utolsó nyarunk

Ez volt az utolsó hétvégénk Angival. Nem csak azért, mert a nyár alkonyán vagyunk és mindjárt beköszönt az ősz, hanem azért is, mert ő lassan belép a kilencedik hónapba, amikor otthon várja majd, hogy a bébi megszülessen. Ezért már hetek óta terveztük, hogy ezt az utolsó hétvégét együtt töltjük a nyaralónkban, a mi kis tüskevárunkban, ahol 30 éve besétáltam a kertjükbe, és ahonnan a barátságunk datálódik.

Az első két napon csak mi voltunk, és egész nap vagy ültünk a stégen és lógattuk a lábunkat a vízbe, vagy a fák árnyéka alatt feküdtünk a parton. Beszélgettünk a máról, a gyerekkorunkról, a közös emlékekről, na meg a jövőről, az ő új életéről, mikor már lesz a baba. Már nagyon régen találkoztunk úgy, hogy csak ketten voltunk és rég nem volt időnk ennyit beszélgetni. Kicsit olyan érzés volt, mintha újra megismertem volna, vagy talán mintha ez a pár nap a régi életünk lezárásának rituáléja lenne. Ültünk a padunkon, és mintha egy időgéppel visszamentünk volna, hirtelen újra azokat a csapzott hajú kislányokat láttam, akik egy emberöltővel ezelőtt is ugyanazon a padon lógatták a lábukat nevetgélve.

Egyik reggel Angi izgatottan szólt ki a szobámból. Egy mappát tartott a kezében, amit a könyvespolcomon talált. Ezt a mappát már évek óta nem láttam, de ahogy tartotta elém, egyből megismertem. A mi nevünk volt a borítóján, és a belseje telis-tele volt a mi gyerekkori rajzainkkal, titkon írt regényeink gyűrött lapjaival és a levelezéseinkkel, amiket mindig akkor írtunk egymásnak, amikor a nyári szünet alatt valamelyikünk táborba ment, és nem találkoztunk egy hétig.

Aztán a harmadik napra újra sokan lettünk: megjött Angi férje, lejöttek a közös barátnőink fürdeni, és Karesz is meglátogatott (nem mellesleg most találkozott először nagyimmal!). Az idilli napoknak vége lett, újra a szokásos nyüzsgés vett minket körbe, tettük a dolgunkat mint vendéglátók, de azért néha össze-összenéztünk Angival, mert az elmúlt napok és az elmúlt 30 év mindig velünk maradnak.