tök okés

Nem tudom ki hogy van vele, de az én érzéseim nem statikusak. Ugye, itt van most az életemben Karesz, sok impulzust kapok tőle, és mivel már régen voltam ilyen helyzetben (értsd: kapcsolatban), ezért akarva-akaratlanul egészen közelről, mikroszkopikusan figyelem az érzéseimet és a reakcióimat. Próbálok nem abba a hibába esni, hogy a saját szemüvegemen keresztül reagálok egy-egy helyzetre, hanem szeretném időben lefékezni a spontán reakcióimat és csak azt adni neki vissza, ami valóban neki szól és nem a múltbéli sérelmeimnek.

Nem mondom, hogy ez könnyű, sőt azt sem, hogy ez mindig sikerül, de rajta vagyok az ügyön. Ezzel együtt persze egyre jobban megszokom, hogy ő az életem része, és hol jobban, hogy kevésbé igénylem a közelségét. Ettől az ingadozástól eleinte megijedtem, de egy ideje tök okés, ha nem érzem azt, hogy minden nap minden percében a fellegek felett kell járnom. És éppen attól, hogy ezt a magam felé támasztott elvárást elengedtem, érzem azt, hogy beleengedhetem magam az érzésbe. Legyen az eltávolodás, bizonytalanság vagy szerelem.

Aztán vannak olyan napok, mikor este fájó hassal fekszem az ágyon, és ő egy melegítőpárnával állít be, amit megmelenget nekem és a hasamra tesz. Vagy mikor hajnalban kelünk azért, hogy elvigyen megvenni a bojlert, felcipelje azt nekem a készülő lakásba, egy másik helyen segítsen kiválasztani a csempéket és 9-re hazavigyen, hogy időben kezdhessem el a munkát. Ilyenkor csak nézem őt, és akkor épp szerelmes vagyok. Tudom, hogy ezek a pillanatok fontosak, és majd ezekre kell emlékeznem, ha épp nem a skála ezen oldalán fogok egyensúlyozni, de végülis az is tök okés lesz!

Ugyanitt: láttátok a Love on Spectrum sorozatot Netflixen? Autista fiatalok párkereséséről szól, és olyan szívmelengető látni, hogy emberek ennyire tisztán és őszintén látják a párkeresést, minden játszmázás nélkül. Nagyon ajánlom:)