új hobbi?

Az elmúlt pár napom dióhéjban: csukló kifordít, ne szoríts rá, testsúly középen, mellkas oldalra fordít, karokat vízszintesig emel, bal könyök nyújt, lábak lent, egy-két-há', lefelé suhint, egyenesen suhint, érinti a talajt, törzzsel követi, testsúly bal lábra, távolba néz. Ezt a sorrendet magoltam, és ha fejben megvolt minden, akkor tuti, hogy élesben valamit kihagytam. Naptej, baseball sapka, kesztyűben izzadás. Izomláz. Mindenhol is. Piros karó, zöld karó. Szabályok, angol szavak, etikett. Kék karó. Aztán a napokig tartó gyakorlás, ezernyi ütés és suhintás után vasárnap reggel pályán vizsga, majd elméleti teszt, és délutánra egy újabb plasztikkártya tulajdonosa lettem: megkaptam a golfengedélyem.

Pár éve egyszer fogtam már ütőt, és akkor elhittem, hogy baromi ügyes vagyok. Gondoltam, hogy most jött el az ideje annak, hogy kibontakoztassam lappangó tehetségem. A tanfolyam alatt viszont rájöttem, hogy annyira nem is vagyok ügyes. Churchillel tudok egyetérteni, ő mondta: "A golfozás az a sport, ahol egy igen kicsi labdát egy még kisebb lyukba továbbítanak a célra tökéletesen alkalmatlan eszközzel." Mindegy is, hiszen Hollandiában a golfot nyugdíjas embereknek írják fel TB-re rekreációs céllal, szóval nem vagyok elkésve semmivel.

Első nap izgultam amiatt is, hogy kikkel fogok tanulni. Lesznek-e született feleségek; kőgazdag, unatkozó háziasszonyok; vagy beképzelt budai arisztokraták. De meg kellett állapítanom, hogy ide legalábbis olyanok jöttek, akik hozzám hasonlóan a golfban a szabadtéri sportot és a kikapcsolódást látták. Mert amíg a legapróbb mozdulatokra figyel az ember, és kondicionálja át a testét kicsavart tartásokra, addig eszébe sem jut akármi máson is kattogni. Olyan csuklómozdulattal kellet megfogni azt az ütőt, és úgy kellett összekulcsolni rajta az ujjakat, hogy a nagy erőlködés közben a legkevésbé sem érdekelt, hogy mi lesz a vacsora, vagy hogy vajon meglocsoltam-e a virágokat.

Aztán ehhez az agytornához és akrobatikához hozzájött a szuper, napos idő; hogy egész nap a szabadban voltunk, aminek eredményeképp én esténként a kimerültségtől négykézláb másztam be az ágyba, Karesz pedig csak ébredéskor látott legközelebb. 

Úgyhogy az intenzív kurzus után nagyon büszke voltam magamra. A társaság is jó volt, és szerencsére senki nem volt őstehetség, úgyhogy lehetett egymáson röhögni. Megismertem egy teljesen új közeget, és a világnak egy új, pici szegletéhez kaptam belépőt. És bár még zöldfülű vagyok, de talán lesz egy új hobbim, és talán nyugdíjas koromra bele is jövök.

magyar valóság?

Tegnap hazafelé jöttünk már Kareszék szüleitől az utakon, a kocsin kopogott az eső, csak az ablaktörlő alatt láttunk ki az útra. Kérdezte, hogy amúgy hogy éreztem magam. Automatikusan rávágtam, hogy jól. Aztán mikor jobban belegondoltam, akkor picit elszomorodtam.

Nagyon szeretek falun lenni, reggel gőzölgő teával kiállni a gangra és nézni, ahogy a szomszédban kiengedik a lovakat legelni a rétre. Látni a táj mélységét: a kertek mögötti barna szántót, a szélben lengedező mezei virágokat, mögöttük az erdő fáinak zöldjét, felettük a kékesen sejlő messzi felhőket. Az ébredező falut, az utcán bicikliző kissrácokat, ahogy a kutya a lábamnál elnyúlik. Hallom bent a sürgést, az edények csörömpölését, szeretem a házban terjengő illatokat. Olyankor minden idilli és sosem akarnék elmenni innen.

Aztán ahogy jön fel a nap, úgy kúszik be a kis magyar valóság a kertek alatt. A szomszéd kutyájához nem szabad hozzányúlni, mert rühes. A másik kutya pedig, aki elszökött otthonról és hívom vissza, az nehogy bejöjjön a kertbe, mert még odaszokik. De a kerítésen csimpaszkodó, a kertben zajló focit békésen néző kisgyerekekhez se szóljak, mert még kaját fognak kunyerálni. Egyáltalán miért akarok én sétálni menni, az veszélyes! Ha pedig Karesszal helyi vállalkozáson törnénk a fejünket, akkor az nem jó ötlet, mert biztosan meglopnak minket. A helyiek a folyóból a halat is lopják, az erdőben orvvadászok által kirakott csapdákat kotrunk odébb. Mi mégis akkor hogyan felügyeljük majd a területet Pestről? A Józsi is csak azért segít, hogy abból neki pénze legyen. Majd csak figyeljük meg! De a Pista tud majd okosba' számlát adni, ha kell, így mindenki jól jár. Csak kapcsolatok kellenek a minisztériumba'. Timi és Józsi esküvőjére még jó, hogy nem értünk oda, mert akkor nászajándék kellett volna, arra meg nincs pénz. De másnap már mehetünk gratulálni, talán csomagolnak is a megmaradt süteményből. Ugye, hogy milyen koszosan élnek!? 

Ilyen 'Mi kis falunk' feeling lengett körül ebben a pár napban, és bevallom, picit besokalltam a sokadik rászólás után, hogy mit ne csináljak. Tudom, hogy itt ez van, mégis rossz megélni. Néha csodálkozom, hogy Kareszból hogy lett pozitív, nyitott, kedves ember. Mérges és szomorú vagyok, őszintén sajnálom ezeket az embereket, hogy ilyenné edzette őket az élet, és folyton félnek valamitől. Ők nem értik, hogy én mit nem értek, hisz ez a magyar valóság. Hogy mi a tanulság? Hálás vagyok a szüleimnek a lehetőségekért, és hálás vagyok az életemért. 

Az autóban hazafelé pedig ezen szomorkodtam, hogy milyen különbségek vannak emberéletek között. Talán generációknak kell majd felnőnie, hogy mindenkinek egyformán jusson földi javakból, szeretetből, vagy kedves szavakból. És talán sosem sikerül teljesen alkalmazkodnom, és maradok a 'városi lány', de én ezután is szeretném majd megsimogatni a szomszéd kutyáját, egy kedves szót szólni a csimpaszkodó gyerekekhez, őszintén örülni Timinek, hogy élete legcsodásabb napja volt az esküvője, jót nevetni Karesz sokadik unokatesójával ha megkerget a lova, összekacsintani a pecással, ha a híd alól kifog egy pontyot, vagy elmenni csak úgy sétálni a nap végén.

hírfolyam...

Görgetem a Facebookot, olvasom a híreket: sportcsarnok épül, nem elérhető, nem kaptunk választ, titkosították, a kórházak bírják a terhelést, a kórházak az összeomlás szélén állnak, a munkahelyek megkapták a bértámogatást, a munkahelyek nem kaptak bértámogatást, baloldal, jobboldal, elsők vagyunk, utolsók vagyunk, Maldív-szigetek, Dubai, gyémántgyűrű, áprilisra oltunk be mindenkit, van oltóanyag, nincs oltóanyag, egy férfi és egy nő, Gyurcsány és Soros, Varga és Novák, cáfolják, vádolják, tagadják.. hányingerem van. Geez, vége lesz ennek valamikor? Ezt kérte valaki? Beszélhetek az illetővel? Vagy ez az elkövetkező egy évben csak rosszabb lesz? Mondjuk én vagyok a hülye, hogy ezt görgetem. Hol lehet kisállatos vagy virágos képeket nézni?

harmadik műszak

A munka és a lakás mellett az elmúlt hét más fontos dologról is szólt. Az ugye megvan, hogy megint nagyon felfutott a Covid-fertőzöttek száma. És bár hallottam olyanokat, hogy ez biztosan kamu, hogy ez csak egy indok arra, hogy újra lezárjunk, azt azért nem lehet vitatni, hogy a Mentőszolgálat pár hete megemelte az önkénteseinek a számát, mert már nem győzték a munkát. Úgyhogy újra beültem a telefon mögé segíteni. 

Mi szervezzük le a háziorvos által beküldött Covid-gyanúsak tesztelését: felhívjuk, és elküldjük őket tesztelőpontra, vagy autót hívunk ki hozzájuk. Megyénként jelenleg több ezren várnak a hívásunkra. Ez azt is jelenti, hogy több napos csúszásban vagyunk a beérkező kérelmekhez képest.

Mikor a második hullámban önkénteskedtem, akkor az embereknek szinte semmi tapasztalata nem volt még a teszteléssel, érződött a bizonytalanság. Sok időt töltöttem azzal, hogy megnyugtassam őket, hogy nem fog fájni a mintavétel, és hogy minden rendben lesz. Az otthon, várakozással töltött napok számának növekedése pedig egyenesen arányos volt a vonal másik végén ülő türelmi szintjével.

Most, a harmadik hullám elején már sokkal lazábbnak tűnt mindenki, sokan tudták, hogy mire számítsanak, mert volt, hogy a többedik tesztelésükre készültek. Tudták, hogy hova kell menni, és hogy minden rendben is lesz. Most inkább azzal töltöttem időt, hogy meghallgattam a panaszaikat, mert napok óta én voltam az első személy, akivel szerintük a karanténjuk alatt érdemben erről beszélni tudtak. Mi pedig, a többi önkéntes-társammal együtt ha másban nem is, abban tudtunk segíteni, hogy türelmesen végighallgattuk őket, és megerősítettük azt, amit a háziorvosuktól már hallottak: lázat lent tartani, sok folyadék, vitamin, cink és szelén!

Hivatásos mentősökkel is dolgozunk együtt, és a hangzavarban néha elcsíptem egy-egy beszélgetésüket. Annyira jó volt hallgatni, ahogy végtelen türelemmel, ugyanakkor a legnagyobb határozottsággal instruálják a betegeket. Sokat tanulok tőlük emberségből, és felnézek rájuk, mert ők ezt csinálják nap mint nap.

A több száz hívásom között voltak nagy nevetgélések, sokszor segített a humor, azért voltak durva sztorik is, de egyetlen egy negatív hívás sem volt. Sőt, rengeteg kedvességet kaptam, sokan kívántak kitartást, és végtelenül toleránsan fogadták azt a tényt, hogy napokig kellett várniuk. Persze sokan megkönnyebbültek mikor meghallották, hogy honnan hívjuk őket.

A műszakok végén a telefonoktól zsongó fejjel csak arra vágytam, hogy picit sétáljak egyet és kiszellőztessem az agyam. De akármennyire is fáradt és kimerült voltam, a lelkem nagyon örült a kedves szavaknak, és hogy több száz embert sikerült leszervezni, megnyugtatni, és némi erőt adni nekik ebben az őrületben.

az új nagyik

Ha az ember otthonról dolgozik, akarva-akaratlanul részese lesz a kis ház mindennapjainak. Például mikor egy-egy telefonhívás közötti szünetben kiülök a gangra magamba szívni az ősz utolsó napsugarait, vagy ha csak levegőzöm egyet egy forró teával a kezemben, az Julika néni számára azt jelenti, hogy tudunk egy kicsit csacsogni. Ahogy meglát kint, már jön is felém: halkan, apró léptekkel csoszog végig a gangon, frizuráját igazgatva. Megáll, mindig megkérdezi, hogy nem zavar-e, mosolyogva legyintek, hogy dehogy, aztán ő rákezd a mesélésre. Olykor a ház lakóiról mesél, olykor a családjáról. Egyidős nagymamámmal, és kinézetre is hasonlítanak, úgyhogy picit olyan, mintha ő mesélne. Sőt, múltkor meg is sértődött, hogy még mindig nem tegezem őt. Amúgy van kulcsa a lakásunkhoz is, úgyhogy tényleg olyan, mint egy nagyi.

Aztán van a nagyothalló néni, akinek mindig csak integetek, mert nem hallja, ha köszönök neki. Múltkor délután becsengetett. Pironkodva kérdezte, hogy Karesz nincs-e itthon, mert be kellene gyújtani a konvektort, de ő sajnos elfelejtette, hogy hogyan kell. Úgy tűnik, hogy Karesz az emelet férfija:) Karesz aznap sajnos későn ért haza, addig pedig nem szerettem volna, ha a néni hidegben van. Úgyhogy munka után átcsengettem. Mutatta a leírást, amihez nagyítót vett elő, mert nem tudta a pici betűket elolvasni. Én közben beültem a konvektor elé, ő betolt alám egy kissámlit, hogy kényelmesen üljek. A telefonomon kerestem egy youtube videót, és az alapján tíz perc alatt sikerült bepattintani a lángot a konvektorban. Örültem, hogy nem kell többet fáznia.

Aztán tegnap este épp hajat szárítottam, mikor megint csengettek. Karesz nyitott ajtót, hallottam egy rövid párbeszédet, majd ajtó záródást. Mikor kidugtam a fejem a fürdőszoba ajtaján, akkor láttam, hogy az asztalon egy tál almáspite várt. A nagyothalló néni sütötte nekünk. Szerintem lettek új nagyijaim:)

idő, rutin, semmittevés

Azért jobban élvezem az otthoni munkát az irodainál, és már kezd kialakulni az új lakásban a napi rutinom is. Reggelente jókat reggelizem, vannak egész komoly kis dunsztosüvegjeim tele magvakkal és ropogós műzlivel. Az Aldiban találtam egy nagyon finom műzlit (alább), és lehet ott kapni kimért magkeveréket is, imádom! Közben bedöntök egy liter zöld teát, elolvasom a híreket (bár ne tenném), és szépen lassan nekilátok a munkának.

Kezd újra beállni az is, hogy egyszer-egyszer leugrok egy kávézóba. Most éppen tesztelem őket, egyelőre a Costa tetszik itt a sarkon, kellemes a zene, szeretem a nem túl erős fényeit, és a kilátást az utcára. Meg szükségem is van arra, hogy az egész napos otthoni munka mellett néha halljak magam körül embereket, míg a laptopomon olvasok, pötyögök, dolgozom. Talán ettől vagyok városi lány? :)

Közben arról ábrándozom, hogy egyszer olyan munkám lesz, ahol simán lehet kávézókból dolgozni és onnan meetingelni. Mondjuk lennék lakberendező, aki reggel felkap egy puha pulcsit, feltekeri a nagy sálját, felhúz egy kényelmes cipőt, és egy jó kávé mellett kezdi a napot kedvenc helyén. Közben inspirációkat gyűjt, cikkeket olvas, terveket rajzol. Valahogy így képzelem a tökéletes munkát.

Aztán már csak a délutánokba és az estékbe kellene valamilyen rendszert csempésznem. Például nagyon szeretnék újra eljárni edzeni. Egyelőre viszont annyi munkám van, hogy estére bezombulok és nem visz rá a lélek, hogy felszedelődzködjem és edzeni menjek. Most ez úgy néz ki, hogy munka után sorozatozok és lustulok, míg Karesz haza nem ér. Pl. rákattantam az 'Emily in Paris' c. sorozatra, ami szerintem egy tök jó, könnyed kis valami, és a fáradt agyamnak éppen erre van szüksége.

Picit dilemmázom amúgy, hogy biztosan mindig tevékenynek kell lennem? Mindig kell nekem valamit csinálnom? Szerintem tök okés az, ha néha semmit nem csinálok, ha nincs dolgom, ha nem azon agyalok, hogy mivel kellene kitöltenem a tíz szabad percemet. Valahogy ebben a felgyorsult világban ciki ha valaki nem elfoglalt. Én meg inkább azt gondolom, hogy itt is az arany középút a legjobb megoldás. Bár Karesznak, aki a pörgés és az éjjeli melózás mintaképe, ezt nem lesz könnyű befogadnia:)

#helloiroda

Mennyire el voltam szokva a magassarkútól, a sminktől, a párás metrószerelvényektől, a mellettem csöpögő esernyőktől, a laptoptáska súlyától, a tárgyaló fényeitől és a légkondi zúgásától.

Hello irodai munka!

új világ

A héten egyik nap Karesszal eldöntöttük, hogy elmegyünk vacsizni. Szoktunk spontán randikat csapni. Azon tanakodtunk, hogy vajon hova menjünk. Régebben sokkal többet mászkáltam el, most valahogy nem jutott eszembe semmi. Beültünk az autóba, mentünk pár sarkot, leparkoltunk, újra tanakodtunk. Aztán eszünkbe jutott, hogy az utcánkban van egy jó kis indiai étterem, amit mindketten szeretünk. Az autót visszaparkoltuk, és elindultunk az étteremhez. A hely viszont sötét volt, és akkor láttuk, hogy az étterem bezárt.

Belém hasított, hogy a válság itt van az orrunk előtt. Az étterem, ahol pár hónapja még a barátaimmal ebédeltem, már nem létezik, és megannyi hely körülöttünk szintén már csak a múlté. Nagyon sajnáltam azokat az embereket és családokat, akik elvesztették a munkájukat. És hálás voltam azért, hogy ez egyelőre minket elkerült.

Karesszal arról beszéltünk, hogy az utóbbi hónapokban érezhetően nőtt az emberekben a feszültség. Nem volt nyarunk, nem volt szabadságunk, sokan elveszítették a munkájukat, vagy csökkent a fizetésük, megváltoztak életek. Ezért most mégfontosabb mint eddig, hogy jobban figyeljünk egymásra. Ez egy új világ.

mozgásban

Az utóbbi időben offoltam picit a bloggolást, mert még mindig költözésben vagyunk (azaz én költözöm át Kareszhoz), és a laptopom hol itt van, hol ott, úgyhogy alig kapcsoltam be. Igazából most is épp két nagy IKEÁ-s zsák bepakolása között ültem le a kanapéra szusszanni egyet, aztán este jön értem Karesz, és visszük át hozzá a mai adagot. Mondjuk az rejtély, hogy abba a pici lakásba hogyan fért be már így is ennyi cuccom.

Hétvégén az egyetemi baráti társaságommal Őrségben voltunk kirándulni. Minden évben szervezünk egy ilyen túrát, ahol pár napot együtt töltünk és bejárjuk az ország egyik régióját. Ennek a mostaninak különösen nagyon örültem, mert az Őrség a kedvenc hazai tájam, egyszerűen varázslatosak a dombok között megbúvó pici falvak. Az időjárással is szerencsénk volt, csodás napsütés és tökéletes túrázós időnk volt végig. Alig vártam azt is, hogy újra bevásárolhassak tökmagolajból és tökmagkrémből, és egyek sok rétest. Meg tök jó érzés, hogy már van kedvenc rétesezőm és tökmagolajosom is. Szeretem ezt a bandát is. Alig találkozunk, mégis olyan, mintha csak tegnap váltunk volna el. Volt sok nevetés, sztorizgatás, na meg csomó nosztalgia.

Hazaérve egy patyolat lakás fogadott, minden a helyén, a hűtő tele, a függönyök kimosva, Karesz ugyanis egész hétvégén takarított. És akkor kicsit már olyan volt, mintha haza értem volna. Az egyetlen projekt, amivel még foglalkoznunk kell az a homeoffice sarkom kialakítása, és szerintem én már jól leszek az új otthonomban:)

Közben néhány kép a hétvégéről:

új szeptember

Történt az, hogy mikor Karesz anyukáját látogattuk meg, belecsöppentünk egy olyan falunapba, ahol éppen az egészséges életmódot népszerűsítő programok voltak. Míg Karesz itt nőtt fel és mindenkit ismert, ezért ő nem éppen itt akarta a délelőttjét eltölteni, nekem viszont minden új volt, és városi lányként nagyon kíváncsi voltam, hogy egy kicsi faluban az ország csücskében hogyan beszélnek és gondolkodnak az egészségről. Persze az ÁNTSZ-es néni mikrobákról szóló előadása nem aratott túl nagy sikert a kisgyerekek körében, akiket csak azért zavartak be rá, hogy meglegyen a létszám. Meg volt olyan stand is, ahol csináltak finom limonádékat és gyümölcsturmixokat, de ott sem tolongtak sokan, viszont nagyon sikeres volt az ugrálóvár és az alkoholos állapotot szimuláló szemüveg:) Az idősebbek pedig sorokban kígyóztak az állapotfelmérő sátor előtt, úgyhogy azért mindenkinek volt valami érdekes.

Az állapotfelmérésre én is beneveztem. Valami ultramodern telefonos appal mérték a pulzusomat, és egy másik kütyüvel pedig felmérték a testem állapotát, állítólag a sejtek szintjéig. Ahhoz képest, hogy elég nagy mellénnyel ültem oda, hogy velem minden rendben, nagyjából olyan lehajtott fejjel is jöttem el. Igazából rendre az jött ki, hogy rendszeresebben kellene ennem is és sportolnom, és persze a stresszfaktort is csökkenthetném (helló lakásfelújítás!).

Úgyhogy míg jöttünk haza az autópályán, addig nagyjából összeraktam egy tervet magamban, hogy szeptembertől heti három edzésre ráállok (remélem, hogy azzal, hogy ezt ide leírom, nem fogom elsunnyogni a dolgot!), betárazok vitaminokból, és persze megpróbálok valami rendszert vinni az életembe a kétlakiság ellenére.

Szombaton betáraztam mindenféle vitaminból és újra jelentkeztem az edzőteremben a kedvenc kettlebelles órámon, ahol meglepetésemre a szokásos 30-as létszám helyett most csupán 5-en voltunk. Ezzel nem lett volna semmi baj, ha a szokásos egy súly helyett most nem kettővel kellett volna dolgozni, és ha az edző nem mellettem állt volna egész idő alatt. Ennek eredményeképpen három napig éjjel még megfordulni sem bírtam az izomláztól, és úgy mozogtam, mintha reumás lennék. Tegnapra azonban visszakaptam a testem, és újra voltam edzeni is, úgyhogy azt hiszem, hogy most már szerintem megmaradok. Most már csak rajtam múlik, hogy tartsam ezt a heti hármat:)

nyárvégi

Az elmúlt héten kicsit szabin voltunk Karesszal. Két napot anyukájánál töltöttünk vidéken, sokat beszélgettünk, ettünk-ittunk és kutyáztunk. Kertészkedtünk, ami leginkább a fűkaszálásban és fűnyírásban merült ki (hatalmas a kert!). Voltunk szomszédban kiscsikót és kismalacot nézni, és hosszú idő után, engedve Karesz kitartó nógatásának vezettem is. Abban mindketten egyetértünk, hogy fontos, hogy újra legyen rutinom, mert bár emberemlékezet óta van jogsim, két kezemen meg tudom számolni, hogy azóta hányszor vezettem. Eddig mindig halogattam a vezetést, mert nincs rá szükségem, mert stresszelek, mert épp nem zárt cipőben vagyok, meg amit ki lehet ilyenkor találni. Viszont a kis falvak között, ahol legfeljebb egy traktor jött szembe elfogytak az érveim, úgyhogy egyik nap megbeszéltük, hogy én vezetek haza az egyik faluból, és igazából egészen jól ment:)

Aztán hétvégén meglátogattuk Aput és a húgaimat, vettem nekik tanszereket és iskolatáskát, kicsit beszélgettünk, kipróbáltuk az új tollkészletüket, és kaptam sok puszit és ölelést. Kár, hogy keveset látom őket, ilyenkor mondjuk jó lenne, ha tudnék vezetni, könnyebben tudnék lejárni hozzájuk vidékre. Apunak szerintem tetszett Karesz, és mondta hogy menjünk máskor is.

Vasárnap Angi babavárója volt. Egy parkba ültünk ki piknikezni barátnőkkel, a mit sem sejtő Angit pedig a férje hozta el, volt nagy meglepetés:) Sokan eljöttek, volt akit Angi esküvője óta nem láttam, mindenki elmondta, hogy mi vele, és persze a babavárás és az anyaság volt a központi téma. Ott nagyon jó volt a sztorikat hallgatni, sokat nevettem, jó volt újra látni a csajokat, hazaérve azonban rámtelepedett valami szomorúság, amit magam sem értettem. Szerintem sok még bennem mélyen a félelem az anyasággal kapcsolatban, hogy lehet-e gyerekem, vajon lesz-e, és ha igen, ugye egészséges lesz.

Tegnap volt egy potya látogatásom egy orvosi időpontra, ahol mikor 20 perc várakozás után közölték, hogy még biztosan ugyanennyi csúszás várható, akkor eljöttem. Munka után kimentem az építkezéshez is, de hétvége óta nem történt változás. Közben pedig stratégiákat találok ki, hogy a kukám mellé költözött muslicákat hogyan tudnám kirobbantani.. a hypózott szemetes, a citromillatú szemeteszacskó és a gyakori ürítések nem hoztak eddig eredményt, ezek a kis dögök már tudják, hogy 1-2 napnál tovább nem húzom ki szemetes használata nélkül, és mindig csurran-cseppen nekik valami. 

Gyorsan eltelt ez a nyár. Mondjuk ezzel a mai idővel valóban kicsit már őszi a hangulatom is. De igazából ezt az időszakot is szeretem. Szeretem, mikor narancsba borulnak a fák, mikor a nap már nem olyan magasan delel és a színe is melegebb sárgára vált. Meg talán az ősszel a muslicák is elmaradnak..

new me

A minap a villamoson szemben ült velem egy nő, és annyira megtetszett a vállig érő frizurája, hogy eldöntöttem, hogy megszabadulok a copfomtól és én is vállig érő hajat szeretnék. A beköszöntő meleg is csak megerősített benne, hogy egy könnyed frizurára vágyom. Aztán eszembe jutott, hogy éppen a héten van időpontom a fodrászhoz. Mivel valószínűleg én vagyok a világ legunalmasabb vendége, aki mindig ugyanazt a színt és vágást kéri, ezért kikerekedtek a szemei mikor előadtam, hogy rövid hajat kérek és lehetőleg egy új színt. A fodrászomat pedig egyszerűen imádom, ő mindent megcsinál amit kitalálok, terelget, javasol, és tudom, hogy szeretni fogom a kreációit, mert ismer, és tudja, hogy meddig mehet el. Úgyhogy a mai nappal megújultam, az új hajamat pedig nagyon szeretem:)

@my darkest side: a hajas témákról mindig te fogsz eszembe jutni 😁

summer mood

Ma is szeretem-napra ébredtem. Sikerült reggel 7-kor kikelnem az ágyból (magamtól!), beraktam egy mosást, majd a kedvenc gangomon a kedvenc teámat szürcsöltem a hűs szellőben, kilátással a budai hegyekre. Egyelőre nálam ez a tökéletes reggel. A karom mondjuk még mindig leszakad a squashtól, ezért ma kihagyom a kedvenc kettlebelles edzésemet, mert jelenleg nem hogy a 4 kilós súlyokat, de még egy teásbögrét is kihívás megemelni:)

A nyár viszont akarva-akaratlanul előhozta belőlem a mikormegyünkmárnyaralni érzést. A határzárak feloldása óta a barátaim pedig egyre-másra posztolják a nyaralós fotókat: Angiék Horvátországban hesszeltek pár napot, egy másik barátnőmék Szlovéniából posztoltak a múlt héten, Zsu pedig épp Spanyolországban van és nagyon nem akar hazajönni. Én meg kaparom a falat, hogy jajj, ne már, hogy itt megy el mellettem a nyár, nekem meg még nem kellett izgatottan bőröndöt pakolnom, nem mászkáltam flipflopban idegen macskaköves utcákon, nem ültem be random kicsi kávézókba hallgatni a helyiek csacsogását és nem éreztem a víz illatát.

Szóval a héten a jó időtől bekattant nálam valami és elkezdtem számot vetni, hogy mennyi is van még hátra a nyárból, és megállapítottam, hogy mindjárt itt az augusztus, valamit tenni kell ez ügyben:) Úgyhogy a pasimmal hánytunk vetettünk, és tegnap este lefoglaltunk egy szállást külföldön (!!) augusztus végére, persze visszamondhatót és kocsival utazunk. Azóta állandóan vigyorgok és a foglalási levelet nézem, hiszen végre megyünk együtt nyaralni el!

a squash

Mennyire elfelejtettem már, hogy milyen irtó jó reggel sportolni! Ez leginkább annak köszönhető, hogy nagyon nehezen kelek korán. Aztán ha mégis, akkor viszont mindig elcsodálkozom, hogy milyen szépséges a város amikor ébredezik, és rájövök, hogy mennyi mindenről maradok le a paplan alól. Szóval a pasim kitalálta, hogy menjünk reggel squasholni. A korai kelésen szerencsére gyorsan átestem, majd nemsokára a rakparton száguldottunk, és kicsivel később már a squashpályán szerválgattunk. Míg én izzadtam mint egy ló, addig ő kegyelem-passzokat tolt, kicsit sem volt megalázó a szitu. Én pedig minden egyes új passzal újra reménykedtem, hogy na majd most a földbe döngölöm.. nem így lett 😃 De nagyon jó volt mozogni, jó volt utána felfrissülni, és még egy reggeli is belefért együtt az egyik kedvenc kávézómban, szóval jó kis reggel volt! Szeretnék még ilyen reggeleket. Szeretnék könnyen kelni korán, mozgással kezdeni a napot, egy kávézóban megreggelizni, ücsörögni a napernyő alatt, hallgatni körülöttem az emberek csevegését, közben a laptopomon olvasni a híreket és érezni a frissen pörkölt kávé illatát. Na, meg squash közben szeretném őt is egyszer a földbe döngölni! Az alkarom viszont már most bezsibbadt az ütögetéstől, úgyhogy ma elég gyilkos lesz számítógépen dolgozni. Ezt a bejegyzést is időbe telt összehoznom, de le kellett írnom! Szép napot Nektek is!

reggelek

Mikor ezen a héten beköszöntött a nyár, automatikusan feléledtek bennem az ekkor szokásos reggeli rutinok. Ébredés után kinyitom az ablakokat, félig leeresztem a redőnyt, hogy a napsugarak kint maradjanak. A nappaliban félhomályban lengedezik a függöny. Kitárom a bejárati ajtót, hogy a gangról a hűs szellő átjárja a lakást. Közben elkészül a teám és azt kortyolgatva állok kint a hűvös gangon, nézem a parkban jógázó csoportot, a fák között szálló madarakat, nézem a távoli hegyeket, melyek mögött már vakítóan kék a reggeli ég. Bár mindig július 28-a lenne:)

jóreggel

Ma manikűrösnél kezdtem, ami a karantén alatt is egy életmentő kis sziget volt, ahova ki lehetett mozdulni. Mivel a város is kezd visszaállni a régi kerékvágásba, ezért a manikűrös után betértem az egyik kedvenc kávézómba egy reggelire. Azért látszik, hogy még nem minden a régi: az emelet le volt zárva, meg kicsit a kiszolgáló is meg én is meg voltunk szeppenve, hogy akkor most mindketten húzzunk-e maszkot, vagy mi a szabály, de végül aztán csak ő húzott, evésnél nekem úgyis le kellene vennem. Közben elmesélte, hogy a felső szintet átrendezték, hogy ne üljenek az emberek egymás nyakában, és hogy nagyon szuper lett, én meg mondtam, hogy alig várom, hogy megnyissák azt a részt is, és hogy újra ott ülhessek majd az ablakban a kávémat kortyolgatva, mint régen. 

A reggeli croissant után betértem a közeli bevásárlóközpontba bámulni a kirakatokat. Nem siettem sehova, csak járkáltam fel-alá a szinteken és szívtam magamba a régi életérzést. A kirakatok üvegén nagyon sok helyen álltak ilyen feliratok, hogy "újra itt vagyunk'", meg hogy "örülünk, hogy jöttél", és bár tudom, hogy ezek marketing szövegek, de engem kicsit mégis megérintett az, hogy az akciós logók mellé odabiggyesztették ezeket a kedvességeket. Az jutott eszembe, hogy mennyire nehéz lehetett ez a pár hónap nagyon sok eladónak, hogy mekkora bizonytalanságban élhettek, hogy sokan milyen erőfeszítéseket tettek azért, hogy megőrizzék maguk és mások munkáját, hogy biztonságban tudják családjukat és munkatársaikat; és hogy milyen fellélegzés lehet számukra most az, hogy újra munkába állhatnak. Szóval jó érzés volt látni azt, hogy élednek fel újra az élet ezen színterei is, és van most egy ilyen bizsergető várakozás a levegőben.

Hazajövet a szomszédom megint kint állt a gangon és azzal fogadott, hogy már beszélt is a társával (aki az alattunk lévő szinten lakik), és hogy amennyiben áll még a dolog, szívesen elvállalják az új lakásom felújítását, meg persze mutatnak referenciákat is. Én pedig belementem, mert jó srácok, és mert sokkal reálisabb áron dolgoznak, mint egy-két elszállt generálos, akiktől a szintén felújító barátnőm a napokban kapott árajánlatot. Persze azért picit izgulok, mert nem ismerem a munkáikat, és ha majd mutatnak is párat, mivel nem értek hozzá, biztosan semmi hibát nem tudnék kiszúrni. Azon nevettünk, hogy nem járna jól vele, ha rossz munkát végezne, mert itt lakom a szomszédban, és biztosan a fejére járnék panaszkodni. De valamiért bízom bennük, rendes srác mindkettő, lelkiismeretesek, és úgyis itt leszek a nyakukon, szóval szerintem jó lesz ez:)

a gang

Egy gangos házban lakom, aminek az a sajátossága, hogy sokkal jobban rálátok a szomszédaimra, mintha egy zárt lépcsőházban laknék. Ennek ellenére nem vagyok az a nagy bandázós tag. Köszönni persze szoktam a szomszédoknak, aztán van hogy kiviszem a napra az összecsukható székemet és olvasok picit, olyankor néha az ölembe ugrik a szomszéd kutyája egy simogatásra, vagy a kislányok a korlátra feltett lábaim alatt futkároznak. Volt már olyan is, hogy a szomszéd falazott be egy kis lyukat az ajtóm felett, amibe épp egy verébcsalád tervezett beköltözni. Szóval ezeken kívül nem mondhatnám, hogy része vagyok az ajtómon kívüli életnek. (Update: a verebek azóta átköltöztek egy közeli elektromos dobozba, úgyhogy nem sikerült a kilakoltatás.)

Ma munka után picit előjött a nap a felhők mögül, hát kiálltam az ajtóba beszívni egy kis eső utáni langyos délutáni levegőt. Ekkor felbukkant a szomszéd kislány, és mint ha mi sem lett volna természetesebb, a nyitott ajtón át bevonult a lakásomba körbenézni. Apukája meg rohant utána és a bejárati ajtómból próbálta őt kikönyörögni, közben folyamatosan szabadkozott, én meg legyintettem, hogy ugyan már, semmi gond. Így történt, hogy ezzel a sráccal (mert szerintem nem lehet idősebb nálam) szóba elegyedtünk. Sokszor szoktam látni, de eddig a köszönésnél többet nem beszéltünk. Ő a feleségével, a kislányukkal és egy kiskutyával él egy garzonban kettővel mellettem, és mivel kicsi a rakás, ezért a srác folyton a folyosón van, és így mindenkit ismer és mindent lát. 

Kiderült, hogy ő a gangon az információs központ, és a másfél órás beszélgetésünk alatt feltárult előttem a házunk kicsi világa, az intrikák, a történések, a botrányok és barátságok, és rájöttem, hogy míg én a szobám magányában dolgozom napközben, addig kint a gangon egy sokkal izgalmasabb világ létezik. Megtudtam, hogy a szomszédaim között van utazóblogger, nyomozó, drogos, strici és háziőrizetes is, és mindez úgy, hogy nem a nyóckerben lakom, hanem egy kifejezetten jónak mondott környéken (bár ezen azóta erősen elgondolkoztam). Igazán szórakoztató volt hallgatni a sztorikat, és szerintem ezentúl többet fogok barátkozni a kintiekkel, mert sokkal szórakoztatóbb így a home office. Na, meg kiderült, hogy ő lakásfelújítással foglalkozik, úgyhogy lehet, hogy megvan a lakás-projektem következő szereplője is:)

egy hosszú nap margójára

Ma hajnali kelés volt, mentem szerződést aláírni. Ha minden igaz, ez volt az utolsó utáni akadály a lakásvásárlás hosszú útvesztőjében, rajtam már nem múlik semmi. Aztán odafelé az aluljáró kijáratánál hallottam egy hajléktalan nénit ételt kéregetni, és mivel visszafelé is még ott álldogált, ezért megkérdeztem, hogy vehetek-e neki valamit. Kértem, hogy kísérjen el a közeli pékségig és válasszon magának amit csak szeretne. Míg odaértünk elmesélte, hogy ő az utcán él, de ha fizet 1000 Ft-ot egy idős házaspárnak, akkor olykor használhatja a tűzhelyüket főzni. A pékség előtt szerényen, lehajtott fejjel bökött egy kakaóscsigára, majd meggondolta magát és fánkot kért. Vettem neki mindkettőt, és elköszöntem tőle. Jó érzés volt már a megállóból látni, ahogy leül a lépcsőre és jóízűen eszik. Aztán azon gondolkoztam, hogy egy városban élünk megannyi emberrel, és még csak nem is sejtjük, hogy mennyi különböző élet van. Hogy vannak, akiknek abból van kis bevételük, ha a tűzhelyüket bérbe adják, másoknak pedig egy tűzhely használata ünnep. Ilyenkor újra és újra hálát adok mindazért, amim van. Arról nem is beszélve, hogy épp ma vettem egy lakást. Szóval érzem a kontrasztot.

Aztán volt ma sok hívásom, egészen jól sikerültek, voltam bevásárolni, és estére nagyon elfáradtam és túlpörögtem. De most komolyan, hogy lehet elfáradva túlpörögni? Mikor az agyam csak arra tud gondolni, hogy kerüljek már ágyba és csak nézhessek ki a fejemből, míg a testem közben mindig talál magának valami elfoglaltságot, hogy de még ezt csináljuk meg, de még azt fejezzük be. Furcsa egy harcot vívnak ők ketten egymással. Aprópó, ki ismeri a Money Heist c. sorozatot? Pár napja kezdtem el nézni, és ennyire még nem kattantam rá sorozatra, hogy képes legyek délután 5-től este 10-ig folyamatosan azt nézni. Durva!

Amúgy néha vissza szoktam olvasni korábbi írásaimat, és akkor rájövök, hogy sokszor süt róluk az, hogy mennyire felgyorsult életet élek. Pedig mikor valaki megkérdezi, hogy mivel töltöttem az időmet, az lenne az első reakcióm, hogy semmi különöset nem csináltam. Aztán eszembe jut, hogy ja de, ezt is csináltam, meg azt is, és kiderül, hogy igazából egész nap pörgök, és kívülről egy lelőhetetlen duracell nyuszinak tűnhetek. Kicsit azért is jó ide irogatni, mert ilyenkor kívülről látom magam, és akkor kicsit küldök magamnak egy fejbekólintást, hogy nyugimár! Úgyhogy most megyek is benyugodni és nézek egy kis Money Heist.

back to normal

Elég gyengusra sikeredett ez a május írás szempontjából, pedig nem unatkoztam.

Legfontosabb, hogy egy héten belül végre megkapom az új lakásom kulcsait, és indulhat a lakásfelújítás projekt. Az tuti, hogy a nyaram nem lesz unalmas! Ennek örömére egész hétvégén a tervező-programomban voltam eltemetkezve, flow-ban, és youtube-ról megtanultam látványtervet csinálni, mert az olyan menő, meg mert ettől remélem, hogy tudok dönteni a színvilágról, amiben irtó bizonytalan vagyok (az élet nagy dilemmái!).

Talán azért, mert erre vagyok kiélezve, nekem úgy tűnik, hogy a baráti társaságomban szinte mindenki épp lakást vesz vagy felújít, úgyhogy a szokásos 'melyik új kajás helyet próbáljuk ki, vagy milyen filmet ajánlotok' témák helyett most a 'cirkó vagy elektromos fűtés, vagy kinek van villanyos kontaktja' dialógusok mennek.

Aztán hétvégén kiugrottam Marcsi barátnőmhöz látogatóba. Régen lakótársak voltunk, aztán sokáig pár utcára laktunk egymástól, majd mikor tavaly megszületett a kisfiuk, vettek a zöldövezetben egy családi házat. Így most másfél óra kijutni hozzájuk, ezért kevesebbet találkozunk, meg ugye a koronavírus. Kijöttek elém a buszmegállóba babakocsival, a kissrác pedig gyanakvóan méregetett, hogy ez ki és miért jön velünk haza!? Aztán ez a megilletődöttség csak akkor kezdett oldódni, mikor Marcsi nekiállt kávét főzni, én meg a konyhapadlóra telepedve várat építettem citromfacsaróból és üres tejesdobozból a pult mögül kandikáló kissrácnak, amit ő a távolból ámulattal nézett. Aztán közelebb jött, és barátok lettünk. Onnantól kezdve együtt játszottunk, és megengedte hogy felkapjam és én vigyem le a kertbe. Szerintem ennyire még nem is pajtiztam össze pici gyerekkel, de nagyon jó érzés volt érezni ezt a bizalmat. Meg persze jó volt látni Marcsit is, meg a férjét, aki csak néha bukkant elő a tető mögül, mert végig valamit mókolt egy létra tetején.

Tegnap a másik barátnőm, Angi járt a környéken terhességi vizsgálaton, és beugrott. Sütöttünk édesburgonyát, és közben vele is a baba és a lakásfelújítás volt a téma, meg persze hogy nálam mi van a pasikkal. Meséltem neki erről a srácról, akivel mostanában együtt bandázunk, de még annyira nincsen mit mesélni. Minden szép, minden jó, lelkesek vagyunk, csiszolódunk, én a szokásos dilemmázásban, amikor hol jó, hol pedig azt kérdem magamtól, hogy ez kell-e nekem. Mindenesetre pár napja kértem a sráctól, hogy picit lassítsunk, szeretném csak jól érezni magam minden kötöttség nélkül és aztán úgyis meglátjuk, hogy mi lesz.

Aztán egyik haverom kitalálta, hogy menjünk nyáron Izlandra, úgyhogy most ez is téma, bár nem tudom, hogy lakásfelújítás mellett be tudom vagy akarom-e ezt vállalni. Mindenesetre álmodozni azért jó, meg a tudat, hogy lassan de megyünk vissza a régi életünkbe:) 

lélekvitamin

A  héten annyiszor szerettem volna írni, aztán mindig volt valami. Mióta beindult a lakásvásárlás, és már látom a fényt az alagút végén, azóta órákat töltök a gép előtt és álmodozom (remélem, hogy a szemem is partner lesz a képernyő bámulásában). A héten elkezdtem összerakni a konszignációt, hogy mikre kell majd költenem, kiválasztottam a burkolatokat és a főbb bútorokat, nézegettem a nyílászárókat. Azt hiszem, hogy ezt hívják hobbinak, amikor valaki képes annyira belemerülni valamibe, hogy megszűnik az idő. Emlékszem, mikor a lakberendezési suliba jártam, hétvégente reggeltől estig rajzoltam nagy A3-as lapokra, és csak pisilni álltam fel. Reggel leültem az íróasztalomhoz, és csak azt vettem észre, hogy kezd besötétedni, és hogy fáj a nyakam a papír fölé görnyedéstől. Azt hiszem, hogy ez is segített picit átvészelni az akkori szakításomat, hogy a barátom már nem lakott ott, vagy fordítva, talán nehéz lett volna  végigtolni ezt az időszakot összezárva. A vizsgákra emlékszem, 138 db A3-as lapot adtam be, aminek nagy részét kézzel rajzoltam.

Anyu szülinapi projektjével is haladtunk, miközben nagyimmal olyan akciókat nyomunk le, hogy már ezért megéri az egészet csinálni. Tegnap hivatalos voltam nagyimhoz ebédre, ahova anyum is jött. Viszont ebéd előtt titokban át kellett ugranom anyuékhoz, hogy kicsenjek tőle régi fotókat. Riasztottam a családot, hogy ahogy anyum indul át nagyimhoz, úgy szóljanak, hogy gyorsan felugorhassak, és közben mondják neki, hogy késni fogok az ebédről. Ahogy anyu elindult, jött a forró drót, én gyorsan fel, fotók kiválogatása, majd nyargaltam át nagyimhoz. Ott visszakoztam anyunak, hogy nagyim kérésére virágot kellett hoznom, de időbe telt míg találtam árust, és bocsi a késésért. Nagyim a háttérben bólogatott, hogy ez az ő sara, ő is bocsi. Úgyhogy anyáknapozás megvolt, kaptam finom házi lángost, a képek is meglettek, egy tévécsatornánál dolgozó ismerősöm pedig jófejségből felajánlotta, hogy segít egy szuper videót rittyenteni a fotókból és videókból, nagyon izgulok:)

Aztán más jó dolgok is történtek, például hogy kiolvastam egy regényt. Ez amúgy nem lenne akkora szenzáció, ha nem ez lett volna hosszú idő után az első magyar nyelvű regényem. Rájöttem, hogy mennyire el voltam már szokva ettől az ízes magyar nyelvtől, amit úgy lehet csűrni-csavarni, hogy ha nem figyelsz, akkor teljesen bevisz a bokorba és azt sem tudod, hogy hol vagy:) Szóval még több magyar regényt ide nekem!

Ő amúgy Szerb Antal: A Pendragon legenda

Átültettem a virágaimat is, amik a nyári melegtől teljesen megbolondultak. A fokföldi ibolyám akkora lett mint egy megtermett saláta, és szinte ki akar esni a cserépből. A rózsám még hezitál, hogy idén kinyíljon-e, de egyre bátrabban hozza az új rügyeit, úgyhogy talán beadja a derekát és növeszt egy bimbót. Egy lakótelepi lakásban nőttem fel, ahol a nappaliban az ablak alatti terület tele volt virágokkal, mint egy kis házi oázis. Emlékszem, régen nagyon sokat ültem abban a sarokban, és szerettem gondozni a növényeket. Megtisztogattam az összes levelüket és közben sokat beszéltem is hozzájuk. Mindig azt gondoltam, hogy biztosan hallanak. Aztán felnőttem, a kis sziget megszűnt, nekem pedig sokáig nem volt növényem. Ezeket is mind munkatársaimtól kaptam ilyen-olyan alkalmakra, és karanténra hazahoztam őket, de szerintem már itt maradnak a párkányomon, megszerettem őket.

Sokat is sütöttem, főztem, voltak jobb próbálkozások és kevésbé jobbak, ahol két napig sikáltam az edény aljáról a kormot, de a lakás még nem égett le, úgyhogy folytatom a kísérletezést. Meg itt találtam tök jó ötleteket szendvics feltétnek. Aztán folytattam a délutáni sétákat is, ezeket változatlanul imádom. Ja, és megettem az idei év első mandulás Magnumját, ami nálam annyit jelent, hogy hivatalosan is itt a nyár:) Most meg visszahuppanok a lakberendezés világába, és álmodom tovább.

Spárgás, spenótos quiche

Guacamolés, kecskesajtos, epres szendvics

Spárgakrémes tészta kecskesajttal

Mezei lecsó:)