rövidhét

A minap rám írt az új lakásom egyik szomszédja, hogy a lakásfelújításból a kivitelezőm otthagyott egy talicskát, ami most az udvaron éktelenkedik. Udvariasan kérdezte, hogy szeretném-e megtartani, vagy hagyom-e, hogy a lakóközösség döntsön a sorsa felől. Igazából sosem láttam ezt a jószágot, sem a kivitelezőnél, sem a kertben, ezért hirtelen nem tudtam, hogy mi a levelezésünk tárgya. Talán meg is sértődtem picit, hogy nem megkérdezi, hanem kijelenti, hogy az a talicska az enyém. Azonban mivel mostanában rajtam kívül más nem újított fel, ezért érthetően én vagyok az első számú opció, ha valaki hangoskodik, szemetel, vagy éppen elhagy (??) az udvarban egy járgányt. Úgyhogy természetesen megígértem, hogy megkérdezem a kivitelezőt, de azért alig várom, hogy más kezdjen ott felújításba, és akkor a rám irányított gondos figyelem végre másra terelődhet.

És akkor rájöttem, hogy Húsvét nem jövő hétvégén van, hanem most. Úgyhogy a jövő hét végén gondosan törölt megbeszéléseket észrevétlenül visszatettem a naptáramba, és annál nagyobb lelkesedéssel töröltem a mostaniakat. Most úgy be vagyok zsongva, mintha mekkora vakációra mennék (nem). De azért rendeltem fonott kalácsot (éljenek a magyar kisvállalkozások!), a sonka-tojás-joghurtos torma pedig már beszerezve. Remélem, hogy Karesz pedig elfelejti a kölnit..

daytrip #4: a kör

Ez megint egy olyan napnak indult, mint mostanában minden hétvégénk. Csodás, napsütéses idő, spontán kocsiba ülés, elindulás egy irányba, áh, arra tuti sokan lesznek, gyors jobbos kanyar, másik irányba indul, aztán araszolás a BAH-csomópontnál, mert erre még többen vannak, de akkor már úgyis mindegy.

A mai célpont a Velencei-tó volt. A piros lámpánál telefon táskából ki, google be, kerékpárkölcsönzés bepötyög, telefonszám beüt, 40 másodperc múlva két kerékpár lefoglalva. (Egy óra 500 Ft, szerintem tök jó ár!) 40 perc múlva Gárdonyban pedig már várt minket a két paripa. A bringás sráctól kérdeztük, hogy átlagosan mennyi idő körbetekerni a tavat. Hetykén visszakérdezett, hogy nekem vagy nektek? Nevettünk, oké, szóval földi halandóknak nettó két óra. Ezután csak az lebegett a szemem előtt, hogy én ezt két órán belül akarom letekerni, Karesz meg csak mosolygott, hogy tőle oké, menjünk!

Tökéletes tavaszi idő volt. Délnek indultunk, erős szembeszélben tekertünk, a tó déli csücskére picit már lógott a nyelvem, le is kerültek a kabátok és a pulcsik. Viszont miután beértünk a kanyarba megváltozott a táj, a szél is alábbhagyott, a forgalmas autóutat felváltotta a csendes tekerés, és a lógó nyelvű kaptatás átcsapott örömbringázásba. Száguldoztunk Karesszal dombról le, tekerünk ártér mellett, erdei utakon, réteken. Olyan régen bicikliztem, és száguldás közben olyan volt mint régen, mikor nyaranta Angival tekertünk a vízpart mellett, vagy a fiúk elől menekültünk, hogy nehogy lelocsoljanak minket vízzel. Már régóta terveztük Karesszal, hogy egyszer körbetekerjük a Velencei-tavat, de nem gondoltam volna, hogy ennyire szép és izgalmas lesz. Mikor feleszméltünk, már az északi csücsökben kanyarogtunk Velencénél, és innen már csak egy köpés volt a cél. És sikerült 2 órán belül letekerni, über büszkék voltunk magunkra.

Annyira tetszett ez a kör, hogy Karesszal megbeszéltük, hogy legközelebb kisebb kitérőket teszünk majd Pákozdon és Sukorón is, akkor lazább tempóban. Nekem a nagy álmom majd nyáron a Balatont is körbebringázni, bár ha két óra tekerés és 30 kilométer után mindenem így fáj majd mint most, mi lesz itt a Balaton 200 kilométerével, hajaj!

tavaszka

Azt hiszem, hogy tegnap volt a mélypont. Reggel még mindenen el tudtam volna sírni magam, és úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Úgyhogy a legszükségesebb hívásokat fogat összeszorítva letoltam, két hívás közötti szünetben pedig lementem sétálni a Parlamenthez. Ott egy padon ücsörögve olvastam kicsit. Hazafelé szokásosan másik utcán jöttem vissza, ami utólag nagyon jó ötlet volt, mert összetalálkoztam a Good Karma egyik éttermével. Többször ebédeltem náluk a budai üzletükben (éljen a szépkártya!), és épp egy könnyed, rizses, mindentbele akármire vágytam, úgyhogy ez egy egymásra találás volt.

A munka maradékát gyorsan letudtam, és csak ahhoz volt kedvem, hogy a saját világomban legyek. Ez kiterjedésben amúgy egy kád vizet jelent, gyertyákkal. Meg van nekem egy alap kádvizes, ellazulós lejátszási listám, ilyenkor mindig azt nyomom be. Ez Ana Alcaide 'La Cantiga del Fuego' lemeze. Pár éve, mikor a toledói katedrális - szerintem a világ egyik legszebb katedrálisa - kerengőjében sétáltam, és a narancsfák lehulló gyümölcseit számoltam a fűben, a hatalmas faajtók mögül ennek a zenének a foszlányai szűrődtek át az utcáról. A katedrális hátsó bejáratánál egy férfi játszotta hárfán a szefárd (spanyol zsidó) dallamokat, és annyira csodálatos volt, annyira nem e világi, hogy kellett egy ilyen nekem haza.

A lelazulós este, és a Karesz által beszerzett tejcsoki jól esett, és ma reggelre már minden derűsebb volt. Reggelente mostanában az ágyból az első utam az ablakpárkányhoz vezet meglesni, hogy mennyit nőttek a virágaim éjszaka. Nálunk ugyanis már tombol a tavasz, a növényeim meg vannak bolondulva. A jácintok annyira megnőttek, hogy a buzogány alakú virágaik össze-vissza hajlottak, úgyhogy kölcsönkértük az szomszédban virító orchideától az egyik karóját, amit szívesen ajánlott fel, úgyhogy most picit rendezettebb a jácint-szekció. Az illatuk pedig belengi az egész lakást. Aztán az eprek is ontják a virágokat, és amik elnyíltak, azokon már vannak ici-pici, zöld eper-kezdemények. A tulipán hagymája osztódott, ilyenkor nem tudom mi van, még várok, hogy kihajt-e újra, vagy inkább hagyjuk-e egymást jövő tavaszig. A hálóban a fokföldi ibolya úgy virágzik, hogy majd' kiesik a cserépből. A dolgozóban pedig a bambusz-csokrom zöldell, közel négy éve, nem is értem, hogy tud így ellenni csak vízzel. Szóval a kis pajtijaim már nagyon érzik a tavaszt.

Délután Angi barátnőmmel találkoztunk, megsétáltattuk Leót. Ültünk a parkban egy cappuccinóval, Angi szerint ez már majdnem olyan, mintha kiülnénk valami teraszra. Aztán jött a parkőr, hogy vegyük fel a maszkot, úgyhogy ez az idilli kép huss, elillant. Hazafelé most a Culinarist fedeztem fel, vettem isteni kecskesajtot. Mondjuk eléggé drága (van, aki ott vásárol be?), úgyhogy ebből nem lesz rendszer. Karesz ma este hozta haza az erkélyre rendelt bútorainkat, alig várom, hogy a kis dzsugelemet is kiköltöztethessem, és hogy onnan dolgozhassak, és kávézhassak és mindent is, és legyen már tavasz, na!

napipozitív. nem.

Tegnap megvolt az első kiakadásom. Ültünk este Karesszal a kádban, szokásosan a napunkat meséltük el egymásnak. Mondjuk az én napjaim labdába sem rúgnak az ő kalandjai mellett, úgyhogy inkább ő szokott mesélni. Most mikor rám került a sor, mégis kibukott belőlem, hogy az itthon töltött magányomban és bezártságban állandóan figyelem a testem minden rezdülését, minden gyanús, a légszomj, a fejfájás, a szédülés, minden lehet post-covid, de nincs akitől megkérdezhetném, és nincs, aki megnyugtatna. A háziorvosok megszűntek létezni, elérhetetlenek és elcsigázottak. Ki is röhögnének a tüneteimmel, mert ennél sokkal fontosabb dolguk van, életeket mentenek. 

Hétvégére kaptam időpontom oltásra, megkönnyebbülés helyett nekem azóta mégis rémálmaim vannak. Hogy vajon milyen hatása van a vakcinának hosszú távon, lesz-e vérrög, lehet-e majd kisbabám. Mindent is hallani, azt nem javasolják 65 év felett, ezt nem javasolják ha babát szeretnék, amazról meg egyáltalán semmit nem tudni, és nincs akitől megkérdezhetném. Ezer cikket elolvastam, de okosabb nem lettem, és valljuk be, senki nem tud biztosat. Leginkább hagynám a francba az egészet, úgyis átestem már a covidon. 

És akkor ott elkezdtek folyni a könnyeim. Ez a bizonytalanság, ami mindent beleng, megbénít engem. Dönteni az ismeretlenről, szembe menni a zsigeri ösztöneimmel, menni bele a bizonytalanba. Meglepő volt látni, hogy a napi séták, a munka, az összebújós esték ellenére, szóval hova panaszkodom, kezdem vajon én is elérni a határaimat? Szegény Karesz a kád másik végéből pedig próbált megölelni, de nem volt hely, csak ügyetlenül kalimpált felém a karjaival, ami inkább volt vicces, úgyhogy végül én is elnevettem magam. 

Ma valaki azt tanácsolta, hogy akárhogy döntök is, később úgy tudjak majd tükörbe nézni, hogy mindent megtettem magamért és a leendő kisbabámért. Most úgy érzem, hogy a jelen helyzetben szeretném mindentől védeni a testemet és a lelkemet. Lemondtam az oltást. Azt hiszem, hogy picit megkönnyebbültem. Megyek is egyet sétálni.

daytrip #3: Nyakas-kő

Mióta voltunk Nagymaroson, majd múlt héten a Börzsönyben, azóta egész múlt héten vártam a következő hétvégét. Úgy vártam a kiruccanást, mintha mennénk a reptérre, és messzi tájakra utaznánk. Vasárnap reggel mikor kinyitottam a szemem és a kék eget láttam, akkor már tudtam, hogy ebből kirándulás lesz. Karesznak még volt dolga, de délre hazaért, gyors ebéd, kocsiba be, és nemsokára már úton voltunk. Most viszont a másik irányba, Karesz ugyanis kinézte Nyakas-kőt. 

Az M1-en haladtunk, Biatorbágynál vettünk egy kanyart, megelőztünk pár túrabiciklist, és a település végére érve már látszottak is azok a magas szirtek, ahova igyekeztünk. Az nem látszott, hogy hogyan fogunk feljutni a meredek falakra, de a tetején sok kis alakot láttam, ami reménykeltő volt. Az autóban átvettük a már okosan bekészített túracipőket, és a dombok kitaposott ösvényein elindultunk a meredek sziklafalak felé. A rét már virágzott, a bokrok rügyeztek, az aranyeső is kivirágzott. Aztán a fák alatt jött száz lépcső, azon felkaptattunk a fal mentén, és mire kettőt pislogtunk, már fent is álltunk a szikla tetején, előttünk pedig elterült a táj.

Szeles, tiszta idő volt, nagyon messzire elláttunk. Az egész hetes monitor bámulása után olyan üdítő volt mélységbe, messze látni és befogadni a formákat és színeket. Megettük az almánkat, egyik szikláról átsétáltunk a másikig, lelkiismeretesen köszöngettünk a szembejövő turistáknak, aztán amikor már szétfújt a szél, akkor visszaindultunk és nekiereszkedtünk a lépcsőkön. Könnyed túra volt, de nagyon jó volt kiszakadni és új tájat felfedezni.

Hazafelé beugrottunk a Metróba, mert kaptam egy fülest, hogy lehet ott kapni fagyasztott, pucolt avokádót. Amit mi veszünk, érettet, az pár nap alatt megrohad, meg drága is, szóval most ezt próbáljuk ki. Meg ha már ott voltunk, akkor vettünk nagy kiszerelésű, fagyasztott minden más jót is, úgyhogy a mélyhűtőnk most tele van finomságokkal. Beszereztünk medvehagymát is, úgyhogy estére elkészült az idény első, kötelező medvehagymás pogácsája. Nekem ez egy kerek nap volt.

évforduló

Tavaly ilyentájt kezdődött a bezárkózás, és most szép sorban térnek vissza az emlékek, hogy milyen volt akkor a tavasz. Az idősávok, vagy amikor még olyan fura volt maszkban menni a piacra, a medvehagymás pogácsa illata, a filmmaratonok, randik a parkban a pad két végén ülve. Akkoriban vált a napi rutinommá az is, hogy minden nap sétálok egyet. Világ életemben utáltam cél nélkül bolyongani, ezért engem is meglepett, hogy ezek a séták váltak a napjaim fénypontjaivá, és ez azóta is tart. 

Tavaly ilyenkor még a dimbes-dombos Budán laktam, és a közeli hegyeket jártam be, luxusvillákat, bauhaust és szép kilátásokat találtam. Most a pesti oldalon vagyok, úgyhogy a belvárosi utcákat járom be. Szerencsére sosem unatkozom, mert a mai napig ámulatba ejt az építészet. Egy eddig ismeretlen utcában imádok rácsodálkozni egy-egy homlokzatra, állni előtte és találni rajta neoklasszikus, rokokó vagy szecessziós elemeket.

Emlékszem, hogy pár éve voltam egy városnéző túrán, ahol a körút építészetét mutatták be, és még egy régiség üzletbe is bementünk bútortörténetet hallgatni. Azóta is ezerszer eszembe jutnak a történetek, hogy melyik mágnás ember építette melyik házat, mikkel kereskedtek, hogyan szórakoztak, és hogy milyen volt a pesti élet száz évvel ezelőtt. Imádom, hogy az épületek időutazásra visznek. Ilyenkor annyira el tudnak vinni a gondolataim, és mindenfélén is jár az agyam.

Tegnap például az jutott eszembe, míg a lattéval jártam a napi körömet, hogy szerintem mindenki kiveszi a részét ebből a helyzetből. Ki így, ki úgy, ahogy éppen tudja. Van, aki több műszakot vállal, betegeket ápol 24 órában, vagy otthon a gyerekkel tanul két hívás között, alatt. Van, aki csendben gyászol. Van, aki már hetek, hónapok óta nem látta a családját. Van, aki bevásárol a covidos szomszédjának, vagy leviszi helyette a szemetet. Van, aki nyugtatja azokat, akik nehezebben bírják. Akarva vagy akaratlanul, de ebben mind együtt vagyunk. Én is tehát számot vetettem, hogy én hogyan veszem ki ebből a részem:

• otthonról dolgozom. Kareszon kívül szinte csak a kávézók baristáit látom, és már az eszemet sem tudom, hogy mikor utaztam utoljára tömegközlekedéssel. elég magányos műfaj, de ilyenkor eszembe jutnak az extrovertált barátnőim, akiknek most sokkal nehezebb lehet.

• próbálom segíteni a magyar vállalkozásokat. kis üzletekből veszem a kávémat, a croissant, és lelkiismeretesen jártam fodrászhoz és manikűröshöz, amíg  lehetett.

• önkénteskedem. tavaly ilyenkor szórólapot osztottam, amin az időseket tájékoztattuk, hogy hol kérhetnek segítséget. kutyasétáltatást is vállaltam. ma a munkaidőm után a covid-központból segítem a tesztelések szervezését.

Én valahogy így. Dilemmázom még az oltáson, mert már átestem a betegségen, nem vagyok veszélyeztetett sem, és nagyon nem rajongok az ötletért, hogy újra kitegyem a testemet egy újabb dózis szernek. Ugyanakkor ha ez kell ahhoz, hogy újra utazhassam, az már komoly tárgyalási alap. Meglátjuk. Szóval eltelt egy év, és remélem, hogy már egy más tavasz lesz.

ilyen is szokott lenni

lockdown

Az milyen, mikor a csomagküldő cég tévedésből automatikusan már hozzád csenget be? 

#lockdown #onlineshopping #mostténylegneménvoltam

keepcup

Már reggel elterveztem, hogy ma a Rézkígyó kávéját fogom kipróbálni, úgyhogy egy félbehagyott hasizom gyakorlat után (néha megengedem magamnak, hogy ne fejezzem be) gyorsan megreggeliztem, és mentem is le kávéért. Már régen meg szerettem volna nézni a helyet, de eddig mindig zárva volt, ha arra jártam. Most viszont pár napja már tágra nyílt ajtókkal csalogatott. Az üzletnek tök jó industrial dizájnja van, és ami baromira tetszett, hogy a pulttal szemben van egy nagy és puha és hívogató kanapé. Egyszer majd tuti kipróbálom, de míg főtt a kávém, sokkal jobban érdekelt a falon lógó kávé ízjegyes kép. Mikor borszakértőnek tanultam, akkor ott is egy hasonló alapján kóstoltunk. A kávéról mezei fogyasztóként csak annyit tudok mondani, hogy finom volt, és szerintem jövök még ide.

Frissen szerzett kávémmal tettem egy kört, közben azon gondolkoztam, hogy mennyi kávéspoharat használhattam már el, és igazán beruházhatnék egy többször használatos keepcup bögrére. Mondjuk ki gondolta volna, hogy a járvány így elhúzódik majd és hogy csak to-go kávék lesznek. Úgyhogy új misszióm most egy keepcup levadászása lesz.

Ja, meg ilyen is történt a héten, az eprem komolyan vette ezt a szüret-témát:)

egy hete és most.. lesz szüret:)

slow Monday

Hétfőn Karesz a haverjaival találkozott. Nekem is volt a barátnőimmel programom, de lemondtam. Jól esett kicsit egyedül lenni, senkihez sem szólni, menetrend nélkül csak úgy siklani át a napon, délutánig pizsamában ülni a kanapén és kattintgatni a csatornák között. Online néztem, hogy a Parlament előtt van valami tüntetés, nekem is kedvem lett kicsit kimozdulni.

Előszedtem a Munch alkalmazásomat, és lefoglaltam rajta valamit egy új helyről. Apropó Munch, most voltak a Cápák között-ben, és annyira büszke vagyok rájuk. Az egyik alapítójukat személyesen is ismerem, úgyhogy már a kezdetektől követem őket. Emlékszem, tavaly még kérdezte is, hogy nincs-e kedvem közös startupot indítani. Ha belegondolok, talán én is lehetnék most az egyik társalapító.. elég menő lenne! Amúgy rettentően inspirálnak ezek a szuper okos és kreatív srácok. A startupos időszakomból is emlékszem, hogy mennyire imádtam ezt a közeget, hallgatni őket, ahogy ötletelnek, hogy nem volt számukra lehetetlen, a motivációjuk pedig nagyon ragályos!

A kabátomra szépen feltűztem a kokárdámat, abban mentem a munchomért. Sokan voltak kint a szép időben, azonban mindössze kettő másik kokárdás jött velem szembe. Ez a szokás vajon kihalóban van? Vagy már nem menő kokárdát hordani? Mondjuk én tökre büszkén hordtam, meg szegény kokárdám egész évben ezt az egy napot várja, végre kimehetett feszíteni.

Mire hazaértem a szerzeményeimmel, addigra Karesz is befutott. A szőnyegen piknikeztünk, majd felkuporodtunk a kanapéra, és filmmaratont tartottuk. Megnéztünk az Éhezők Viadalából 2,5 részt, majd a nagy semmittevéstől elálmosodva beestünk az ágyba. Tetszett ez a lassú hétfő.

daytrip #2: helló Börzsöny

Az elmúlt napokban picit erősödött bennem ez a be vagyok zárva érzés: be vagyok zárva az országba, az otthonomba, és lehessen már kimenni, na! Oké, hogy fedezem fel itt a kávézókat, de már viszket a fenekem, hogy a kis laptopommal kiülhessek a teraszokra olvasni, és hogy az elviteles poharat felváltsa a csésze. Úgyhogy vasárnap reggel az ágyban ülve Karesszal azon ötleteltünk, hogy (ha már szállást nem lehet foglalni) merre lehetne egy-egy napokra meglépni. Mivel esősre állt az idő lába, ezért a túrázós programokat eltettük máskorra. Viszont fogtuk magunkat, fél óra múlva már bent ültünk a kocsiban, és csak úgy elindultunk az egyik irányba.

Az irány egészen addig jónak tűnt, amíg meg nem állapítottuk, hogy már megint Nagymaros felé tartunk, ahol éppen két hete jártunk, úgyhogy elő a google maps, a következő elágazásnál vettünk egy jobbost, és a Dunakanyarból a Börzsöny közepe felé vettük az irányt. Kóspallag felé haladtunk szerpentineken csendben, felettünk kopasz fák hajlottak az útra, miénk volt a táj.

Első állomásunk a kóspallagi horgásztó volt, ahol Karesz legnagyobb örömére pár horgásszal szóba is elegyedett, és megbeszélhették a tóban található halakat. Az az igazság, hogy sem erre, sem nagyon a tóra nem figyeltem, mert ekkor a semmiből odafutott hozzám egy fekete cica, aki onnantól kezdve csak bújni és dorombolni akart, engem egyből levett a lábamról. Ha cicám lesz, én biztos, hogy ilyen jófejet szeretnék:) Jött utánunk, és nagyon elhoztuk volna, de hát biztosan a halőré, meg szegény cica akármennyire is bírna minket, azért a mi városi lakásunk csak nem érhet fel egy erdei halastóval és az ottani szuper izgalmas egerekkel és pókokkal és hal-belsőségekkel. Úgyhogy fájó búcsút vettem tőle, és indultunk tovább.

Kóspallag után az útnak egy wellness hotelnél lett vége. Az idő ekkorra már kiderült, picit bántam is, hogy nem dobtuk be a csomagtartóba a túracipőmet, de így is tettünk egy kis kört az erdőben és az erdei vasútnál. Mikor visszaértünk az autóhoz már korgott a gyomrunk, úgyhogy a hotelből szereztünk elvitelre isteni gulyáslevest és bazsalikomos paradicsomlevest sajttal, amit a járdán ülve ettünk meg. Nagyon kevesen voltak, körbevett minket a csend, jó volt nagyokat szívni az erdőből.

Hazafelé a hegyről le Szokolyán keresztül haladtunk, ami állítólag már a honfoglalás előtt is lakott volt, majd az Árpád-korban itt éltek a király solymászai. Innen a település neve a szláv szokol (sólyom) szóból. Sólymokat bár nem láttunk, de nagyon takaros kis épületeket viszont igen, és míg Karesz unottan türelmesen várt az autóban, addig én nagy lelkesedéssel fotóztam ezeket a kis csodákat.

Szerintem eléggé elfáradtunk a nap végére, de eldöntöttük, hogy jók ezek a random kirándulások, és hogy a túracipőknek mostantól a csomagtartó az állandó helye.

hírfolyam...

Görgetem a Facebookot, olvasom a híreket: sportcsarnok épül, nem elérhető, nem kaptunk választ, titkosították, a kórházak bírják a terhelést, a kórházak az összeomlás szélén állnak, a munkahelyek megkapták a bértámogatást, a munkahelyek nem kaptak bértámogatást, baloldal, jobboldal, elsők vagyunk, utolsók vagyunk, Maldív-szigetek, Dubai, gyémántgyűrű, áprilisra oltunk be mindenkit, van oltóanyag, nincs oltóanyag, egy férfi és egy nő, Gyurcsány és Soros, Varga és Novák, cáfolják, vádolják, tagadják.. hányingerem van. Geez, vége lesz ennek valamikor? Ezt kérte valaki? Beszélhetek az illetővel? Vagy ez az elkövetkező egy évben csak rosszabb lesz? Mondjuk én vagyok a hülye, hogy ezt görgetem. Hol lehet kisállatos vagy virágos képeket nézni?

álmok

Ma még éppen elcsíptem az utolsó napsugarakat, mikor délelőtt lementem a szokásos sétámra felfedezni a környéket, kezemben egy kávéval. Eddig mindig vagy a Starbucksból vagy a My Little Melbourne-ből szereztem a kávém, ma viszont elhatároztam, hogy adok egy pofont a rutinnak, és új helyet fedezek fel. Így találtam rá a Daisuke-ra.

Az eladótól megtudtam, hogy ez a kávézó közvetlenül a Közép-Amerikai kávéföldekről hozza a babot, és hogy a 'főnök' most is épp Nicaraguában van lekóstolni az idei termést. Míg főzte le a zabtejes dupla cappuccinómat, közben lelkesen mesélt a termelőikről, és mutatta a különböző kávéikat, amiket hetente cserélnek a kávégépben. Abban a pillanatban nagyon szerettem volna én is kávé-kereskedő lenni, és nagyon szívesen kóstolgatnám a kávét most én is Nicaraguában.

harmadik műszak

A munka és a lakás mellett az elmúlt hét más fontos dologról is szólt. Az ugye megvan, hogy megint nagyon felfutott a Covid-fertőzöttek száma. És bár hallottam olyanokat, hogy ez biztosan kamu, hogy ez csak egy indok arra, hogy újra lezárjunk, azt azért nem lehet vitatni, hogy a Mentőszolgálat pár hete megemelte az önkénteseinek a számát, mert már nem győzték a munkát. Úgyhogy újra beültem a telefon mögé segíteni. 

Mi szervezzük le a háziorvos által beküldött Covid-gyanúsak tesztelését: felhívjuk, és elküldjük őket tesztelőpontra, vagy autót hívunk ki hozzájuk. Megyénként jelenleg több ezren várnak a hívásunkra. Ez azt is jelenti, hogy több napos csúszásban vagyunk a beérkező kérelmekhez képest.

Mikor a második hullámban önkénteskedtem, akkor az embereknek szinte semmi tapasztalata nem volt még a teszteléssel, érződött a bizonytalanság. Sok időt töltöttem azzal, hogy megnyugtassam őket, hogy nem fog fájni a mintavétel, és hogy minden rendben lesz. Az otthon, várakozással töltött napok számának növekedése pedig egyenesen arányos volt a vonal másik végén ülő türelmi szintjével.

Most, a harmadik hullám elején már sokkal lazábbnak tűnt mindenki, sokan tudták, hogy mire számítsanak, mert volt, hogy a többedik tesztelésükre készültek. Tudták, hogy hova kell menni, és hogy minden rendben is lesz. Most inkább azzal töltöttem időt, hogy meghallgattam a panaszaikat, mert napok óta én voltam az első személy, akivel szerintük a karanténjuk alatt érdemben erről beszélni tudtak. Mi pedig, a többi önkéntes-társammal együtt ha másban nem is, abban tudtunk segíteni, hogy türelmesen végighallgattuk őket, és megerősítettük azt, amit a háziorvosuktól már hallottak: lázat lent tartani, sok folyadék, vitamin, cink és szelén!

Hivatásos mentősökkel is dolgozunk együtt, és a hangzavarban néha elcsíptem egy-egy beszélgetésüket. Annyira jó volt hallgatni, ahogy végtelen türelemmel, ugyanakkor a legnagyobb határozottsággal instruálják a betegeket. Sokat tanulok tőlük emberségből, és felnézek rájuk, mert ők ezt csinálják nap mint nap.

A több száz hívásom között voltak nagy nevetgélések, sokszor segített a humor, azért voltak durva sztorik is, de egyetlen egy negatív hívás sem volt. Sőt, rengeteg kedvességet kaptam, sokan kívántak kitartást, és végtelenül toleránsan fogadták azt a tényt, hogy napokig kellett várniuk. Persze sokan megkönnyebbültek mikor meghallották, hogy honnan hívjuk őket.

A műszakok végén a telefonoktól zsongó fejjel csak arra vágytam, hogy picit sétáljak egyet és kiszellőztessem az agyam. De akármennyire is fáradt és kimerült voltam, a lelkem nagyon örült a kedves szavaknak, és hogy több száz embert sikerült leszervezni, megnyugtatni, és némi erőt adni nekik ebben az őrületben.

én kis kertem

A Nőnap nekem Zoltánt, a cserepes tulipántot hozta, aki köszöni szépen jól van, épp lelkiismeretesen bontogatja a szirmait az orchidea árnyékában. Meg Karesz anyukájától kaptam ezt a két bébit, és most nagyon izgulok, hogy jól érezzék magukat nálunk a magaslati levegőn. Már elképzeltem, hogy micsoda eper-szüret lesz itt az erkélyünkön, no pressure.

lakás OFF

Ez a hét az új lakásról szólt. Ott tartottam, hogy múlt hétvégén befejeztük a lakásfelújítást. Már napokkal előtte nézegettem az időjárást, szombatra mondott napos időt, úgyhogy aznap egy nagy Ikeás zacsiba összeszedtem pár kacatot, és mentünk át befotózni a lakást. Szerintem sokkal jobb hangulata lesz egy lakásnak attól, ha rakok ide-oda egy kis gyertyatartót, könyvet, ébresztőórát, illatosító pálcikákat, egy szép parfümös üvegcsét a mosdóba, párnákat, és takarót hanyagul rádobva a kanapéra. Meg persze nem hiányozhatott a primadonna orchideám sem: a fejét szépen nylonzacskóval letakartam, és úgy óvtam a kinti hidegtől, amíg átértünk. Közben csak remélni tudtam, hogy nem sértődik meg a helyzettől. Viszont cserébe ő kapta a majdani nappaliban a központi helyet pózolni. A képek kompozícióját már jó előre kitaláltam, ezért Karesz csak bosszúsan kattintgatott, míg én instruáltam. Aztán ő is ellőtt párat a saját elképzelése szerint, és a kettőből raktuk össze este azt a párat, amiből elkészült a lakáshirdetés.

Olyan fura érzés volt, hogy eddig a lakást csak én és a közeli barátok látták, és persze ők mind elfogultak voltak. Nagyon izgultam, hogy amint kikerül a nagy nyilvánosság elé, vajon milyen lesz a fogadtatása. Hétfőn hirdettük meg, és egy napig nem nagyon történt semmi, amin picit elkezdtem aggódni. Aztán kedden beindult a dömping, és nagyon sokan írtak, mindenki nagyon szépeket írt, hogy szerelem-lakás, hogy már most azonnal kivenné, hogy ki ne adjam másnak, egészen júniusig volt foglalás rá, ha addig nem vennék ki. Megnyugodtam, és nagyon jól is estek a kedves üzenetek. Elkezdtem leszervezni a bemutatókat. Nekem fontos volt, hogy olyanoknak mutassam meg a lakást, akik előtte szívesen mesélnek picit magukról, és ez alapján szimpatikusnak érzem őket. Ugyanúgy fontos volt, hogy mindenkinek visszajelezzek, ezért a hét elején sok-sok levelet olvastam, és sokakkal elegyedtem beszélgetésbe, majd őket szívesebben is engedtem be a lakásomba.

Szerdára pedig meg is találtam a nagyon cuki bérlőmet, akivel még a héten leszerződtünk, és már költözik is be. Nagyon izgulok, hogy szeresse a lakást, hogy vigyázzon rá, és hogy jól érezze magát ott. Mindez gyors volt, talán igaz sem volt, és még csak pislogok, hogy többet nem lesz felújítás, nem lesznek lerágott körmök és átalvatlan éjszakák. Karesz persze ezt nagyon üdvözli, nekem azért most még picit hiányzik.

előtte-utána

kedvenc délutáni fényeim

daytrip #1: téli álom

A múlt hétvége volt az első a sok takarítás és lakásfelújítás óta (mert befejeztük a lakást!!), hogy egyik nap spontán fogtuk magunkat, bepattantunk Karesszal az autóba, és csak útközben találtuk ki, hogy hova menjünk. Végül Nagymaros lett belőle, ott már régen jártam, de mindig elvarázsol az a környék. Nagyon jó ötletnek tűnt felgyalogolni a Julianus-kilátóig egészen addig, amíg Karesznak eszébe nem jutott, hogy otthon hagyta a túrázós cipőjét. Úgyhogy lecaplattunk a hegyről és Duna-parti séta lett belőle, meg a végén egy nagy sajtos-tejfölös lángos. Ha pedig már ott voltunk, akkor egy torta a Sakurában (helló kalóriák!) Nagyon jókat írtak a helyről, mi meg épp mellette parkoltunk le. A tortákon látszott, hogy odafigyelnek mind az esztétikára, mind az ízekre, viszont az is biztos, hogy legközelebb nem egy lángos után fogom beiktatni:)

Aztán egész héten olyan ragyogó idő volt, imádtam volna kimenni, viszont erőt vett rajtam valami iszonyatos fáradtság. Már este kilenckor téblábolok otthon, és nézem az órát, hogy mikor mehetek aludni. Aztán reggel pedig mint akit fejbe vágtak, csak pislogok a takaró alól és akármikor vissza tudnék aludni. Ehhez társul szomjasság és néha szédülés, napközben pedig csak kóválygok és nehezen veszem rá magam, hogy dolgozzam. Szóval utánanéztem, hogy mi a fene. Elsőre téli álomra vashiányra gyanakodtam, úgyhogy ma beruháztam egy dobozzal, aztán meglátjuk, hogy holnap kicsattanok-e.

Karesz ma munka után hazamegy az anyukájához vidékre, hogy ő legyen a személyes sofőrje a hétvégén. Nem szeretné ugyanis, hogy a mostani helyzetben tömegközlekedjen úgy, hogy amúgy picit veszélyeztetett. Szóval ma este egyszemélyes házibulit csapok. Nálunk a péntek a "bűnözős" nap, és épp a pizzámra várok. A dőzsölés mellett lesz itt még gyertyás, borozgatós habfürdőzés, meg valami jó filmet kell még találnom, és tőlem kezdődhet is a hétvége.