bikiniszezon, hej!

Ma a H&M-ben van 20% leárazás, gondoltam, hogy elugrom megpróbálni pár fürdőruhát. Meh! Olyankor mi van, ha oltári gázul nézek ki bennük? Meg a próbafülkék fényét is milyen üzletpolitika szerint csinálják olyanra, hogy az minden bőrhibát kiemel? Nem tetszik se a csípőm, se a fenekem, marad a lepel, vagy egy krumplis zsák a strandra. Azért van remény, mintha jönnének vissza a 60-as évek csípőt eltakaró fazonjai. Mindenesetre szerintem én majd legközelebb a 20-as évek berobbanásánál fogok újra megpróbálkozni a fürdőruhákkal.

Azért jó dolog is történtek: 

• a héten szétültettem a kis paradicsom palántákat nagy cserepekbe. Élvezem látni, hogy napról-napra erősödnek, van, hogy naponta többször kinézek az erkélyre, hogy minden oké-e a kis csapattal. Az eprek pedig ahelyett, hogy gyümölcsöt teremnének, elkezdtek hosszú indákat növeszteni. Gondolom, hogy földet keresnek, ahol megvethetik a kis lábaikat, de a misszió szerintem nem lesz sikeres, ha az erkélyről lefelé csüngedeznek.

• a Casa de Papel második évada annyira nem tetszett, de aztán a napokban elkezdtem nézni a harmadikat és rájöttem, hogy az viszont tetszik, úgyhogy van új sorozatom. Meg kijött A Szolgálólány meséje negyedik évad is, kövezzetek meg, de én szeretem. Karesz ma dolgozik, úgyhogy ez a nap nálam a kanapén fog telni.

• ma reggel végre eljutottunk futni. Ez úgy történt, hogy már hetek, sőt, hónapok óta terveztük, de hol az időjárás nem állt mellénk, hol nem tudtuk összeszervezni a reggeleket. Ma nem volt kifogás, kigurultunk a Városligetbe. Azt eddig miért nem tudtam, hogy hiper-szuper futókör van ott? Karesz is oda meg vissza volt két lihegés között, hogy milyen szép a park ezen része. A futás pedig tök jól esett. El is határoztuk, hogy heti háromszor megyünk.. mondjuk ismerem magunkat, úgyhogy nyugtával dícsérjük a napot!

És itt is nagyon köszönöm a kommentjeiteket a tyúkhúsleveses posztra, igazán jól esett.

mi a nevem.

Ma megcsináltam a munkahelyemen a csapatom szervezeti diagramját, és akkor jöttem rá, hogy nem is tudom, hogy mi a pozícióm pontos megnevezése. Úgyhogy szégyen, nem szégyen, megkérdeztem a főnökömet, hogy ugyan már, mégis mi az elnevezésem. Nálunk a cégnél eléggé semmitmondóak a pozik nevei, az enyém sem mond sokkal többet, úgyhogy LinkedIn-en nem fogom ezért átírni, de legalább kiderült, hogy hogy hívnak. Azért ez is valami.

míg fő a tyúkhúsleves

Tegnap volt egy nagy összeveszésünk Karesszal. Az volt a terv, hogy elmegyünk valahova vacsorázni, és hogy beszélgetünk a kapcsolatunkról. Jó ötletnek tűnt megkérdezni, hogy hogy van a másik. Hogy picit odafigyelünk a másik érzéseire és átbeszéljük, hogy kinek mire van szüksége. Aztán a valóság az lett, hogy a vacsora közben feljöttek sérelmek, és valahogy ebben a sértett állapotban egyikünk sem kezelte a dolgot a legjobban. Úgyhogy végül teljesen más irányt vett a beszélgetés, és mire hazaértünk, már nem is szóltunk egymáshoz.

Karesszal nagyon más közegből jövünk, és sok szempontból az ellentétei vagyunk egymásnak. Ő az egyik legkiszolgáltatottabb társalmi rétegből jön, ahol a pénzkérdés állandó téma, és ahol egyik napról a másikra élnek. Iszonyat felnézek rá, hogy egy olyan közegből, ahonnan szinte képtelenség kitörni, ő eljutott oda, ahol most van. Rengeteg önreflexió és (ki)tartás kellett hozzá. Ő egy hős! 

Én egy olyan közegből jövök, ahol nem a pénz vagy az erőszak határozza meg a státuszt, ezzel szemben van egy biztos alapom, és sokkal fontosabb számomra az értékteremtés.

Mindketten eltökéltek vagyunk, hogy szeretnénk együtt lenni. Szeretjük egymást, felnézünk egymásra, hasonló céljaink vannak. A különbözőségek miatt azonban sok elfojtásunk van, ami olykor felszínre tör, mint tegnap. Ilyenkor hirtelen világvége hangulatunk lesz, kilátástalanságot érzünk, hiszen vajon mennyire kell elfojtanunk a zsigeri énünket, hogy befogadhassuk a másikat?

Sokat szoktam gondolkozni azon, hogy ennyi különbözőséggel vajon mennyire lehet működtetni egy kapcsolatot. Mennyit lehet még bevállalni, és mikortól kell kiszállni? Vajon elég-e a tudatosság, az önreflexió, az elhatározás, vagy ez mind nem elég? Hallottam már, hogy vannak kapcsolatok, amik pár év alatt értek meg, talán a miénk is ilyen. Szeretem benne azt, hogy mindig jobb akar lenni, hogy közösek a céljaink, hogy figyelmes és szeret. Ugyanakkor hiányoznak azok a beszélgetések, amiket az én közegemben megszoktam, hogy értse a poénjaimat, hogy a legjobb barátom legyen! Tudom, hogy nekünk hatalmas meló ez a kapcsolat, de vajon bevállaljuk-e ezt egy életre? Más mellett talán boldogabb lenne-e a másik? Ha tíz évvel fiatalabb lennék, akkor könnyebb lenne.. most picit nehéz.

Karesz persze azóta olyan, mintha tegnap mi sem történt volna. Csak én szomorkodom itt, míg fő a tyúkhúsleves.

banana bread

Karesz szüleitől kaptunk egy rakat banánt, ami már akkor érett volt, úgyhogy a mai (egyik) menü banánkenyér lett @fit_cinnamontomi oldaláról. Szoktam innen sütni, mert az ételei mindenmentesek, és szerintem azokat a legkönnyebb elkészíteni.

Mondjuk az insta fotóhoz képest az első banánkenyerem elég nyomi lett, meg kávé szirup sem lett, de nagyon finom, és legalább nem vagyok influenszer, úgyhogy no pressure.

magyar valóság?

Tegnap hazafelé jöttünk már Kareszék szüleitől az utakon, a kocsin kopogott az eső, csak az ablaktörlő alatt láttunk ki az útra. Kérdezte, hogy amúgy hogy éreztem magam. Automatikusan rávágtam, hogy jól. Aztán mikor jobban belegondoltam, akkor picit elszomorodtam.

Nagyon szeretek falun lenni, reggel gőzölgő teával kiállni a gangra és nézni, ahogy a szomszédban kiengedik a lovakat legelni a rétre. Látni a táj mélységét: a kertek mögötti barna szántót, a szélben lengedező mezei virágokat, mögöttük az erdő fáinak zöldjét, felettük a kékesen sejlő messzi felhőket. Az ébredező falut, az utcán bicikliző kissrácokat, ahogy a kutya a lábamnál elnyúlik. Hallom bent a sürgést, az edények csörömpölését, szeretem a házban terjengő illatokat. Olyankor minden idilli és sosem akarnék elmenni innen.

Aztán ahogy jön fel a nap, úgy kúszik be a kis magyar valóság a kertek alatt. A szomszéd kutyájához nem szabad hozzányúlni, mert rühes. A másik kutya pedig, aki elszökött otthonról és hívom vissza, az nehogy bejöjjön a kertbe, mert még odaszokik. De a kerítésen csimpaszkodó, a kertben zajló focit békésen néző kisgyerekekhez se szóljak, mert még kaját fognak kunyerálni. Egyáltalán miért akarok én sétálni menni, az veszélyes! Ha pedig Karesszal helyi vállalkozáson törnénk a fejünket, akkor az nem jó ötlet, mert biztosan meglopnak minket. A helyiek a folyóból a halat is lopják, az erdőben orvvadászok által kirakott csapdákat kotrunk odébb. Mi mégis akkor hogyan felügyeljük majd a területet Pestről? A Józsi is csak azért segít, hogy abból neki pénze legyen. Majd csak figyeljük meg! De a Pista tud majd okosba' számlát adni, ha kell, így mindenki jól jár. Csak kapcsolatok kellenek a minisztériumba'. Timi és Józsi esküvőjére még jó, hogy nem értünk oda, mert akkor nászajándék kellett volna, arra meg nincs pénz. De másnap már mehetünk gratulálni, talán csomagolnak is a megmaradt süteményből. Ugye, hogy milyen koszosan élnek!? 

Ilyen 'Mi kis falunk' feeling lengett körül ebben a pár napban, és bevallom, picit besokalltam a sokadik rászólás után, hogy mit ne csináljak. Tudom, hogy itt ez van, mégis rossz megélni. Néha csodálkozom, hogy Kareszból hogy lett pozitív, nyitott, kedves ember. Mérges és szomorú vagyok, őszintén sajnálom ezeket az embereket, hogy ilyenné edzette őket az élet, és folyton félnek valamitől. Ők nem értik, hogy én mit nem értek, hisz ez a magyar valóság. Hogy mi a tanulság? Hálás vagyok a szüleimnek a lehetőségekért, és hálás vagyok az életemért. 

Az autóban hazafelé pedig ezen szomorkodtam, hogy milyen különbségek vannak emberéletek között. Talán generációknak kell majd felnőnie, hogy mindenkinek egyformán jusson földi javakból, szeretetből, vagy kedves szavakból. És talán sosem sikerül teljesen alkalmazkodnom, és maradok a 'városi lány', de én ezután is szeretném majd megsimogatni a szomszéd kutyáját, egy kedves szót szólni a csimpaszkodó gyerekekhez, őszintén örülni Timinek, hogy élete legcsodásabb napja volt az esküvője, jót nevetni Karesz sokadik unokatesójával ha megkerget a lova, összekacsintani a pecással, ha a híd alól kifog egy pontyot, vagy elmenni csak úgy sétálni a nap végén.

I 💚 Kübekháza

Idén a jó idő nagyon nehezen adja magát, úgyhogy a közmondás szerinti májusi eső helyett inkább egy nem esős nap ér már aranyat, hát még ha az hétvégére esik. Szombaton napsütésre ébredtünk, szóval egyértelmű volt, hogy ellógunk valahova. Már hetek óta rágtam Karesz fülét, hogy látogassunk le Szegedre, mert ő még nem járt arra, én viszont annál többet. Minden nyáron ott töltöttem pár hetet nagyszüleimnél. Nem is a jó élmények - kisgyerekként szétuntam magam ott, nagyszüleim sem tudtak velem és testvéremmel nagyon mit kezdeni azon kívül, hogy naponta eljártunk sétálni -, inkább a nosztalgia miatt szerettem volna lenézni, volt, ahol konkrétan húsz éve nem jártam.

A szokásos gyors összekészülés, autóba behuppanás, és már mentünk is az M5-ön. Szegedre meglepően gyorsan leértünk. Először gyerekkorom színhelyére mentünk, annyira másképp emlékeztem már mindenre, de jó volt látni az ismerős házakat és játszóteret. Ezután tettünk egy kört a klasszikus Széchenyi tér - Tisza-part - Kárász utca szentháromság körül. Szerintem gyönyörű ez a város, imádom a neoklasszikus épületeit, a fás utcákat, hogy van villamosuk, bármikor szívesen laknék ott. Ráadásul állítólag itt mérik az ország legtöbb napsütéses óráját, ami külön plusz pont.

Szegednél azonban sokkal jobban vártam a következő úticélt, Kübekházát. Ez a falu több okból is különleges számomra: a családom innen származik, úgyhogy sokat voltam itt is gyerekkoromban - itt sem szórakoztam jobban, mint Szegeden, de szerencsére az emlékek megszépülnek idővel. Mikor családfát kutattam, rengetegszer időztem itt képzeletben, és szerintem ennek a falunak van az egyik legjobbfej polgármestere. A sok szuper kezdeményezés eredményeként Kübekháza elnyerte Az Év Települése címet, megújult a főtere, az iskola és óvoda, hagyományőrző vendéglő nyílt, és itt rendezték meg évente az Operettfalut is. Pár napja pedig ők is megcsinálták a Jerusalema helyi verzióját, amelyre rengeteget gyakoroltak, igazi csapatmunka volt, nagyon büszke vagyok rájuk. Ha polgármester lennék (egy másik életben), én is sok-sok közösségi kezdeményezést támogatnék, és felvenném a kapcsolatot sok hasonszőrű polgármesterrel, hogy ötleteket cseréljünk. Annyira sok mindent ki lehet hozni szerintem egy kis településből, és erre Kübek tökéletes példa.

Itt ebédeltünk és húztuk ki a délutáni zuhét, majd meglátogattuk az unokatesóimat és a családjaikat, akiket több éve nem láttam. Nagyon szeretem őket, igazi jókedélyű, szabadszájú falusi arcok, akik ha kinyitják a szájukat, nem tudom abbahagyni a nevetést. Sokat dumáltunk, nevettünk, Kareszt is egyből bevették a hülyeségbe. Annyira természetes volt minden, egy percig nem éreztem, hogy zavarnánk, sőt, hívtak le nyárra ökörködni. Jó volt velük, és szeretnék nyáron is lemenni hozzájuk.

Az idő gyorsan telt, kora este kaptunk észbe, hogy ránk még vár közel két óra vezetés haza. Este fél 11-re értünk haza, reggel még nem gondoltuk volna, hogy ilyen soká' kimaradunk.

a kübeki békés, mesebeli temető

kübeki csülökkel és sajttal-sokával töltött lágy tészták

suhanásosdi

Szombaton olyan dolog történt, amit magam sem értek. Teljesen spontán közöltem Karesszal, hogy akkor én most elviszem az autót egy körre. Soha az életben nem vezettem még egyedül, nem tudom mi ütött belém, de nem akartam ezt túlgondolni. Míg Karesz csak meglepetten nézett, addig én fogtam a kulcsokat és a forgalmit, és indultam, fogalmam sem volt róla, hogy hova. Nagy izgalmamban nem is emlékeztem, hogy mit ütöttem be wazéba, úgyhogy csak haladtam az úton, ki a városból, és hát egy csoda volt búzamezők mellett suhanni, olyan helyeken, ahol még sosem jártam. Főleg nem egyedül. Autóval! Geez! Összesen kb. 100 km-t vezettem, semennyire sem izgultam, ami egy nagy előrelépés ahhoz képest, hogy pár hónapja még mennyire ódzkodtam a vezetéstől. Azért a parkolást még gyakorolnom kell, nincsenek mindenhol hatalmas, tecsós parkolók. A nagy izgalmakat egy fürdővel vezettem le, Karesz pedig mostantól joggal féltheti tőlem a volánt.

Vasárnap délelőtt úgy döntöttem, hogy akkor most megtalálom a kávézós törzshelyemet, ahova majd mindig lejárok a laptopommal hesszelni dolgozni, ahol már messziről integetnek nekem a pincérek, és hozzák a szokásost. Úgyhogy összekaptam magam, Karesz homlokára nyomtam egy puszit, és elindultam. Vajon mennyire kell tehetségesnek lenni ahhoz, hogy fél óráig caplassak laptoppal a  hátamon kiülős hely után kutatva, majd mikor végre találok egyet, ami nincs tömve és aránylag megvan az a 1,5 méter, majd csak mikor az asztalnál már épp a kávémat kortyolgatom, akkor veszem észre, hogy sikerült egy laptop-mentes helyre kiülnöm (mert hogy már ilyen is van).. turndown.

Szóval csalódottan hazaballagtam, ez a nap is már kuka, gondoltam. Aztán Karesz, aki egész hétvégén ki sem látszott a munkából épp befejezte a dolgát, nekem volt kedvem vezetni, úgyhogy elindultunk a szokásos akárhova is. Nekem mostantól a nagy, szabadtéri parkolók lesznek a célpontok, ahol büntetlenül lehet bénázni a parkolással. Most a fóti Auchan volt a cél, de te jó ég, ez vajon törvényszerű, hogy míg szombaton tök jól elvezetgettem egyedül, addig most az utak, a táblák, a jelzőlámpák szimultán figyelése mellé mikor bejöttek Karesz magyarázásai, attől totál bestresszeltem? Szóval Fótra érve közöltem vele, hogy innentől ő vezet, jobb a békesség.

Ott vettünk nekem két szuper nyári cipőt, majd indultunk tovább Dunakeszire a Duna-partra ebédért. Sajnos ezt sok százan szintén így gondolták, úgyhogy a harmadik étteremből is kifordulva inkább irányt változtattunk, és tanulva a felkészületlenségünkből, már a kocsiból hívtam a jól bevált Vasmacskát, hogy fél óra múlvára asztalt foglaljak. A Duna ezen szakaszán bár kevesebben járnak, itt is teltház volt, de éppen befértünk, így végül mégiscsak sikerült a parton ebédelnünk: én kagylót, Karesz pisztrángot. 

A mai napot pedig sikeresen egy kávézóban zárom, ahonnan éppen ezt a posztot is írom, úgyhogy van remény, hogy talán megtalálom a törzshelyemet!?

tavaszi tuning

Az úgy kezdődött, hogy Zsu barátnőm izgatottan újságolta, hogy megy lézeres szőrtelenítésre. Én meg csak bólogattam, hogy aha. Következő találkozásunkkor elmesélte, hogy már kétszer is volt, és hogy mennyire királyság és rock&roll, mert többet nem kell szőrtelenítenie. Én erre, hogy aha. Aztán múlt héten kerestem pünkösdre szállást akárhova is, de se szállást nem találtam, meg a védettségim is lejár addigra, úgyhogy van egy kihasználatlan szépkártyám, gondoltam üsse kő,  benevezek erre a szőrtelenítésre.

Majd mikor már a rendelőben vetkőztem épp anyaszült meztelenre, akkor egy pillanatra elbizonytalanodtam, de az asszisztens lány nagyon kedves volt, úgyhogy hamar feloldódtam. A kezelés csupán tíz perc volt, most két-három hetet kell várnom a következő kezelésig, addig meg izgulok, meg figyelem magam, hogy vajon mikor látom majd a változást.

A héten kaptam új hajszínt is, amibe épp szerelmes vagyok. A fodrászom szerint ő egy füstös hajszín, ami általában pár hétig tartja is a színét, majd állítólag a klóros víztől szépen-lassan besárgul, és huss füst. Úgyhogy beszereztem egy spéci sampont, ami hamvasan tartja a színt. Ezt még egy másik fodrász ajánlotta és bejött, csak a téli költözésben eltűnt. Ő az Osmo - Super Silver No Yellow. Érdekes módon egyik webshopban majd' 9000, míg egy kattintással odébb harmad annyiért ugyanazt megtaláltam.

Aztán a héten a lábamat is teljes pompába öltöztettem és kilakkoztam, hátha lesz idén szandálos idő. Idén még nem voltam szabin, úgyhogy szerintem májusban megint kiveszek egy olyan napot, amikor beiktatok kozmetikát meg masszázst is. A hétvégén szerintem a tavaszi ruháimat is kipakolom. Én már tényleg itt ülök az ajtóban teljes izgalomban, tavaszra készen, lenge ruhákkal, lakkozott körmökkel, csak jönne már az a jó idő!

recovery

Karesz mától újra dolgozik, amivel kapcsolatban felemás érzéseim vannak. Egyrészt jó volt, hogy van itthon valaki, akihez szólhatok. Jó volt az is, hogy látta, hogy hogyan telik egy napom itthon, magányban. Szerintem rájött, hogy a homeoffice nem egyenlő azzal, hogy itthon hesszelek a kanapén egész nap. Látta, hogy az egész napos képernyő bámulása, a végeláthatatlan telefonhívások, a mosás és takarítás, vagy a lakás rendberakása után nem biztos, hogy minden nap hatalmas lelkesedéssel állok neki vacsorát főzni. Meg is jegyezte, hogy mostantól ha nincs kedvem főzni, rendelünk. Cserébe viszont párszor ő főzött finomakat, például egyik nap tengeri herkentyűket salátával, desszertnek pedig csokis-banános muffint. Fel is állítottuk az erkélyen a napernyőt, és az alatt terítettünk meg. Már csak a vödör jégbe hűtött fehérbor hiányzott mellőlünk, hogy teljesen átmenjünk mediterránba. Tavaly is ilyen szeles volt a tavasz??

Ugyanakkor örülök, hogy visszament dolgozni. Hiányzott már neki a pörgés, meg napról-napra egyre több figyelmet is igényelt - hiszen én voltam neki az egyetlen ember, akit látott -, ami munka mellett nekem kezdett picit nehéz lenni. Megállapíthatjuk, hogy a karanténos összezártság nem nekünk való, szerencsére ilyen veszély nem is fenyeget minket a munkáink miatt. Én pedig visszakaptam a napi rutinomat, amikor csendben olvashatom a híreket (magam sem értem, hogy miért), vagy egy szabad órában csak úgy leugorhatok egy sétára.

Annak azért örülök, hogy mikor együtt vagyunk, akkor minőségi időt tudunk együtt tölteni. A közös reggelek és a hétvégék megmaradtak, úgyhogy folytatjuk a kávézók és a csodahelyek felfedezését. Ha ez a bolond idő engedi, talán már teraszozhatunk is, pár helyet már ki is néztem magunknak.

szabadhétfő

Van az úgy, hogy a csillagok úgy állnak, hogy hétfőn nincs egy megbeszélésem sem, Karesz pedig épp a műtét utáni lábadozásának utolsó napjait tölti itthon, ezért megbeszéljük, hogy vasárnap az anyáknapjázás mellett előre dolgozunk, és helyette csapunk egy szabad hétfőt.

Úgyhogy elővettük a listánkat - amibe szorgosan gyűjtjük a megnéznivalókat, és a választás Martonvásárra esett. Reggel még dolgoztunk egy kicsit, majd ebéd előtt bepattantunk az autóba, és fél óra múlva már a Fejér-megyei kisváros főutcáján csámborogtunk ebéd után kutatva. Spontán a Postakocsiba tértünk be, és nem bántuk meg, finomat ettünk és a kiszolgálás is kedves és gyors volt. Utána a Brunszvik-kastélyban terveztünk sétálni, de ez nem jött össze, ezért gondoltunk egyet, autóba be, délnek menet pedig vettünk egy jobbos kanyart, és a Váli-völgy felé indultunk. 

Ismerősen csengett ez a tájegység, gyorsan utánaolvastam a látnivalóknak. Válon megálltunk a jobb napokat is megélt Ürményi-kastélynál egy pár fotóra. Mennyire szívesen kelteném újra ezeket a gyönyörű épületeket. Ha tehetném, - és nem mellesleg tudnék restaurálni -, régi lakásokat és ilyen csodákat hoznék vissza az életbe. Tovább haladva végigszáguldottunk Tabajdon, majd Alcsútdobozon, legelők és halastavak mellett. Jó volt látni, hogy milyen az élet hétköznap vidéken, ahol autó alig van az utakon, a házak előtt pedig csak az üzletek eladói támaszkodnak az ajtóban. A helyi cukrászda előtt iskolából hazafelé tartó gyerekek fagyiznak, az iskolatáskájuk a lábuk alatt pihen. 

Etyek felé rákanyarodtunk egy csoda platánsorra, majd szőlődűlők mentén haladtunk hazafelé. Ez az egyik kedvenc Pest körüli térségem, meg is beszéltük, hogy jövünk mi még vissza arborétumot nézni, meg csak úgy borozgatni, és újra megpróbálkozunk a Brunszvik-kastéllyal is. Amúgy bármikor el is tudnám magam képzelni az egyik etyeki lankán egy ház teraszán limonádét szürcsölve.

Ürményi-kastély, Vál

Alcsútdobozi platánsor

Etyeki lankák

szeretemváros

Szeretem ezeket a 'kapd össze magad, megyünk!" reggeleket, mikor nem tudom, hogy hova visz, de izgatott vagyok mint egy kisgyerek. Öt perc múlva már kézen fogva rójuk az utcákat, egyik sarkon hirtelen befordulunk, másik sarkon ki, kapkodom a fejem, a cégéreket nézem, találgatok. 

Ma az EcoCafé-ba mentünk. A napernyők alatt már ki voltak rakva kis asztalok, mellettük új virágos ládák, tele mindenféle kedves növénnyel: levendulák, rózsák, szegfűk, valamilyen bokrok. Ültünk az asztalnál, hunyorogtunk a felkelő napba, néztük az Andrássy-n elsuhanó autókat, az épületeket, és azt képzeltük, hogy épp Párizs utcáin isszuk a lattét.

Aztán a járda felé fordultunk, ott pedig Róma várt, ahol asztalonként egy-egy férfi keresztbe tett lábbal, napszemüvegben, mint egy sorminta, a falnak támaszkodva itta a feketét. Szeretem ezeket a reggeleket, és szeretem ezt a várost!