míg fő a tyúkhúsleves

Tegnap volt egy nagy összeveszésünk Karesszal. Az volt a terv, hogy elmegyünk valahova vacsorázni, és hogy beszélgetünk a kapcsolatunkról. Jó ötletnek tűnt megkérdezni, hogy hogy van a másik. Hogy picit odafigyelünk a másik érzéseire és átbeszéljük, hogy kinek mire van szüksége. Aztán a valóság az lett, hogy a vacsora közben feljöttek sérelmek, és valahogy ebben a sértett állapotban egyikünk sem kezelte a dolgot a legjobban. Úgyhogy végül teljesen más irányt vett a beszélgetés, és mire hazaértünk, már nem is szóltunk egymáshoz.

Karesszal nagyon más közegből jövünk, és sok szempontból az ellentétei vagyunk egymásnak. Ő az egyik legkiszolgáltatottabb társalmi rétegből jön, ahol a pénzkérdés állandó téma, és ahol egyik napról a másikra élnek. Iszonyat felnézek rá, hogy egy olyan közegből, ahonnan szinte képtelenség kitörni, ő eljutott oda, ahol most van. Rengeteg önreflexió és (ki)tartás kellett hozzá. Ő egy hős! 

Én egy olyan közegből jövök, ahol nem a pénz vagy az erőszak határozza meg a státuszt, ezzel szemben van egy biztos alapom, és sokkal fontosabb számomra az értékteremtés.

Mindketten eltökéltek vagyunk, hogy szeretnénk együtt lenni. Szeretjük egymást, felnézünk egymásra, hasonló céljaink vannak. A különbözőségek miatt azonban sok elfojtásunk van, ami olykor felszínre tör, mint tegnap. Ilyenkor hirtelen világvége hangulatunk lesz, kilátástalanságot érzünk, hiszen vajon mennyire kell elfojtanunk a zsigeri énünket, hogy befogadhassuk a másikat?

Sokat szoktam gondolkozni azon, hogy ennyi különbözőséggel vajon mennyire lehet működtetni egy kapcsolatot. Mennyit lehet még bevállalni, és mikortól kell kiszállni? Vajon elég-e a tudatosság, az önreflexió, az elhatározás, vagy ez mind nem elég? Hallottam már, hogy vannak kapcsolatok, amik pár év alatt értek meg, talán a miénk is ilyen. Szeretem benne azt, hogy mindig jobb akar lenni, hogy közösek a céljaink, hogy figyelmes és szeret. Ugyanakkor hiányoznak azok a beszélgetések, amiket az én közegemben megszoktam, hogy értse a poénjaimat, hogy a legjobb barátom legyen! Tudom, hogy nekünk hatalmas meló ez a kapcsolat, de vajon bevállaljuk-e ezt egy életre? Más mellett talán boldogabb lenne-e a másik? Ha tíz évvel fiatalabb lennék, akkor könnyebb lenne.. most picit nehéz.

Karesz persze azóta olyan, mintha tegnap mi sem történt volna. Csak én szomorkodom itt, míg fő a tyúkhúsleves.

#rutin

Mennyire epic, hogy mire feloldották a karanténunkat Karesszal, addigra zárják is le a várost. Mondjuk nem bánom, eddig is jóformán itthonról éltem az életemet, itt dolgoztam, és legfeljebb vásárolni mentünk el, vagy csak úgy kocsikázni, vagy a készülő lakásba.

Azért a karantén utáni első pár napban sokat kellett rohangászni, mert sok dolog elhalasztódott az elmúlt két hétben. Voltam a háziorvosomnál kikérni a táppénzes papírokat, aztán a lakásban egyeztettem az asztalossal a konyhatervekről, és jöttek beszerelni a hatalmas üveg tolóajtót is, amit már nagyon vártam és szuperül néz ki. Gondoltam, hogy majd rakok fel képeket a lakásról, de az az igazság, hogy az utóbbi egy hónapban nem nagyon haladtak vele, úgyhogy még várok egy picit, amikor már látványosabb lesz a változás. Most nézem, hogy utoljára augusztusban posztoltam képeket itt és itt. Karesz azt mondja, hogy ahogy alakul, úgy kezd egyre jobban tetszeni neki is:)

Kareszra amúgy nagyon büszke vagyok. Ő olyan típus, aki mindig mindenkinek szívességet tesz barátsági alapon, amit sajnos a munkatársai kihasználnak, és fű alatt vele végeztetnek el olyan munkákat, ami amúgy az ő feladatuk lenne. Majd ha valami nem úgy alakul, akkor ezek a barátok hirtelen megszűnnek barátoknak lenni, és könnyedén tolják rá a felelősséget. Ma viszont azt láttam, hogy beleállt egy ilyen szituba és nem engedte, hogy rajta verjék el a port, hanem kiállt magáért és tök jól érvelt, és megoldási javaslatokat is tett.

A karantént pedig szerintem egészen jól vettük, meg is lepődtünk, hogy mennyire nem mentünk egymás agyára, hanem szépen alkalmazkodtunk egymás szükségleteihez ezen a pici helyen. Nekem például tökre kell, hogy reggelente el tudjak vonulni a bögre teámmal és híreket, blogot olvasgassak, picit felébredjek és felkészüljek a napra. Karesznak pedig fontos, hogy ha dolgozik, akkor azt az ágyból tehesse. Bár van még min dolgozni, de szerintem mindenki megtalálta a maga kis rutinját, és azt hiszem, hogy sikerült azokat többé-kevésbé összeegyeztetni a másikéval. Úgyhogy így várjuk a második bezárkózást.

berendezkedősdi

Karesz már napok óta pakolja ki a cuccait a kis garzonból és ajándékozza el alapítványoknak, hogy nekem helyet csináljon. Ő évek óta él itt, felgyűlt nála a sok lom (ő nem tudja, hogy én ezeket annak nyilvánítottam). Meg tárolgat olyan cuccokat is, amikre majd lehet, hogy egyszer szüksége lesz. De lehet, hogy nem. Szerencsére nyitott arra, hogy picit én is beleszóljak a majdani közös kuckónk elrendezésébe, úgyhogy elég sok kacatot sikerült már kidobatnom vele.

A hétvége eléggé produktívra sikerült (bár ezt kb. minden közös hétvégénken megjegyezzük). Szombat reggel a készülő lakásomnál kezdtünk, ott beszéltünk a kivitelezővel, mert a WC-t rossz helyre fúrták fel a falra, és ezért át kell tetetni. Onnan mentünk egy szerelvényboltba ventilátort nézni, majd irány az IKEA, ahol megreggeliztünk. Ezt a reggelit senkinek nem ajánlom, a tojásrántottának szerintem nem sok köze van a tojáshoz, és a kávé is nagyon híg. Viszont vettünk pár nagyon fontos dolgot, többek között teatojást, ami nálam fogyóeszköz:) Onnan átmentünk az Auchanba nekem íróasztalt nézni a home office-oláshoz.

Alig vártam, hogy hazaérjünk, és a terveim alapján picit átrendezzük a lakását. Az íróasztalt összeraktuk és a bútorok áttologatásával a tér sokkal tágasabb és világosabb lett. Az így felszabadult falra Karesz szekrénye aljában rejlő képei is felkerültek, amitől picit otthonosabb is lett a szoba. Mindketten megállapítottuk, hogy ez lett a kedvenc falunk:) Így, hogy beleszólhattam a lakás új elrendezésébe, jobban magaménak is érzem azt.. és szerintem Karesz ezt nagyon jól tudja.

Vasárnap OBI, majd függönyt mostunk és folytattuk a pakolászást. Délután elugrottunk az ÁzsiaCenterbe Karesznak venni pár dolgot (szerintem akkor voltam ott utoljára, mikor megnyílt). Estére viszont lemerültem és csak ejtőzni volt kedvem, úgyhogy azt végre az ágyban, tévézéssel töltöttük.

összeköltözősdi

Persze a rendszeres edzést még most sem sikerült bevezetni, valahogy mindig van, ami épp fontosabb.. de hát ismerem magam, valaminek nagyon kell motiválnia ahhoz, hogy rendszer legyen ebből az edzésből.

A rendszerességet a jelenlegi kétlaki életem sem nagyon támogatja: kinél aludjunk, milyen idő lesz másnap, és akkor milyen ruhát vegyek fel, hol és mit reggelizzek és társai.. jaaj! Mondtam is Karesznak, hogy picit egyetemistának érzem magam, aki nem tudja, hogy mi lesz másnap és egy több ismeretlenes történetre kell készülnünk nap mint nap. Öreg vagyok én már ehhez! :)

Végülis arra jutottunk, hogy akkor költözzünk össze. Ez a döntés igazából már hetek óta érlelődött. Először csak ízlelgettük a szót, beszélgettünk a pro és kontrákról, nem lesz-e túl korai, megnéztük az eshetőségeket, szóval körbejártuk a témát. Augusztus végére jutottunk el oda, hogy akkor csináljuk.

Úgy döntöttünk, hogy anyagilag akkor jövünk ki legjobban, ha hozzá költözünk. Ez viszont azzal jár, hogy a sajátoménál egy kisebb, 30 nm-es garzonba bútorozunk össze. Eléggé be vagyunk tojva, mert mindketten megszoktuk, hogy van saját kis életünk, saját hóbortjaink, és ragaszkodunk a privát szféránkhoz.. ez 30 nm-en kihívás lesz, ezzel tisztában vagyunk.

Ami viszont mellette szól, hogy így összezárva derül ki leghamarabb, hogy tudunk-e együtt élni, és nem mellesleg a lakás nagyon jó helyen van. Alig várom, hogy őszi reggeleken lerongyoljak a környék egyik kávézójába híreket olvasni, vagy csak hogy süttessem magam a téren a fáradt, őszi napon. A télre viszont egyelőre nem szeretnék gondolni. 

Úgyhogy szeptember elején felmondtam az albérletemet, és a következő hetek a pakolásról és átcuccolásról fognak szólni. Közben pedig az én lakásom is készül nagy erőkkel. Yaay! :)

tök okés

Nem tudom ki hogy van vele, de az én érzéseim nem statikusak. Ugye, itt van most az életemben Karesz, sok impulzust kapok tőle, és mivel már régen voltam ilyen helyzetben (értsd: kapcsolatban), ezért akarva-akaratlanul egészen közelről, mikroszkopikusan figyelem az érzéseimet és a reakcióimat. Próbálok nem abba a hibába esni, hogy a saját szemüvegemen keresztül reagálok egy-egy helyzetre, hanem szeretném időben lefékezni a spontán reakcióimat és csak azt adni neki vissza, ami valóban neki szól és nem a múltbéli sérelmeimnek.

Nem mondom, hogy ez könnyű, sőt azt sem, hogy ez mindig sikerül, de rajta vagyok az ügyön. Ezzel együtt persze egyre jobban megszokom, hogy ő az életem része, és hol jobban, hogy kevésbé igénylem a közelségét. Ettől az ingadozástól eleinte megijedtem, de egy ideje tök okés, ha nem érzem azt, hogy minden nap minden percében a fellegek felett kell járnom. És éppen attól, hogy ezt a magam felé támasztott elvárást elengedtem, érzem azt, hogy beleengedhetem magam az érzésbe. Legyen az eltávolodás, bizonytalanság vagy szerelem.

Aztán vannak olyan napok, mikor este fájó hassal fekszem az ágyon, és ő egy melegítőpárnával állít be, amit megmelenget nekem és a hasamra tesz. Vagy mikor hajnalban kelünk azért, hogy elvigyen megvenni a bojlert, felcipelje azt nekem a készülő lakásba, egy másik helyen segítsen kiválasztani a csempéket és 9-re hazavigyen, hogy időben kezdhessem el a munkát. Ilyenkor csak nézem őt, és akkor épp szerelmes vagyok. Tudom, hogy ezek a pillanatok fontosak, és majd ezekre kell emlékeznem, ha épp nem a skála ezen oldalán fogok egyensúlyozni, de végülis az is tök okés lesz!

Ugyanitt: láttátok a Love on Spectrum sorozatot Netflixen? Autista fiatalok párkereséséről szól, és olyan szívmelengető látni, hogy emberek ennyire tisztán és őszintén látják a párkeresést, minden játszmázás nélkül. Nagyon ajánlom:)

kapcsolatok

Vicces, ahogy a korral egyre jobban felgyorsulnak az ismerkedés szakaszai. A tinédzser évek alatt az első szerelem csak lassan bontakozott ki, hetekig tartott egymás kerülgetése, hónapokba telt eljutni az első csókig, és a kapcsolat minden szakaszát lassan ízlelgettük, még minden olyan új volt. Első bulik, első nyaralások és kalandok, és azt hittük, hogy ez örökké fog tartani. Az első barátommal még gyűrűt is csináltattunk. Annyira fiatalok voltunk, hogy a gyűrű számunkra nem eljegyzést szimbolizált, csupán az összetartozásunkat akartuk vele megünnepelni. 

Aztán jöttek a szakítások és csalódások, és szépen lassan falak emelkedtek, az álmodozást egyre inkább felváltotta a tapasztalatokon alapuló praktikum. Listák születtek arról, hogy a másiknak milyen kritériumoknak kell megfelelnie, és mi az, amit még be lehet vállalni. A randin pedig az asztal alatt pipálgattuk azt a képzeletbeli listát, és az illető vagy továbbjutott, vagy a feledés homályába merül.

Mondjuk az utóbbi idők rapid ismerkedéseinek a listám tökéletesítése mellett lettek olyan hozományai is, hogy lépten-nyomon becsekkolnak a múltból srácok, tapogatóznak, hogy mi újság. Olyan is volt a múlt héten, hogy csörgött a telefon, a srác bemutatkozott és elmondta, hogy benne volt a számom a telefonjában, de már nem tudja, hogy ki az a Lujza. Aztán picit hümmögtünk a telefonban, mert nekem sem volt fogalmam hogy ő ki lehet, aztán minden jót kívántunk egymásnak és letettük.

Karesszal pár hónap alatt ott tartunk, hogy volt lakáskulcs csere, és kezdjük kialakítani a kétlaki életünket. Szerintem ez az egyik legmacerásabb időszak logisztika  szempontjából: kinél aludjunk, milyen ruhát vigyek, ki vásároljon be és ki főzzön, hol tegyük le a cuccokat. Ráadásul más időpontban is végzünk munkában, úgyhogy általában én várom őt este. A lakásfelújítással pedig bejött egy harmadik helyszín is, amit rendszeresen látogatunk hol együtt, hol külön. 

Szerintem eddig egészen jól vettük az akadályokat. A hétvégén például megállapítottuk, hogy nagyon produktívak voltunk. Reggel felugrottunk az építkezésre, majd elmentünk csempét nézni, elhoztuk a kádat és a beépíthető WC-tartályt, megebédeltünk a helyi vendéglőben, utána még sziesztára is volt időnk. Délután szülinapra mentünk, utána kiugrottunk Budaörsre nagybevásárlást tartani, otthon még lenyomtunk egy scrabble party-t, majd kimerülten dőltünk be az ágyba.

Bár ez már nem az a tini ismerkedés, és minden sokkal gyorsabb és praktikusabb, mégis szeretem, hogy nincsenek fölösleges körök, hogy meg tudjuk beszélni a nézeteltéréseinket játszmák és dráma nélkül, hogy lazán tudunk beszélni a jövőről és a közös tervekről. Az is tök okés, ha a másiknak én-időre van szüksége, és nincs sértődés, ha bejön egy hirtelen munka és emiatt borul a napunk. 

Szóval azt hiszem, hogy minden kornak megvan a maga tempója és mélysége, nehézsége és szépsége, és ez pont így van jól:)

cogito

Vajon lehet az, hogy amióta itthon vagyok és nem járkálok el esténként beülni, azóta kisimultabb a fejem? Vagy ez az új éjszakai arckrémem?

És hogy van az, hogy a srácok tinderen még az önkéntes karantén idején is azon pörögnek, hogy randizzunk? Tényleg ilyen sok felelőtlen ember szaladgál az utcán?

Ilyen, és ehhez hasonló hatalmas kérdéseken töröm a fejem önkéntes magányomban. Gyanítom, hogy a sok elvonult nagy gondolkodó is így fejthette meg a világ kérdéseit. 

Amúgy a rutinom beállt, délután még jut idő arra is, hogy lemenjek napozni egyet a parkba, amíg lehet, aztán az esték hipp-hopp eltelnek, nem is tudom mivel. Úgyhogy megyek is vissza semmitteni. Virtuális integetés nektek!:)

így-úgy

Tegnap átjöttek barátnőim, és a helyzetre való tekintettel zárt körű filmezést tartottunk. Legjobb barátnőm bejelentette hogy kisbabát vár. Mondjuk sejtettem, mert annyira régóta ismerjük egymást, hogy a legapróbb változásokat is kiszúrnánk egymáson. Nagyon-nagyon örülök neki, kicsit meg is könnyebbültem, hogy most már lehet róla nyíltan beszélni. Annyira csodálatos, hogy ő most egy teljesen új szerepre fog készülni, és hogy úgy láthatom, ahogy eddig még soha. És persze kikérdeztük elejétől a végéig, és olyan bennfentesen mesélte el az első trimeszterét, hogy hirtelen én is annyira szerettem volna ezt átélni. 

Nagyon örülök a boldogságának, viszont azért magamban szomorkodom kicsit, hogy én meg így a nullán állok, esélyem sincs ilyesmire a jelenlegi helyzetben, pedig annyira vágynék rá. Ettől olyan lelkifurdalásom van, és mindig elhessegetem, hogy most a barátnőm boldogsága fontosabb mint az én szomorúságom, de ezek az érzések és gondolatok sajnos kéretlenül jönnek.

A felszínen szerintem egészen jól lefoglalom magam és úgy érzem, hogy nincs sok időm agyalni, nagyon mélyen ez nem teljesen lehet így, mert szinte minden éjjel még most is arra riadok fel, hogy elkéstem, hogy már nem lesz gyerekem, hogy körülöttem már mindenki révbe ért, én meg egyedül fogok maradni. Remélem, hogy idővel a felszínről sugárzott jókedvem és lazaságom ide is legyűrűzik majd, de egyelőre nem igazán ritkulnak ezek a rémálmok.

Az utóbbi hetekben megint voltak ilyen pofára eséseim srácokkal. Például egy hónapot chateltünk egy vidéki sráccal, akivel még február elején találkoztam egy buliban, majd mikor jött volna most hétvégén Pestre, előtte pár nappal közölte out of the blue, hogy ő már nem szeretne összefutni. Aztán egy hónap után rámírt a vendéglős srác, vele pénteken taliztam, azóta nem keresett. Közben randiztam egy nagyon cuki sráccal, aki lelkes és még jól is néz ki, de sajnos unatkozom mellette, nincsenek nagy beszélgetéseink, mert egyszavasan intézi el a párbeszéd ráeső részét. Úgyhogy tegnap újra leszedtem a tindert, legalább szórakoztatom magam az önkéntes házi őrizetben.

A lakás sem áll még sehogy, az egy hónapos adminisztráció után most két hetet kell várnom, hogy valaki él-e a ház alapító okiratában rögzített elővásárlási jogával. A szembeszomszédok ráadásul kínaiak, az ügyvéd szerint nekik meg annyi pénzük van mint a szemét, szóval esélyes, hogy buktam az egészet. Pedig a fejemben már rég berendeztem azt a lakást.

Hát így. Oké, most már befogom, megyek el semmittenni bezárkózva:)

férfiak és nők az életemből

Jellemzően a családom egyetlen férfi tagjának sem jutottam eszébe Nőnapon. És tudom, hogy ez csak egy nap és semmi jelentősége nincs, a szülinapomat például nem szokták elfelejteni, stb-stb, de azért picit szomorkodtam miatta. Viszont megleptem magam egy csokor tulipánnal és este vettem egy finom fürdőt, úgyhogy egészen jó estém volt:)

Közben lett két új projektem. Anyukám idén tölti a 60-at, a legjobb barátnőmmel pedig idén van a 30. évfordulónk (egészen kicsi korunk óta ismerjük egymást), és szeretném mindkettőt meglepni. Nagyon izgatott vagyok, mert csomó ötletem van és már elkezdtem a szervezkedést. A legviccesebb pedig, hogy egy napon van a szülinapjuk, úgyhogy nagyjából egy időben kell készen lennem. Később megosztom a részleteket, de addig is teljes titokban készülök:)

harmincas szinglik

Tegnap este egy régi ismerősömmel találkoztam, aki a dél-amerikai életemben játszott szerepet. Ott találkoztunk és leginkább ez is volt mindig a közös témánk. Ő egy nagyon aranyos, megszeppent kis srác volt mikor hat éve megismertem, és rövid kint tartózkodása alatt nagyon örült, hogy a távoli kontinensen talált egy csapat magyarországi fiatalt, akikhez csapódni tudott. Miután hazaköltöztem talán kétszer ültünk össze nosztalgiázni, azóta pedig legfeljebb Facebookon láttam, hogy mik történtek vele: munka, eljegyzés, házasság, lakás. Már több éve annak, hogy utoljára láttuk egymást, ezért is lepett meg, mikor péntek este rám írt, hogy másnap nincs-e kedvem összefutni egy italra.

Végül is miért ne, nem volt programom, és kíváncsi voltam, hogy mi újság vele. Gondoltam, biztos kimenőt kapott a feleségétől, vagy talán őt is hozza és megismerhetem. Aztán a Fröccsteraszon futottunk össze és az első öt percben már megtudtam, hogy december óta ők már nincsenek együtt. A lány elhagyta, összejött a főnökével. Az ismerősöm pedig most mint egy gimis (ő fogalmazott így), próbálja újra felvenni a fonalat és megy, ismerősökkel találkozik, bulizni jár és "fesztiválhangulata" van. Sőt, fent van Tinderen is, és hát ismerkedik.

Kérdeztem tőle, hogy nem korai-e még mindössze három hónap után így belecsapni a lecsóba, de csak közönyösen biccentett, hogy szerinte nem. Néha azért láttam, hogy a beszélgetés folyamán párszor a távolba meredve elgondolkozik, de talán ez a bornak volt betudható. Ennek fényében, hogy ő szingli, azért picit más értelmet nyert ez a szombat esti italozás, de próbáltam a beszélgetést úgy terelni, hogy a haverkodás szintjén maradjunk, nem szerettem volna félreértést. Végülis egy nagyot beszélgettünk, picit még mászkáltunk az éjszakában, aztán elköszöntem, és megbeszéltük, hogy majd még összefutunk.

Ezután azon gondolkoztam, hogy két nagy halmaz van a harmincas szinglik körében: azok, akik huszonévesen kerülnek össze és harmincas korukra zátonyra fut a kapcsolatuk; valamint azok, akik harmincas koruk után szeretnének csak elköteleződni (ld. én is). És bár ez egy általános jelenség, mégis annyira szomorú azt látnom, hogy egyre több korombeli épp válik. Azt pedig különösen szomorú látnom, ha ez ismerőssel történik. Míg én egy rózsaszín felhő tetején csücsülök és a szőke hercegre várok, addig egy nálam fiatalabb srác már túl van egy házasságon és egy váláson. Ez számomra annyira szürreális.

Szerencsére a hozzám legközelebb álló barátnőim szolgálnak az ellenpéldával, nagy szeretetben élnek a párjaikkal és tudatosan dolgoznak a kapcsolatukon. Nekem ők mutatják a jó példát, nagyon-nagyon büszke vagyok rájuk és nagyon sokat tanulok tőlük. És bár tudom, hogy sokszor az a jobb, ha két személy élete külön utakon folytatódik, de éppen ezért szeretnék majd jól választani, és mindent megtenni azért, hogy a majdani társammal egy szuper csapatot alkossunk. Kívánom, hogy az ismerősöm is hamar rátaláljon a társára:)

..és Boldog Nőnapot Nekünk és köszönet minden Férfinak aki szeret és tisztel minket, és vigyáz ránk!:)

prosecco és tinder

Hú, de veszélyes egy mogyoróvaj tégely! Nem győzöm bújtatni a konyhaszekrény felső polcán, de hiába, mert fogy. Alattomosul. Pedig azért vettem, mert az egyik srác, akivel randiztam és akinek vendéglői vannak mondta, hogy a mogyoróvaj nagyon jól megy a sütőtökkel. Úgyhogy a héten a bolt sorai között sétálgatva eszembe jutott és beruháztam egyre. Csak éppen sütőtököt nem vettem hozzá, a mogyoróvaj pedig fogy. Ebből baj lesz.

Meg valahogy betévedtem egy Müllerbe is, és nem is sejtettem, hogy itt ilyen jó cuccok vannak. Vettem mindenféle fürdősókat és maszkokat, és péntek este nagy prosecco party-t tartottam a kádban.

Aztán olyan is történt, hogy letöröltem a tindert. Mintha az összes önjelölt népművelő és nulla empátiával rendelkező egyed szisztematikusan engem pécézett volna ki, én meg kiégtem tőlük, elegem lett hogy folyton magyarázkodnom kell, hogy kialakult véleményük volt rólam 10 perc csetelés után és osztották rólam az igazságaikat, és hogy csak az érdekelte őket hogy "demikortalálkozunk". Ha pedig nem férek bele a kis 1-2 napos felállított határidejükbe, akkor adieu! Érdekes módon mióta letöröltem, nem is hiányzik, erősítünk a való világra:)

Mondjuk az elmúlt hónapban kétszer voltam bulizni és hazamenetel előtt mind a kétszer felvett FB-on olyan srác, akivel egész este táncoltunk, flörtöltünk, vigyorogtunk egymásra, bejött nekem, és szerintem én is neki. Aztán míg mindenki ment haza a saját ágyába, még irogattunk egymásnak és vicceskedtünk chaten. Másnap reggeltől azonban mintha elvágták volna, soha többet nem hallottam felőlük. Én meg így nem értettem. Eddig abban a korban éltem, mikor a srác azért hajtott arra, hogy megszerezze a lány elérhetőségét, hogy utána randira hívja. Miért akarja valaki annyira a számom vagy a teljes nevem, ha aztán eltűnik a szürke ködben? Sokszor azt érzem, hogy én egyet pislogtam és a világ megváltozott, az én értékrendem pedig kuka. Úgy érzem, hogy a fiúk hamar feladják az udvarlást, én pedig ha nem lépek időben, akkor így jártam. Viszont így arra sincs idő, hogy különlegesnek érezzem magam mellettük. Én pedig inkább úgy döntök, hogy várok arra akinek megéri 3 napnál is hosszabban udvarolni. 

Szóval azért hiányzik hogy az utcán, a boltban, a kávézóban, a metrón, vagy akárhol rám mosolyogjon valaki, én visszamosolyogjak, ő pedig közelebb lépjen, köszönjön és vigyorogva elkezdjünk beszélgetni. Esténként elalvás előtt kérek mindig egy ilyet, hátha meghall az univerzum:)

meh!

Simán lehetne a blogomnak a neve, hogy "bénázásaim" vagy hogy "pofára eséseim". Szerintem ez illik legjobban a jelenlegi helyzetemre. Mert amit csinálok itt egy-két éve az ismerkedésekben, azt nem tudnám másképp jellemezni.

Tavaly év végén volt olyan, aki első randin miután közöltem vele, hogy nem mennék még fel hozzá, nekiállt hisztizni a kávézóban és az asztalt csapkodta, hogy a pincérek minket néztek, majd sűrű bocsánatkérések közepette mentegetőzött, hogy hát ő csak jobban meg szeretne ismerni. Rá egy hétre egy olyan sráccal hozott össze a sors, aki nem hitt az evolúcióban (no offense, de sajnos nem hiszem, hogy ezek után lett volna közös jövőnk), aztán volt egy olyan cross motor bajnok srác is, aki amúgy cukimuki volt, de diszgráfiás és diszlexiás, ezért nem olvas és a számítógépet is csak látásból ismeri, én pedig városi és digitális lányként ezt nem tudtam volna megszokni. Ezeket az időszakokat közben átszőtte egy másik srác, akivel akárhányszor (és nem egyszer, nem kétszer) megbeszéltük hogy találkozunk, rendre eltűnt a szürke ködben. Ráadásul szilveszterkor tök véletlenül egy buliban voltunk, és ahelyett hogy odajött volna, chaten irogatott egész este (facepalm). Ugye most februárban megint offoltam valakit, aki heti egyszer ért rám több hónap randizás után is úgy, hogy fizikailag szinte semmi közeledés nem volt. 

Még csak február derekán járunk, máris megvolt a következő offolás: egy olyan srác, akivel egyszer találkoztam csupán másfél órára, majd a következő három randinkat rendre olyan utolsó pillanatokban mondta le fáradtságra hivatkozva, hogy már nem tudtam helyette mást szervezni. Persze invitált át magához, mert ő ahhoz fáradt hogy felöltözzön és elinduljon, de azért átmehetek egy borra. Vagy ő is szívesen jön át. Viszont ha arra van ereje, hogy átjöjjön, akkor nem értem miért probléma beülni valahova. Tegnap este volt a harmadik lemondás, és mikor elmondtam neki, hogy ez picit zavar, ő letette a telefont. Megsértődött. Problémakezelés rulez.

Komolyan, mi van a mai srácokkal? Manapság már a lányoknak kell udvarolniuk? Na mindegy, állítólag van valahol valaki akinek lehetek olyan fontos, hogy szeretne velem időt tölteni.. és nem csak akkor, ha én utazom át a városon hozzá, csak hogy ő melegítőben ülhessen a kanapéján. Totál' turndown. Keresek tovább. Meh!

egy kávét valaki?

szakítások

Hétfőn új rekordot állítottam be, egy nap alatt három sráccal szakítottam. 

A startupban mindkét csapattársam srác, és kicsit elegem lett a folytonos nyüszögésükből és abból, hogy azzal töltöm az időmet, hogy öntöm beléjük a lelket ha elbizonytalanodnak a projekttel kapcsolatban. Úgyhogy aznap kicsit kifakadtam nekik, hogy ez így nem mehet tovább, elfáradtam, nekem is kell valahonnan töltődnöm. Azt hiszem, hogy megijedtek, és nagyon kedvesek lettek utána. Úgyhogy most kicsit tudtunk haladni a hét további részében. Tisztára, mint egy párkapcsolat.

És hogy halmozzam az élvezeteket (nem), este felhívtam a srácot és elmondtam neki, hogy ez ahogy most van, hogy napokra eltűnik és nem tudunk előre tervezni, nekem így nem jó, ez nekem nem meríti ki az ismerkedés kategóriáját, barátkozni meg ugye egyikünknek sincs igénye. Megértette, megkaptam a tejobbatérdemelsz örökzöld szöveget (erre sosem tudtam, hogy mit kell reagálni), és egyértelmű volt, hogy ezt sajnos nem fogjuk tudni megbeszélni.

Utána szomorkodtam picit, de talán meg is könnyebbültem. Meg ilyenkor napokig gondolkozom, hogy mit ronthattam el, mi lett volna ha. Viszont azt veszem észre, hogy egyre jobban el tudom fogadni azt, hogy nem biztos, hogy minden rajtam múlott. Oké, hibáztam én is, de ki nem hibázik!? Meg állítólag nagy érzékem van a nárcisztikusok bevonzásához is. Arra még nem jöttem rá, hogy hogyan lehet őket már az elején felismerni. (Ugyanitt várok tapasztalatokat szakavatottaktól.) Tán legyen gyanús, ha valaki kedves, izgalmas és levesz a lábamról? Én nem tudnék úgy élni, hogy alapvetően bizalmatlan vagyok mindenkihez, aki hasonlóan őrült mint én. A gondok pedig akkor kezdődnek mikor szeretnék az ökörködésből szintet lépni és közeledni, viszont ők sajnos nem képesek az intimitásra. Hát így jártam, és jobb hogy az elején kiderülnek ezek.

Na, meg jó, hogy vége a januárnak.

Viszlát január!

hajamat fújja a szél

Ez a hét gyorsan elment.

Nappal jellemzően a munkahely és a startup között váltogattam a székhelyemet. Hétfőn este edzés, kedden egy régi főiskolai barátommal találkoztam, aki közel dolgozik a lakásomhoz, ezért ha épp itthonról dolgozom munka után havonta egyszer összefutunk és nagyokat sóhajtozunk, hogy mikor lesz már nyár. Később Zsuval telefonáltam, már több mint egy hete nem beszéltünk, ami tőlünk furcsa, mert eddig naponta írtunk egymásra, hogy Mizu!? De mindenki jól van, csak elfoglalt, és jól leápoltuk egymás lelkét. Szerdán a sráccal randiztam. Csak pár órát voltunk együtt, és bár terveztem neki elmondani, hogy tök jó lenne ha naponta keresnénk egymást, mint azelőtt, viszont annyira jó hangulatban telt az idő, hogy végül nem hoztam fel a témát. Meg a héten kezdett az új helyén, mondta is, hogy most kevesebbet lesz elérhető, úgyhogy annyira nem nagy a baj, csak a szokásos biztonságérzetemmel van a gebasz. Tegnap pedig megint edzés.

Aztán olyan is volt, hogy elmentem kivizsgálásra. Kiskoromban fenékig érő gyönyörű hajam volt. Aztán mikor már nagylány voltam (13 éves!) és már ciki volt hajat növeszteni, akkor levágattam vállig érőre. Azóta viszont nem nagyon akar nőni, és a fodrászommal már minden praktikát bevetettünk - frissítő vágás, mindenfélétől mentes hajfesték, hajvitamin, szérum, sütővas mellőzése, stb. -, de így sem nő, és ő is csak tanácstalanul néz rám a tükörben a hátam mögül. Aztán van nekem a cég által magánorvosi biztosításom, úgyhogy gondoltam egyet és elmentem teljes kivizsgálást kérni hogy utánajárjak a dolognak. Úgy szeretnék egy nap megint szép nagy loboncot! A doktornéni pedig beutalgatott mindenféle földi jóra, úgyhogy a mai reggelt egy jó kis hajnali vérvétellel kezdtem, majd a délutáni hasi ultrahang miatt egész nap nem ehettem. Fridays rulez!

Ilyen hajat szeretnék.. a színe pedig állítólag "gombaszőke" és 2020 menő hajszíne lesz.

Az ultrahangon egy fiatal orvos fogadott, és picit mind a ketten zavarban voltunk, legalábbis én biztosan. Míg a géllel bekent bottal a hasamat simogatta, én pedig ezt behunyt szemmel tűrtem a fekvőhelyen, azon gondolkoztam, hogy vajon hány magányos nő fantáziájában kaphat egy ilyen ártatlan, amúgy rém unalmas vizsgálat erotikus töltetet. Ilyenkor áldom a tudományt, hogy az emberi fejekbe még nem látnak bele. Gondolom, hogy orvosnak lenni sem lehet mindig egyszerű, ha egyesek többet gondolnak egy érintésbe, mint ami. Egyik exem kardiológus volt, az legalább nem nőgyógyász, és általában idősebb páciensei voltak, úgyhogy azzal egész könnyen együtt tudtam élni, de szerintem tudnának páran kellemetlen szitukról mesélni!

A vizsgálat után farkas éhesen bevetettem magam a Bite-ba és megleptem magam egy almás-mézes-sonkás grill szendviccsel. Omg! Kitaláltam, hogy ilyet mindenképpen készítek otthon én is, imádom ezeket az édes-sós kombókat. Mostanában kicsit sokszor lepem meg magam mindenféle kajákkal, amitől inkább lelkifurdalásom van. Tegnap is Mekis elviteles zacskóval sunnyogtam haza az utcánkban, hogy lehetőleg senki ne lásson meg vele. Most viszont épp édesburgonyát sütök, ami a lelkemnek is jó lesz, a konyhát már kezdi belengeni az édes illat, ezt annyira szeretem! Aztán lassan indulok, mert este folytatjuk a munkát startuppéknál.

cry for you

Szóval igazán nem panaszkodhatok, hogy nem vagyok elkényeztetve hétvégi programokkal. Ez a hétvége is elég pofássá sikeredett, holott ez a béna idő igazán nem segített benne, de f*ck this weather!

A hétvége nekem péntek este kezdődött a fodrásznál. Ő az a fodrász, aki imádja a munkáját, aki szívvel-lélekkel csinálja azt, és akihez nem kell kész ötletekkel menni, hanem leülök a székbe és ő teszi a dolgát, mert ismer és tudja az ízlésemet (mondjuk meglehetősen visszafogott vagyok, úgyhogy én lehetek neki az uncsihajú csaj). Ezután még volt egy órám, beugrottam a Westendbe és a leárazásokon lőttem magamnak kettő nadrágot és egy felsőt 70%-ra leárazva.

Ez a bermuda bulizni tökkkkéletes lesz.

Ezután a sommelier bandával találkoztunk egy borbárban. Voltak, akiket már egy éve nem láttam. Mikor tavaly januárban elkezdtük öten ezt a tanfolyamot, egy hónapon át minden hétvégét együtt töltöttünk egy tanteremben összezárva, napi 10 bort kóstoltunk le, és hát többek között a bor jótékony hatásának köszönhetően nagyon hamar egy szuper kis banda lettünk. Korban 30 és 50 között van a szórás, és iszonyat jófej, vidám és vicces mindenki, és hát van közös téma. A borválasztás mondjuk 5 borszakértőnek nem könnyű feladat: vagy negyed órát álltunk a pult előtt és mérlegeltünk, hogy akkor most pinot noir legyen, de az is melyik vidékről, melyik évjárat, jajj mégsem, inkább legyen syrah. Az enyhén kétségbeesett felszolgáló bár próbált segíteni, de annyira benne voltunk a diskurzusban, hogy feladta. Végül egy pohár Kreinbacher pezsgővel koccintottunk, majd mi lányok megszavaztuk egy új-zélandi 2018-as Two Rivers Sauvignon Blanc-ot, a fiúk pedig választottak egy dél-afrikai 2015-ös Klein Constantia cuvét, amit egy ausztrál 2016-os Dark Side of the Moon Shirazzal zártunk. Mind a borok mind a hangulat brutál jó volt, rengeteg sztorizgatás, nevetés volt és már be is jegyeztük a naptárba a következő tali időpontját.

A szombatot G. haverommal kezdtem, akinek segítettem megtervezni a konyha-fürdőszobáját, és most együtt elmentünk kiválasztani hozzá a csempéket. Elég trutyi idő volt, és jó sokat kutyagoltunk, de csempék kiválasztva, úgyhogy nagyon várom a folytatást.

Este a srácnak mentem el egy koncertjére Budapesten kívülre. Ő elektronikus zenét csinál és ez volt az első "fellépése", nagyon-nagyon készült rá hetek óta. Miután megérkeztem először tettem egy sétát a kis város központjában. Szombat ellenére egy lélek nem volt az utcákon. Vettem egy pohár forralt bort, és azzal mászkáltam a lapionokkal díszített macskaköves utcácskákon, nagyon hangulatos volt. Aztán bementem a galériába, ahol ő már zenélt, és annyira nem vágom, hogy egy dj-hez mikor lehet odamenni, úgyhogy inkább eltűntem a falakat borító festmények között. A tulajtól, aki egyébként végig egy félelmetes (busó?) maszkot viselt, kaptam egy rögtönzött idegenvezetést kedvenc rajztémája, a női nemiszervek világába. Azt mondta, hogy a turisták imádják ezt a témát és úgy veszik a képeit mint a cukrot. Erre nem voltam felkészülve, arra pedig főleg nem, mikor a túra végén megkérdezte, hogy állnék-e neki modellt. Thanks, but no thanks! :) 

A srácommal csak pár szót tudtunk váltani, ja és épp ott voltak a szülei, úgyhogy titokban találkoztam is velük, ez a srácot láthatóan egyáltalán nem zavarta. Még meghallgattam egy író bácsi egyik gyerekkori történetét, aztán eljöttem. Ezután egész éjjel szürreális álmaim voltak, szerintem egy időre elég dózist kaptam belőlük.

Ma bevásároltam, takarítottam és főztem gombás rizottót. Próbáltatok már fülessel a fejeteken főzni? Az én főzőtudományom mellett elég veszélyes hangok nélkül csak látvány alapján főzni, de most valahogy ahhoz volt kedvem, hogy üvöltessem a zenét anélkül, hogy a szomszédok átdörömbölnének. Ehhez a Bose QuietComfort masinám mindig partner. Egyik legjobb beruházásom volt, repülőutakhoz zseniális, szerintem viszem magammal Skandináviába is, ahol 5000 km-t fogunk buszozni, szóval jól fogok tudni vele aludni. Most pedig alig várom, hogy elkészüljön a meleg fürdőm és belehuppanjak egy pohár borral.

Ja, és ma ezt az örökzöldet üvöltettem. Küldöm sok szeretettel :)

Nyugi van

Kemény két napig tartott a türelmem, én nem tudom mi van velem! Most az volt a bajom, hogy két napig egész nap nem keresett, és esténként én írtam rá. 

Este kértem, hogy hívjon fel, és akkor elmondtam neki, hogy régebben többet dumáltunk, és ahhoz, hogy kötődni tudjak, szükségem van arra, hogy azért kölcsönösen keressük egymást naponta, mert ha ő nem az a srác akit megismertem és aki minden nap keresett, azzal sincsen baj, csak akkor nekem is el kell gondolkoznom azon, hogy én ezt így szeretném-e folytatni.

Tudom, hogy mostanában sokat magyarázok neki, és próbálom úgy előadni, hogy ne elvárásként jöjjön át, de azt gondolom, hogy ha nincsen rám napi öt perce mint eddig, akkor hosszú távon nem hiszem, hogy boldog tudnék lenni mellette. Azt mondta hogy érti, én pedig megint meglepődtem, hogy létezik olyan srác, aki partner ezekben a beszélgetésekben. Most már tényleg megpróbálok lenyugodni a p*csába! 

Ugyanitt: várok tippeket, hogy azt hogyan kell csinálni :)

Csak pozitívan

Évek során kialakult bennem az a mechanizmus, hogy mindig a legrosszabb szenárióra készülök fel egy-egy helyzetben. Tudom, hogy ez nem a legjobb megoldás, dolgozom is rajta ezerrel. 

Így volt ez vasárnap is. December eleje óta randizom egy sráccal. Az első három hetünk iszonyat lendületes volt, heti 2-3 alkalommal találkoztunk, rengeteget nevettünk, ökörködtünk, baromi jól éreztük magunkat. Viszont a nyolcadik találkozásra már rendesen frusztrált lettem, mert bár többször szóba került, mégsem történt meg az a bizonyos csók. De még egy ölelés, egy simogatás is csak elvétve volt, és ez kicsit elbizonytalanított. Ezt persze a Lujzás, sértődött megjegyzéseimmel reagáltam le, ami nem sokat segített a helyzeten. Ezért aztán mikor végre megtörtént a csók, bár örültem neki, az mégsem volt sem nem kirobbanó, sem nem elsöprő.

Aztán abban az évben már nem találkoztunk, mindenki elmerült a családozásban, barátozásban, jött a szilveszter, és hirtelen sokkal kevesebbet beszéltünk. Nálam pedig menetrendszerűen bekapcsolt a vészjelző, hogy valami megváltozott. Jöttek a kis démonok, és mindenfélét súgtak a fülembe, hogy benne biztosan eltört valami, ő ezt még nem akarta, mindent elrontottam, vagy karácsonykor tuti felbukkant az exe (mert az exek kiszagolják, hogy mikor a legjobb megjelenni), kész, vége, fejben le is zártam ezt a szuper egy hónapot.

Aztán szilveszter hajnalán egy átmulatott éjszaka után a telefonban kipanaszkodtam magam neki, ő pedig megnyugtatott, hogy semmi nem változott, csupán több programja lett. Hát jó! Végül megbeszéltük, hogy vasárnap összefutunk. Nem tudtam, hogy vártam-e ezt a találkát, csak túl akartam esni rajta.

Persze jó volt egy hét után újra látni, de nem bírtam felengedni, mert vártam, hogy elkezdje a szakító mondókáját. De nem történt semmi. Megint sokat nevettünk, hülyültünk, és jó volt a hangulat. Aztán előrehajolt, és kedvesen és kíméletesen elmondta, hogy neki picit gyors ez a tempó, ő még nem áll készen komolyabbra, de szeretne továbbra is megismerni mint nőt, mert nagyon jól érzi magát velem. Magamban ekkor fellélegeztem, hogy jaaa, akkor nem szakítunk? Elmondtam neki, hogy mire van szükségem, hogy ez így részemről is működjön. Megegyeztünk, deal! Erre befutottak a haverjai, és én már megkönnyebbülve, felszabadultan iszogattam velük, amíg ki nem dobtak minket a helyről. 

Most jól érzem magam. Ez két olyan ember beszélgetése volt, akik szeretnek egymás társaságában lenni, és akik őszintén el tudják mondani a másiknak, hogy mit szeretnének. Eddig a pasik mindig már csak a szakító monológjukkor ültettek le, amikor minden el volt döntve. Nincsen arról tapasztalatom, hogy valakivel esetleg meg lehet beszélni azt ha valamit másképp szeretnénk. És bár tudom, hogy a kezdeti lendület most megakadt, hogy most lassabb lesz minden, így most mégis jó és szeretném ezt pozitívan megélni. 2020-ban pedig úgy tűnik, hogy a türelmet kell megtanulnom, meg persze hogy ne mindig a legrosszabbra készüljek :)

We are family

Tegnap meglátogattam a hugaimat. Sajnos nem látom őket sűrűn, mert apum sokat van külföldön, vagy a lányok betegek, vagy mert na, én is elfelejtem leszervezni előre. Viszont mikor meglátnak, olyan örömmel futnak felém és ugranak a nyakamba mind a négyen, hogy elszégyellem magam, hogy ilyen keveset járok. Most még übercuki rajzokat is készítettek nekem szülinapomra, be is könnyeztem tőle. Elhatároztam, hogy egyik rajzot bekereteztetem és kiteszem a komódomra. Na, meg persze, hogy többet fogom látogatni őket :)

Este Zsuval elmentünk egy fancy olasz étterembe újévköszöntő vacsira, sokat beszélgettünk, nosztalgiáztunk, mellé jól csúszott a gin-tonic, na, szóval jó kis könnyed este volt.

Ma este pedig a srác, akivel egy hónapja randizom, és aki az utóbbi egy hétben láthatóan kevesebbet keres, valószínűleg közölni fogja velem, hogy karácsonykor újra felvette a kapcsolatot az exével (tipikus amerikai filmes sztori), össze van zavarodva és nincs készen egy új kapcsolatra. Legalábbis a fejemben ezt a szenáriót raktam össze. Jajj, de nincs kedvem ehhez a találkozóhoz, de azt hiszem, ezen túl kell esnem, aztán jöhetek haza pityeregni.

Sunset sisters