albis sztorik

Karesszal pár hónapja együtt élünk egy icipici lakásban, ami így a korlátozások alatt nem akkora buli, mert mindkettőnk igényli az én időt. Ráadásul otthonról dolgozom, és ilyen pici helyen egész nap bezárva lenni sem sokkal nagyobb buli. Úgyhogy gondoltunk egyet, és elkezdtünk albérletet nézni, mert állítólag az albi árak most nagy zuhanásban vannak.

Eddig láttunk már több ingatlant és rengeteget tudnék írni az ingatlanosokkal kapcsolatos tapasztalatokról is (talán egy másik posztban), de a tegnapi lakás mindent visz!

Karesz találta az albit: belváros, parkolóhely, tágas terek, utcára néző ablakok, a képek alapján érdekesnek tűnt, estére le is szervezett egy időpontot a tulajjal, bizakodóak voltunk. Előttünk állítólag egy másik pár is megnézte az ingatlant, ezért indulás előtt hívtuk a tulajt, hogy érdemes-e még mennünk, vagy azóta kivették-e.

Mondtam Karesznak, hogy szerintem nem jó jel, hogy az előző pár ahelyett, hogy lecsapott volna az ingatlanra, gondolkodási időt kért. Tehát mentünk mi is megnézni a lakást. A tulajjal, egy bohém nővel a kapuban találkoztunk, és ő vitt fel minket a lakásba. Már a bejáratnál a villanyórát eltakaró piros rózsákkal díszített, földig érő rózsaszín organzafüggöny is gyanús lehetett volna, de akkor még azt hittem, hogy ez egy aprócska ízlésbeli botlás, mint a nő öltözéke, és amit a benti enteriőr kárpótolni fog. Nem így lett.

Az hagyján, hogy a konyhában állt a kosz, de a nappaliba belépve az ajtó felett lógó szarvasagancsra faragott női test, a falnak állított törött lábú zsúrkocsi, a beszakadt ülőkéjű szék, a hangolatlan kopott zongora, kontrasztba állítva a hálószoba fekete-fehér liliommintás tapétájával, és az ágy mellett "alig észrevehetően" álló flitteresen csillogó éjjeliszekrényekkel egyszerre volt meglepő és félelmetes. A lakás egy középkori bútorraktár volt, XV. Lajos korabeli elemekkel megbolondítva. Annak rendje, s módja szerint, a falon hatalmas feszülettel, kakukkos órával, a sarokban ódon, sötét faszekrényekkel.

A nő pedig mintha egy másik frekvencián létezne, olyan büszkén mesélt a lakásról és mutatta a tűzfalra néző ablakokat, hogy már mi is elhittük, hogy ez menő, mert így valóban senki nem lát be. Mondjuk mi sem nagyon láttunk ki. Mikor megkérdeztük, hogy a fotón látott erkély mégis honnan nyílik, sűrű bocsánatkérések közepette közölte, hogy az a másik lakásáról került fel véletlenül a hirdetésbe (facepalm).

Én végig csendben voltam, mert pozitívum nem jutott eszembe, megbántani pedig senkit nem szerettem volna. Egyszerűen nem hittem el, hogy valaki tényleg szépnek látja ezt a lakást! Karesz azonban - reméltem, hogy csak udvariasságból -, de adta alá alá a lovat, és olyan szépen dícsérte a szobákat, hogy egy-egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy ugye ezt nem akarja kivenni?

Aztán a nő búcsúzóul még elmesélte, hogy mekkora menőség ezen a környéken lakni, hogy mennyien fognak kapkodni az ingatlan után (good luck!), és hogy reggelig hívjuk, mert viszik majd, mint a cukrot. Karesszal csak a kocsiban tört ki belőlünk a nevetés, ma pedig kedvesen visszautasítottuk ezt a vissza nem térő ajánlatot, és sok sikert kívántunk a következő albérlőhöz. Mi pedig pár napra parkolópályára tettük a keresést, amíg ez az élmény picit leülepedik bennünk.. :)