I 💚 Kübekháza

Idén a jó idő nagyon nehezen adja magát, úgyhogy a közmondás szerinti májusi eső helyett inkább egy nem esős nap ér már aranyat, hát még ha az hétvégére esik. Szombaton napsütésre ébredtünk, szóval egyértelmű volt, hogy ellógunk valahova. Már hetek óta rágtam Karesz fülét, hogy látogassunk le Szegedre, mert ő még nem járt arra, én viszont annál többet. Minden nyáron ott töltöttem pár hetet nagyszüleimnél. Nem is a jó élmények - kisgyerekként szétuntam magam ott, nagyszüleim sem tudtak velem és testvéremmel nagyon mit kezdeni azon kívül, hogy naponta eljártunk sétálni -, inkább a nosztalgia miatt szerettem volna lenézni, volt, ahol konkrétan húsz éve nem jártam.

A szokásos gyors összekészülés, autóba behuppanás, és már mentünk is az M5-ön. Szegedre meglepően gyorsan leértünk. Először gyerekkorom színhelyére mentünk, annyira másképp emlékeztem már mindenre, de jó volt látni az ismerős házakat és játszóteret. Ezután tettünk egy kört a klasszikus Széchenyi tér - Tisza-part - Kárász utca szentháromság körül. Szerintem gyönyörű ez a város, imádom a neoklasszikus épületeit, a fás utcákat, hogy van villamosuk, bármikor szívesen laknék ott. Ráadásul állítólag itt mérik az ország legtöbb napsütéses óráját, ami külön plusz pont.

Szegednél azonban sokkal jobban vártam a következő úticélt, Kübekházát. Ez a falu több okból is különleges számomra: a családom innen származik, úgyhogy sokat voltam itt is gyerekkoromban - itt sem szórakoztam jobban, mint Szegeden, de szerencsére az emlékek megszépülnek idővel. Mikor családfát kutattam, rengetegszer időztem itt képzeletben, és szerintem ennek a falunak van az egyik legjobbfej polgármestere. A sok szuper kezdeményezés eredményeként Kübekháza elnyerte Az Év Települése címet, megújult a főtere, az iskola és óvoda, hagyományőrző vendéglő nyílt, és itt rendezték meg évente az Operettfalut is. Pár napja pedig ők is megcsinálták a Jerusalema helyi verzióját, amelyre rengeteget gyakoroltak, igazi csapatmunka volt, nagyon büszke vagyok rájuk. Ha polgármester lennék (egy másik életben), én is sok-sok közösségi kezdeményezést támogatnék, és felvenném a kapcsolatot sok hasonszőrű polgármesterrel, hogy ötleteket cseréljünk. Annyira sok mindent ki lehet hozni szerintem egy kis településből, és erre Kübek tökéletes példa.

Itt ebédeltünk és húztuk ki a délutáni zuhét, majd meglátogattuk az unokatesóimat és a családjaikat, akiket több éve nem láttam. Nagyon szeretem őket, igazi jókedélyű, szabadszájú falusi arcok, akik ha kinyitják a szájukat, nem tudom abbahagyni a nevetést. Sokat dumáltunk, nevettünk, Kareszt is egyből bevették a hülyeségbe. Annyira természetes volt minden, egy percig nem éreztem, hogy zavarnánk, sőt, hívtak le nyárra ökörködni. Jó volt velük, és szeretnék nyáron is lemenni hozzájuk.

Az idő gyorsan telt, kora este kaptunk észbe, hogy ránk még vár közel két óra vezetés haza. Este fél 11-re értünk haza, reggel még nem gondoltuk volna, hogy ilyen soká' kimaradunk.

a kübeki békés, mesebeli temető

kübeki csülökkel és sajttal-sokával töltött lágy tészták

szabadhétfő

Van az úgy, hogy a csillagok úgy állnak, hogy hétfőn nincs egy megbeszélésem sem, Karesz pedig épp a műtét utáni lábadozásának utolsó napjait tölti itthon, ezért megbeszéljük, hogy vasárnap az anyáknapjázás mellett előre dolgozunk, és helyette csapunk egy szabad hétfőt.

Úgyhogy elővettük a listánkat - amibe szorgosan gyűjtjük a megnéznivalókat, és a választás Martonvásárra esett. Reggel még dolgoztunk egy kicsit, majd ebéd előtt bepattantunk az autóba, és fél óra múlva már a Fejér-megyei kisváros főutcáján csámborogtunk ebéd után kutatva. Spontán a Postakocsiba tértünk be, és nem bántuk meg, finomat ettünk és a kiszolgálás is kedves és gyors volt. Utána a Brunszvik-kastélyban terveztünk sétálni, de ez nem jött össze, ezért gondoltunk egyet, autóba be, délnek menet pedig vettünk egy jobbos kanyart, és a Váli-völgy felé indultunk. 

Ismerősen csengett ez a tájegység, gyorsan utánaolvastam a látnivalóknak. Válon megálltunk a jobb napokat is megélt Ürményi-kastélynál egy pár fotóra. Mennyire szívesen kelteném újra ezeket a gyönyörű épületeket. Ha tehetném, - és nem mellesleg tudnék restaurálni -, régi lakásokat és ilyen csodákat hoznék vissza az életbe. Tovább haladva végigszáguldottunk Tabajdon, majd Alcsútdobozon, legelők és halastavak mellett. Jó volt látni, hogy milyen az élet hétköznap vidéken, ahol autó alig van az utakon, a házak előtt pedig csak az üzletek eladói támaszkodnak az ajtóban. A helyi cukrászda előtt iskolából hazafelé tartó gyerekek fagyiznak, az iskolatáskájuk a lábuk alatt pihen. 

Etyek felé rákanyarodtunk egy csoda platánsorra, majd szőlődűlők mentén haladtunk hazafelé. Ez az egyik kedvenc Pest körüli térségem, meg is beszéltük, hogy jövünk mi még vissza arborétumot nézni, meg csak úgy borozgatni, és újra megpróbálkozunk a Brunszvik-kastéllyal is. Amúgy bármikor el is tudnám magam képzelni az egyik etyeki lankán egy ház teraszán limonádét szürcsölve.

Ürményi-kastély, Vál

Alcsútdobozi platánsor

Etyeki lankák

daytrip #5: közepes kör

Azt hiszem, hogy sikerült az utolsó - időjárásilag vállalható - napot, a vasárnapot a legjobban kihasználni. Mivel múltkor nagyon szerettük, ezért Karesszal most is a Velencei-tóhoz mentünk. A szokásos kocsiból kerékpár foglalással fél óra múlva már a cangáinkat hajtottuk ki a kölcsönző udvarából. Az idő bár felhős volt, cserébe viszont nem esett, és talán a szél is kevésbé fújt, mint múltkor. A kerékpár kölcsönző oldalán vannak fent útvonalak, amikből szemezgettünk. A múltkori klasszik tókerülő helyett most másik irányba indultunk, és Kápolnásnyék felé fordultunk le. Ott hirtelen egyedül lettünk az utakon.

Kápolnásnyéken a bicikliút a falu központjába vezetett, majd onnan egy balos kanyarral befordultunk a Halász-kastélyhoz, ami most zárva volt, így kívülről csodáltuk meg. A faluból kiérve nyugatnak haladva átmentünk az autópálya felett, és Pázmánd felé tekertünk az aszfaltos hegyi utakon. Csak mi voltunk közel s távol, szőlőültetvények és termőföldek között csalinkáztunk a dombok lábáig. Ott aztán nem volt hiány hepe-hupákból és emelkedőkből, sűrűn váltogattuk a bicikli beállításait, beillett volna egy spinning órának is. De a fújtatások közben azért erősen nevettünk is a nyomorunkon, a mezőn békésen legelő lovak is kíváncsian forgatták füleiket a hangok irányába. A dombtetőn viszont csodás kilátást kaptunk ajándékba.

Pázmánd után jött Nadap, majd Sukoró, és Pákozdnál lassan ereszkedni kezdtünk a tó felé, majd már kopogó szemekkel az ismert útvonalon lángosost, hambist, vagy akármit is áruló bódét kerestünk. Végül három óra tekerés, és pár eltévedés után (hogy lehet egy tókörön eltévedni!?) Gárdonyba visszaérve, remegő lábakkal, a tó partján a kolduló hattyúk társaságában ettünk meg két nagy hamburgert. A hattyúknak csak a bámészkodás jutott. 

A kerékpár leadásánál konstatáltuk, hogy a múltkori 30 kilométer után most 45-öt toltunk, és életben maradtunk, így van remény, hogy a Balatont is sikerül majd nem négykézláb teljesíteni. Bár kicsit karcsúsította a teljesítményünket, mikor a minap a rutinos Gergő haveromat kérdeztem, hogy a három napos Balcsi-kör alatt hol érdemes megszállni, mire azt válaszolta, hogy nem tudja, ő egy nap alatt ment körbe. Ja, bocs!

ilyen időnk volt a magyar költészet napján

Halász-kastély, Kápolnásnyék

kilátás a hegymenet után, alul a két paripa

daytrip #4: a kör

Ez megint egy olyan napnak indult, mint mostanában minden hétvégénk. Csodás, napsütéses idő, spontán kocsiba ülés, elindulás egy irányba, áh, arra tuti sokan lesznek, gyors jobbos kanyar, másik irányba indul, aztán araszolás a BAH-csomópontnál, mert erre még többen vannak, de akkor már úgyis mindegy.

A mai célpont a Velencei-tó volt. A piros lámpánál telefon táskából ki, google be, kerékpárkölcsönzés bepötyög, telefonszám beüt, 40 másodperc múlva két kerékpár lefoglalva. (Egy óra 500 Ft, szerintem tök jó ár!) 40 perc múlva Gárdonyban pedig már várt minket a két paripa. A bringás sráctól kérdeztük, hogy átlagosan mennyi idő körbetekerni a tavat. Hetykén visszakérdezett, hogy nekem vagy nektek? Nevettünk, oké, szóval földi halandóknak nettó két óra. Ezután csak az lebegett a szemem előtt, hogy én ezt két órán belül akarom letekerni, Karesz meg csak mosolygott, hogy tőle oké, menjünk!

Tökéletes tavaszi idő volt. Délnek indultunk, erős szembeszélben tekertünk, a tó déli csücskére picit már lógott a nyelvem, le is kerültek a kabátok és a pulcsik. Viszont miután beértünk a kanyarba megváltozott a táj, a szél is alábbhagyott, a forgalmas autóutat felváltotta a csendes tekerés, és a lógó nyelvű kaptatás átcsapott örömbringázásba. Száguldoztunk Karesszal dombról le, tekerünk ártér mellett, erdei utakon, réteken. Olyan régen bicikliztem, és száguldás közben olyan volt mint régen, mikor nyaranta Angival tekertünk a vízpart mellett, vagy a fiúk elől menekültünk, hogy nehogy lelocsoljanak minket vízzel. Már régóta terveztük Karesszal, hogy egyszer körbetekerjük a Velencei-tavat, de nem gondoltam volna, hogy ennyire szép és izgalmas lesz. Mikor feleszméltünk, már az északi csücsökben kanyarogtunk Velencénél, és innen már csak egy köpés volt a cél. És sikerült 2 órán belül letekerni, über büszkék voltunk magunkra.

Annyira tetszett ez a kör, hogy Karesszal megbeszéltük, hogy legközelebb kisebb kitérőket teszünk majd Pákozdon és Sukorón is, akkor lazább tempóban. Nekem a nagy álmom majd nyáron a Balatont is körbebringázni, bár ha két óra tekerés és 30 kilométer után mindenem így fáj majd mint most, mi lesz itt a Balaton 200 kilométerével, hajaj!

daytrip #3: Nyakas-kő

Mióta voltunk Nagymaroson, majd múlt héten a Börzsönyben, azóta egész múlt héten vártam a következő hétvégét. Úgy vártam a kiruccanást, mintha mennénk a reptérre, és messzi tájakra utaznánk. Vasárnap reggel mikor kinyitottam a szemem és a kék eget láttam, akkor már tudtam, hogy ebből kirándulás lesz. Karesznak még volt dolga, de délre hazaért, gyors ebéd, kocsiba be, és nemsokára már úton voltunk. Most viszont a másik irányba, Karesz ugyanis kinézte Nyakas-kőt. 

Az M1-en haladtunk, Biatorbágynál vettünk egy kanyart, megelőztünk pár túrabiciklist, és a település végére érve már látszottak is azok a magas szirtek, ahova igyekeztünk. Az nem látszott, hogy hogyan fogunk feljutni a meredek falakra, de a tetején sok kis alakot láttam, ami reménykeltő volt. Az autóban átvettük a már okosan bekészített túracipőket, és a dombok kitaposott ösvényein elindultunk a meredek sziklafalak felé. A rét már virágzott, a bokrok rügyeztek, az aranyeső is kivirágzott. Aztán a fák alatt jött száz lépcső, azon felkaptattunk a fal mentén, és mire kettőt pislogtunk, már fent is álltunk a szikla tetején, előttünk pedig elterült a táj.

Szeles, tiszta idő volt, nagyon messzire elláttunk. Az egész hetes monitor bámulása után olyan üdítő volt mélységbe, messze látni és befogadni a formákat és színeket. Megettük az almánkat, egyik szikláról átsétáltunk a másikig, lelkiismeretesen köszöngettünk a szembejövő turistáknak, aztán amikor már szétfújt a szél, akkor visszaindultunk és nekiereszkedtünk a lépcsőkön. Könnyed túra volt, de nagyon jó volt kiszakadni és új tájat felfedezni.

Hazafelé beugrottunk a Metróba, mert kaptam egy fülest, hogy lehet ott kapni fagyasztott, pucolt avokádót. Amit mi veszünk, érettet, az pár nap alatt megrohad, meg drága is, szóval most ezt próbáljuk ki. Meg ha már ott voltunk, akkor vettünk nagy kiszerelésű, fagyasztott minden más jót is, úgyhogy a mélyhűtőnk most tele van finomságokkal. Beszereztünk medvehagymát is, úgyhogy estére elkészült az idény első, kötelező medvehagymás pogácsája. Nekem ez egy kerek nap volt.

daytrip #2: helló Börzsöny

Az elmúlt napokban picit erősödött bennem ez a be vagyok zárva érzés: be vagyok zárva az országba, az otthonomba, és lehessen már kimenni, na! Oké, hogy fedezem fel itt a kávézókat, de már viszket a fenekem, hogy a kis laptopommal kiülhessek a teraszokra olvasni, és hogy az elviteles poharat felváltsa a csésze. Úgyhogy vasárnap reggel az ágyban ülve Karesszal azon ötleteltünk, hogy (ha már szállást nem lehet foglalni) merre lehetne egy-egy napokra meglépni. Mivel esősre állt az idő lába, ezért a túrázós programokat eltettük máskorra. Viszont fogtuk magunkat, fél óra múlva már bent ültünk a kocsiban, és csak úgy elindultunk az egyik irányba.

Az irány egészen addig jónak tűnt, amíg meg nem állapítottuk, hogy már megint Nagymaros felé tartunk, ahol éppen két hete jártunk, úgyhogy elő a google maps, a következő elágazásnál vettünk egy jobbost, és a Dunakanyarból a Börzsöny közepe felé vettük az irányt. Kóspallag felé haladtunk szerpentineken csendben, felettünk kopasz fák hajlottak az útra, miénk volt a táj.

Első állomásunk a kóspallagi horgásztó volt, ahol Karesz legnagyobb örömére pár horgásszal szóba is elegyedett, és megbeszélhették a tóban található halakat. Az az igazság, hogy sem erre, sem nagyon a tóra nem figyeltem, mert ekkor a semmiből odafutott hozzám egy fekete cica, aki onnantól kezdve csak bújni és dorombolni akart, engem egyből levett a lábamról. Ha cicám lesz, én biztos, hogy ilyen jófejet szeretnék:) Jött utánunk, és nagyon elhoztuk volna, de hát biztosan a halőré, meg szegény cica akármennyire is bírna minket, azért a mi városi lakásunk csak nem érhet fel egy erdei halastóval és az ottani szuper izgalmas egerekkel és pókokkal és hal-belsőségekkel. Úgyhogy fájó búcsút vettem tőle, és indultunk tovább.

Kóspallag után az útnak egy wellness hotelnél lett vége. Az idő ekkorra már kiderült, picit bántam is, hogy nem dobtuk be a csomagtartóba a túracipőmet, de így is tettünk egy kis kört az erdőben és az erdei vasútnál. Mikor visszaértünk az autóhoz már korgott a gyomrunk, úgyhogy a hotelből szereztünk elvitelre isteni gulyáslevest és bazsalikomos paradicsomlevest sajttal, amit a járdán ülve ettünk meg. Nagyon kevesen voltak, körbevett minket a csend, jó volt nagyokat szívni az erdőből.

Hazafelé a hegyről le Szokolyán keresztül haladtunk, ami állítólag már a honfoglalás előtt is lakott volt, majd az Árpád-korban itt éltek a király solymászai. Innen a település neve a szláv szokol (sólyom) szóból. Sólymokat bár nem láttunk, de nagyon takaros kis épületeket viszont igen, és míg Karesz unottan türelmesen várt az autóban, addig én nagy lelkesedéssel fotóztam ezeket a kis csodákat.

Szerintem eléggé elfáradtunk a nap végére, de eldöntöttük, hogy jók ezek a random kirándulások, és hogy a túracipőknek mostantól a csomagtartó az állandó helye.

daytrip #1: téli álom

A múlt hétvége volt az első a sok takarítás és lakásfelújítás óta (mert befejeztük a lakást!!), hogy egyik nap spontán fogtuk magunkat, bepattantunk Karesszal az autóba, és csak útközben találtuk ki, hogy hova menjünk. Végül Nagymaros lett belőle, ott már régen jártam, de mindig elvarázsol az a környék. Nagyon jó ötletnek tűnt felgyalogolni a Julianus-kilátóig egészen addig, amíg Karesznak eszébe nem jutott, hogy otthon hagyta a túrázós cipőjét. Úgyhogy lecaplattunk a hegyről és Duna-parti séta lett belőle, meg a végén egy nagy sajtos-tejfölös lángos. Ha pedig már ott voltunk, akkor egy torta a Sakurában (helló kalóriák!) Nagyon jókat írtak a helyről, mi meg épp mellette parkoltunk le. A tortákon látszott, hogy odafigyelnek mind az esztétikára, mind az ízekre, viszont az is biztos, hogy legközelebb nem egy lángos után fogom beiktatni:)

Aztán egész héten olyan ragyogó idő volt, imádtam volna kimenni, viszont erőt vett rajtam valami iszonyatos fáradtság. Már este kilenckor téblábolok otthon, és nézem az órát, hogy mikor mehetek aludni. Aztán reggel pedig mint akit fejbe vágtak, csak pislogok a takaró alól és akármikor vissza tudnék aludni. Ehhez társul szomjasság és néha szédülés, napközben pedig csak kóválygok és nehezen veszem rá magam, hogy dolgozzam. Szóval utánanéztem, hogy mi a fene. Elsőre téli álomra vashiányra gyanakodtam, úgyhogy ma beruháztam egy dobozzal, aztán meglátjuk, hogy holnap kicsattanok-e.

Karesz ma munka után hazamegy az anyukájához vidékre, hogy ő legyen a személyes sofőrje a hétvégén. Nem szeretné ugyanis, hogy a mostani helyzetben tömegközlekedjen úgy, hogy amúgy picit veszélyeztetett. Szóval ma este egyszemélyes házibulit csapok. Nálunk a péntek a "bűnözős" nap, és épp a pizzámra várok. A dőzsölés mellett lesz itt még gyertyás, borozgatós habfürdőzés, meg valami jó filmet kell még találnom, és tőlem kezdődhet is a hétvége.