karantén

Elterveztem, hogy majd megírom, hogy milyen jó volt a hosszú hétvége a  Zalában. Bár picit kapart végig a torkom de gondoltam, hogy ilyen ez a párás ősz. Aztán Karesz éjjel belázasodott, másnap reggel hazajöttünk, harmadnapra a tesztje pozitív lett. Így esett, hogy mi is elkaptuk, és a hosszú hétvégénk meghosszabbodott egy kis karanténos eseménnyel.

Egyelőre eléggé jól állunk a dologhoz főleg, hogy már kifelé lábalunk belőle. Visszanézve három fő szakaszra tudnám osztani a kis dög munkálkodását, mert ő amúgy vándorol a testben mindenfelé.

1. szakasz: fáradtság, kaparó torok, hőemelkedés  - Karesznak magas láz, a járványügyis szerint a férfiak nehezebben bírják.

2. szakasz: szem mögötti szemfájdalom, fejfájás, hányinger. epic!

3. szakasz: szaglás elvesztése - mondjuk ez a legmegdöbbentőbb. Mikor felfedeztük magunkon, a lakásban rögtön mindent végigszaglásztunk, és semmi. Azóta is napi parfümtesztet végzünk, és várjuk vissza a szagokat szeretettel.

Mióta kényszerszabin vagyunk, azóta a konyhába járunk étterembe, a nappalink szőnyege a fű, mellette ezres puzzle vár, és a hotelszobánk a háló. Ja, és persze naponta eljárunk a fürdőszobába spa-ba. Szóval mi most így.

Azért csatolok néhány képet a hétvégéről is, mert nagyon szép volt.

az új nagyik

Ha az ember otthonról dolgozik, akarva-akaratlanul részese lesz a kis ház mindennapjainak. Például mikor egy-egy telefonhívás közötti szünetben kiülök a gangra magamba szívni az ősz utolsó napsugarait, vagy ha csak levegőzöm egyet egy forró teával a kezemben, az Julika néni számára azt jelenti, hogy tudunk egy kicsit csacsogni. Ahogy meglát kint, már jön is felém: halkan, apró léptekkel csoszog végig a gangon, frizuráját igazgatva. Megáll, mindig megkérdezi, hogy nem zavar-e, mosolyogva legyintek, hogy dehogy, aztán ő rákezd a mesélésre. Olykor a ház lakóiról mesél, olykor a családjáról. Egyidős nagymamámmal, és kinézetre is hasonlítanak, úgyhogy picit olyan, mintha ő mesélne. Sőt, múltkor meg is sértődött, hogy még mindig nem tegezem őt. Amúgy van kulcsa a lakásunkhoz is, úgyhogy tényleg olyan, mint egy nagyi.

Aztán van a nagyothalló néni, akinek mindig csak integetek, mert nem hallja, ha köszönök neki. Múltkor délután becsengetett. Pironkodva kérdezte, hogy Karesz nincs-e itthon, mert be kellene gyújtani a konvektort, de ő sajnos elfelejtette, hogy hogyan kell. Úgy tűnik, hogy Karesz az emelet férfija:) Karesz aznap sajnos későn ért haza, addig pedig nem szerettem volna, ha a néni hidegben van. Úgyhogy munka után átcsengettem. Mutatta a leírást, amihez nagyítót vett elő, mert nem tudta a pici betűket elolvasni. Én közben beültem a konvektor elé, ő betolt alám egy kissámlit, hogy kényelmesen üljek. A telefonomon kerestem egy youtube videót, és az alapján tíz perc alatt sikerült bepattintani a lángot a konvektorban. Örültem, hogy nem kell többet fáznia.

Aztán tegnap este épp hajat szárítottam, mikor megint csengettek. Karesz nyitott ajtót, hallottam egy rövid párbeszédet, majd ajtó záródást. Mikor kidugtam a fejem a fürdőszoba ajtaján, akkor láttam, hogy az asztalon egy tál almáspite várt. A nagyothalló néni sütötte nekünk. Szerintem lettek új nagyijaim:)

idő, rutin, semmittevés

Azért jobban élvezem az otthoni munkát az irodainál, és már kezd kialakulni az új lakásban a napi rutinom is. Reggelente jókat reggelizem, vannak egész komoly kis dunsztosüvegjeim tele magvakkal és ropogós műzlivel. Az Aldiban találtam egy nagyon finom műzlit (alább), és lehet ott kapni kimért magkeveréket is, imádom! Közben bedöntök egy liter zöld teát, elolvasom a híreket (bár ne tenném), és szépen lassan nekilátok a munkának.

Kezd újra beállni az is, hogy egyszer-egyszer leugrok egy kávézóba. Most éppen tesztelem őket, egyelőre a Costa tetszik itt a sarkon, kellemes a zene, szeretem a nem túl erős fényeit, és a kilátást az utcára. Meg szükségem is van arra, hogy az egész napos otthoni munka mellett néha halljak magam körül embereket, míg a laptopomon olvasok, pötyögök, dolgozom. Talán ettől vagyok városi lány? :)

Közben arról ábrándozom, hogy egyszer olyan munkám lesz, ahol simán lehet kávézókból dolgozni és onnan meetingelni. Mondjuk lennék lakberendező, aki reggel felkap egy puha pulcsit, feltekeri a nagy sálját, felhúz egy kényelmes cipőt, és egy jó kávé mellett kezdi a napot kedvenc helyén. Közben inspirációkat gyűjt, cikkeket olvas, terveket rajzol. Valahogy így képzelem a tökéletes munkát.

Aztán már csak a délutánokba és az estékbe kellene valamilyen rendszert csempésznem. Például nagyon szeretnék újra eljárni edzeni. Egyelőre viszont annyi munkám van, hogy estére bezombulok és nem visz rá a lélek, hogy felszedelődzködjem és edzeni menjek. Most ez úgy néz ki, hogy munka után sorozatozok és lustulok, míg Karesz haza nem ér. Pl. rákattantam az 'Emily in Paris' c. sorozatra, ami szerintem egy tök jó, könnyed kis valami, és a fáradt agyamnak éppen erre van szüksége.

Picit dilemmázom amúgy, hogy biztosan mindig tevékenynek kell lennem? Mindig kell nekem valamit csinálnom? Szerintem tök okés az, ha néha semmit nem csinálok, ha nincs dolgom, ha nem azon agyalok, hogy mivel kellene kitöltenem a tíz szabad percemet. Valahogy ebben a felgyorsult világban ciki ha valaki nem elfoglalt. Én meg inkább azt gondolom, hogy itt is az arany középút a legjobb megoldás. Bár Karesznak, aki a pörgés és az éjjeli melózás mintaképe, ezt nem lesz könnyű befogadnia:)

#helloiroda

Mennyire el voltam szokva a magassarkútól, a sminktől, a párás metrószerelvényektől, a mellettem csöpögő esernyőktől, a laptoptáska súlyától, a tárgyaló fényeitől és a légkondi zúgásától.

Hello irodai munka!

új világ

A héten egyik nap Karesszal eldöntöttük, hogy elmegyünk vacsizni. Szoktunk spontán randikat csapni. Azon tanakodtunk, hogy vajon hova menjünk. Régebben sokkal többet mászkáltam el, most valahogy nem jutott eszembe semmi. Beültünk az autóba, mentünk pár sarkot, leparkoltunk, újra tanakodtunk. Aztán eszünkbe jutott, hogy az utcánkban van egy jó kis indiai étterem, amit mindketten szeretünk. Az autót visszaparkoltuk, és elindultunk az étteremhez. A hely viszont sötét volt, és akkor láttuk, hogy az étterem bezárt.

Belém hasított, hogy a válság itt van az orrunk előtt. Az étterem, ahol pár hónapja még a barátaimmal ebédeltem, már nem létezik, és megannyi hely körülöttünk szintén már csak a múlté. Nagyon sajnáltam azokat az embereket és családokat, akik elvesztették a munkájukat. És hálás voltam azért, hogy ez egyelőre minket elkerült.

Karesszal arról beszéltünk, hogy az utóbbi hónapokban érezhetően nőtt az emberekben a feszültség. Nem volt nyarunk, nem volt szabadságunk, sokan elveszítették a munkájukat, vagy csökkent a fizetésük, megváltoztak életek. Ezért most mégfontosabb mint eddig, hogy jobban figyeljünk egymásra. Ez egy új világ.

habemus Leo

Keresztanyuka lettem! Annyira izgatott voltam, hogy éjjel többször felébredtem, hogy ránézzek a telefonomra, hogy írt-e Angi. Vártam, hogy üzenjen. Aztán ma végre tudtunk picit beszélni telefonon, jó volt hallani a hangját, beszűrődött a kis Leó nyekergése is, belőlem meg kitört a sírás a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől.