le a kalappal

Azt gondoltam, hogy sokkal eufórikusabb érzés lesz egy hét után kilépni az utcára. Ehelyett a bejárati ajtó előtt sétáltam fel-alá az utcai lámpa fényében, és mint mindig amikor kiszolgáltatottnak érzem magam, egy nemzeti dalt kezdtem halkan dúdolni. Talán a helyzet aktualitása miatt az amerikai himnuszt énekeltem teljesen spontán, és így vártam a mentőautót.

Délután kaptam a hívást, hogy mostantól ne egyek, mert ma jönnek ki hozzám tesztelni. Igazából már egy hete vártam rájuk, és így picit már aktualitását vesztette a dolog, hogy napok óta tünetmentes vagyok. De úgy tűnik, hogy most értem el hozzájuk a rendszerben. Úgyhogy fegyelmezetten lementem a kijelölt időpontra, és imádkoztam, hogy a lehető legkevesebben legyenek az utcán, mikor nagy fehér szakfanderükben és műanyag maszkjukban kilépnek a mentőautóból és az agyamig feldugják a rettegett pálcát.

Aztán befordult az utcán az autó, én lassú léptekkel és dobogó szívvel mentem eléjük, a két szkafanderes hatalmas egészségügyis pedig már várt a mentőautó fényénél. Próbáltam egyezkedni, hogy csak a torkomból vegyenek mintát, de aztán úgy voltam vele, hogy ezeknek a kedves embereknek nem akarom megnehezíteni a munkáját, van nekik elég bajuk így is. Főleg, hogy délután négy és éjfél között bármikor jöhettek volna, úgyhogy gondolom egész éjjel tesztelni fognak.

Az a pálcika pedig nem is volt olyan vad, úgyhogy mindössze kettő perc múlva már elköszöntünk és kitartást kívántam nekik a munkájukhoz. Mert fáradtak ők is, és fáradt a háziorvosom is, akivel míg ma reggel beszéltem telefonon, addig a másik három telefonja is folyton csörgött, de őszintén örült, hogy jobban vagyok, és sok puszit küldött. Én pedig neki is kitartást kívántam a munkájához. És  igazából kitartást kívánok minden egészségügyi dolgozónak, és nagy-nagy köszönet a türelmükért és emberségükért, amit ebben a megfeszített helyzetben is mutatnak! A Lánchíd újra fehér lett nekik, remélem, hogy az esti tapsolások is majd visszatérnek:)