telefonáljon, vagy tesztelő pontokon segítsen.

Van munkanélküli, akinek pánikrohamai voltak a vírus miatti rettegéstől, és ezzel az önkéntes szolgálattal megy szembe a félelmével, mellette pedig újra egy közösség tagja lehet.

Van köztisztviselő, aki már sokadik szabadságát vette ki, hogy önkénteskedhessen. Reggeltől estig szkafanderben áll, amiből 20 perc mire kicsomagolja magát, hogy pisilhessen, kint van a hidegben,  a tesztelésnél adminisztrál.

Vannak diákok, anyukák, egyedülállók, családosok, de mindben közös, hogy szeretnék a szabad idejüket arra használni, hogy segítsenek. Szóval, még ha (remélem) nemsokára vége is lesz ennek a történetnek és szétszéledünk, azért nagyon hálás leszek, hogy megismerhettem ezt a csodás kis bagázst.

A Magyar Vöröskereszt most csinált pár önkéntesről egy tök jó fotósorozatot is --> itt.

apró örömök

Mostanában nem vagyok éppen a toppon. Azt hiszem, hogy az utolsó tartalékaimat élem fel ebben a bezártságban. Az elmúlt pár napban azon tűnődtem, hogy vajon hova tartok? Nem igazán látok most perspektívát, stagnálok. Felkelek, megágyazom, felöltözöm, dolgozom, mosok, főzök, filmezek. Nekem fontos, hogy legyenek terveim, hogy lelkesedni tudjak valamiért. Ez most nincs. 

Volt már ilyen régebben is, mikor megrekedve éreztem magam, és akkor mindig azt a tanácsot kaptam, hogy foglaljam le magam, legyen új hobbim. Nos, éppen ezért már elvégeztem a világ összes kurzusát mindenről, amit a hobbimnak mondhatok. Elkezdtem kötni is (ami amúgy nagyon meg tud nyugtatni). De több hobbit nem igazán tudok magamból kipréselni. Esetleg beiratkozhatnék még egy nyelvkurzusra, hátha van online verzió.

Karesz éppen most - egy év után - döbbent rá arra, hogy én 12 órákat vagyok otthon a magányomban, és ez benne eddig nem is tudatosult. Úgyhogy ma csak később ment munkába, ami tök jól esett.

Vannak napok, amikor csak vonszolom magam, és kínszenvedés a gép elé ülni és dolgozni. Hallottam, hogy az sokat segít, ha valaki irodai outfitbe vágja magát. Én egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy itthon ceruzaszoknyában és kis harisnyában mászkáljak. Addig jutok, hogy felveszek valami vállalható felsőt, rakok szempillaspirált (azt mondjuk utcára is mindig), néhány ékszer, de deréktól lefelé marad a mackónadrág és a mamusz.

Meg aztán a minap a tükörbe nézve elrettentem, mikor megláttam a hasam, sírni tudtam volna. Lassan, de biztosan deformálódik a testem. Mondjuk épp fel is voltam puffadva, de eldöntöttem, hogy holnaptól újra számolom a kalóriákat, és minden nap fogok edzeni. Mondjuk a bikini szezon nem annyira motivál, mert távolinak tűnik.

A nap fénypontja, ha lejutok sétálni. Olyankor legalább fel kell öltöznöm, és ki tudom gondolni, hogy aznap merre menjek. Ezért mondjuk hálás vagyok, mert sok országban most voltak olyan lezárások, mint tavaly ilyenkor nálunk: se ki, se be.

Néha érnek olyan boldogságok, hogy hétvégén lelépünk picit túrázni, vagy megérkezik egy rendelésem, mehetek önkénteskedni, vagy sütök egy finomat. Ebből ma mondjuk kettő teljesült: lett egy szuper tavaszi kardigánom, meg hosszú idő óta újra sütöttem édesburgonyás veknit, amiben felavattam a mandulalisztemet. Mostanában ezek itt az élet apró örömei, és hálás vagyok értük, szerintem ezután sokkal jobban becsüljük majd ezeket a pillanatokat.

egy, megérett a...

...az eper. Ő az idei első szüret az ablakból, amit már nagyon vártunk, és ugyanazzal a lendülettel landolt is a reggeli müzlimben. Nem az elfogultság miatt, de nagyon finom volt, szóval várom a többiek beérését is.

Nálam a reggeli müzli a nap legjobb étkezése, mert finom és mert tudom, hogy egészséges. Legalább a reggelijeimért nem érzek lelkifurdalást (kivéve persze, ha hirtelen felindulásból leugrunk croissanért). A konyha egyik polca pedig roskadásig tele van a müzli hozzávalóival. Szokott kerülni bele fagyasztott erdei gyümölcs (áldott legyen az, aki ezt kitalálta), amit reggeli előtt fél órával kiöntök a tálba, hogy legyen ideje felolvadni. Sosem hiányozhat a granola, kerül rá natúr magkeverék, lenmag, dió (ez mostanában elég drága sajnos), meg felturbózom kis kendermaggal, kakaóbabbal és mandulavajjal, megy rá kollagénpor, és szeletelek rá körtét, almát vagy banánt, ami éppen van. Ma ugye a friss eper került rá.

Most az ideális kókuszjoghurtot próbálom megtalálni, de vagy irreálisan drága, vagy ha találok valami jót, az hol van, hol nincs az üzletben, nem igazán lehet vele tervezni. Hétvégén vettem probiotikumokat és kókusztejet, megpróbálkozom a házi kókuszjoghurttal, de ha az is elhasal, akkor szerintem feladom. Legutóbb a DM-ben felfedeztem ezt a zabjoghurtot, ami árban is sokkal kedvezőbb, és ízre is nagyon bejön, úgyhogy talán ő lesz a befutó.

Amellett hogy irtó finom, még az a szuper ezekben a felturbózott reggelikben, hogy biztosan nem leszek éhes hosszú órákig.

daytrip #5: közepes kör

Azt hiszem, hogy sikerült az utolsó - időjárásilag vállalható - napot, a vasárnapot a legjobban kihasználni. Mivel múltkor nagyon szerettük, ezért Karesszal most is a Velencei-tóhoz mentünk. A szokásos kocsiból kerékpár foglalással fél óra múlva már a cangáinkat hajtottuk ki a kölcsönző udvarából. Az idő bár felhős volt, cserébe viszont nem esett, és talán a szél is kevésbé fújt, mint múltkor. A kerékpár kölcsönző oldalán vannak fent útvonalak, amikből szemezgettünk. A múltkori klasszik tókerülő helyett most másik irányba indultunk, és Kápolnásnyék felé fordultunk le. Ott hirtelen egyedül lettünk az utakon.

Kápolnásnyéken a bicikliút a falu központjába vezetett, majd onnan egy balos kanyarral befordultunk a Halász-kastélyhoz, ami most zárva volt, így kívülről csodáltuk meg. A faluból kiérve nyugatnak haladva átmentünk az autópálya felett, és Pázmánd felé tekertünk az aszfaltos hegyi utakon. Csak mi voltunk közel s távol, szőlőültetvények és termőföldek között csalinkáztunk a dombok lábáig. Ott aztán nem volt hiány hepe-hupákból és emelkedőkből, sűrűn váltogattuk a bicikli beállításait, beillett volna egy spinning órának is. De a fújtatások közben azért erősen nevettünk is a nyomorunkon, a mezőn békésen legelő lovak is kíváncsian forgatták füleiket a hangok irányába. A dombtetőn viszont csodás kilátást kaptunk ajándékba.

Pázmánd után jött Nadap, majd Sukoró, és Pákozdnál lassan ereszkedni kezdtünk a tó felé, majd már kopogó szemekkel az ismert útvonalon lángosost, hambist, vagy akármit is áruló bódét kerestünk. Végül három óra tekerés, és pár eltévedés után (hogy lehet egy tókörön eltévedni!?) Gárdonyba visszaérve, remegő lábakkal, a tó partján a kolduló hattyúk társaságában ettünk meg két nagy hamburgert. A hattyúknak csak a bámészkodás jutott. 

A kerékpár leadásánál konstatáltuk, hogy a múltkori 30 kilométer után most 45-öt toltunk, és életben maradtunk, így van remény, hogy a Balatont is sikerül majd nem négykézláb teljesíteni. Bár kicsit karcsúsította a teljesítményünket, mikor a minap a rutinos Gergő haveromat kérdeztem, hogy a három napos Balcsi-kör alatt hol érdemes megszállni, mire azt válaszolta, hogy nem tudja, ő egy nap alatt ment körbe. Ja, bocs!

ilyen időnk volt a magyar költészet napján

Halász-kastély, Kápolnásnyék

kilátás a hegymenet után, alul a két paripa

kiskovász

Karesz nem tudom hogy csinálja, de míg én fél napokat töltök el azzal, hogy feltérképezzem a környék jó kávézóit, és Sherlock Holmes-t megszégyenítő alapossággal fésülöm át az erről szóló blogokat, addig ő csak fekszik reggel az ágyban, és egy fogmosásnyi idő kell neki ahhoz, hogy ő már tudja, hogy hova fog levinni egy reggeli kávéra. Pár hete eltökélte ugyanis, hogy néha elvisz majd sétálni, hogy kicsit kimozduljak. És akkor elvisz egy olyan helyre, ami tőlünk egy köpésre van, ami kézzel készült péksütiket és finom kávékat kínál, aminek belseje egy párizsi pékségre hasonlít, és amiről én eddig miért nem tudtam!?

Ő a Kiskovász Kézműves Pékség.

kollektív trauma

Mostanában sokat gondolkozom azon, hogy vajon ez az egy éves bezártság mennyire traumatizálta a társadalmat. Miután egyszer nyitás lesz, és kimerészkedhetünk a barlangból, vajon mennyi ideig fog tartani testileg és lelkileg is visszakerülni a tavaly februári szintre. Nekem hány hétnyi edzés kell majd az izmaimnak, hány hónapnyi visszaállás a lelkemnek? Mert sokszor hittem már életemben egy-egy szituról, hogy áh, ez meg se kottyant, aztán később láttam be, hogy picit összetörtem belül. Ráadásul itt most nem egy eseményről, hanem egy teljes évről beszélünk. A test és a lélek is leépülnek, beszűkül a tér, bizonytalanságra rendezkedünk be, ahol nem lehet tervezni. Ezeknek biztosan hosszú távon hatása lesz ránk. Sok cikket is lehet olvasni mostanában a kollektív traumáról. Remélem, hogy ezzel nálunk is komolyabban foglalkoznak majd, és nagy hangsúly lesz a közös gyászon, a sorsközösségen és a közös célokon, mert ez az időszak mindenkit megtépázott.

Mindenesetre Karesszal azt beszéltük, hogy már most összekuporgatunk pénzt, és ahogy nyitás van, a legelső repjegyet lefoglaljuk - akárhova -, és a több millió másik turistával együtt szétszéledünk a világ valamelyik pontjára, tökmindegy hova. Múlt héten megjött a védettségi igazolványom.. yaay! Azt mondjuk nem tudom, hogy ez mire lesz jó, de egy lépéssel közelebb az alagút vége.

húsvétok, hej!

A hétvégét Karesz anyukájánál töltöttük, mert a húsvéttal együtt a születésnapját is most tartja. Mostanában ha hozzá megyünk, mindig azzal nyaggat Karesz, hogy vezessek. Igazából értem, hogy ő azt szeretné, ha rutint szereznék, de ez a rutintalanság egyben stresszel is, úgyhogy általában az a forgatókönyv, hogy ő nyaggat, én vonakodom, aztán végül az a leosztás, hogy ő tolja a sokkal unalmasabb autópályát, én meg a kis utakon vezetgetek. Viszont most volt először olyan érzésem, hogy már nem szorítom annyira a kormányt, és a tenyeremről is csak párszor kellett letörölni az izzadságot. Lassan, de biztosan kezdem azt érezni, hogy van keresnivalóm az utakon. Útközben lőttünk anyukájának egy nagy csokrot a kedvenc virágából, amit Nagypénteken beszerezni mission impossible volt. 

Ugyanezért mondjuk már előző este elhoztam a VAJ-ból a fonott kalácsot, bár kiderült, hogy nem kellett volna, mert Karesz anyukájánál már három másik sorakozott a konyhapulton a többi finomság mellett. Kareszéknál az étkezés eléggé központi téma, ha anyukája napi ötször nem tette fel a kérdést, hogy mit főzzön, akkor egyszer sem. Szüleimnél ez sosem volt ekkora topic, főztek valamit, az került az asztalra, mi meg gyerekek megettük. Ennyi. Éppen ezért annyira nem tudok válaszolni a "Mit főzzek?" kérdésre, nekem tényleg tökmindegy. Szóval ezeket rendre Kareszra hárítottam, ő pedig a több éves rutinjával válaszolgatott és latolgatott anyukájával.

Az megvan, hogy mekkora a legnagyobb méretű papír bevásárlótáska. Na, nekünk egy ilyet rakott tele a visszaút előtt, úgyhogy el vagyunk látva a következő pár hétre. A sok finomság között van finom sült husi és házi túrós-meggyes rétes, amit a nagy asztalon ő nyújtott (!!), meg az elmaradhatatlan házi fokhagymás lángos, ami mellett viszont én lobbiztam. Sokat beszélgettünk, kutyáztunk, rengeteget ettünk, aztán voltunk lemozogni a kalóriákat is. Karesz megmutatott új kis utcákat, én meg nem tehetek róla, de szerelmes vagyok ezekbe a régi, díszes házakba. Míg fotóztam az egyiket, egy helyi bácsi kíváncsian rohant oda, hogy miért fotózom, nem értette, hogy mi tetszik nekem ezen a düledező viskón. Igazából én sem, de szép a szememnek, na!

Kicsit rossz volt visszajönni, néha olyan jó olyan helyen lenni, ahol a következő ház falánál messzebb is el lehet látni.. úgyhogy most csak úgy panorámás építési telkeket nézek és csorgatom a nyálam. És ha már nyálcsorgatás, eszem is a rétesből. Boldog Nyulat!