nyáriszünet

Adós vagyok az elmúlt pár héttel. Ugye elköszöntem a régi munkahelyemtől, picit meg is sirattam az utolsó napon. De meglepően gyorsan túlléptem rajta, talán már nagyon izgatott az új hely, meg előtte az egyhetes szabim.

Ebben az egy hétben pár napot lent voltam a Tüskevárban. Egy újságcikkben* olvastam, hogy a rendszerváltás előtti hobbitelken volt minden, ami otthon már nem kellett, de sajnáltuk kidobni. A Tüskevárunk is egy ilyen telek annak minden korabeli romantikájával. Pár hete anyum megkért rá, hogy anyák napja alkalmából ugyan már, segítsünk be a telken a ház kitakarításában. Ennek az lett az eredménye, hogy Karesszal a rég bútorokat jól szétszereltük és kihordtuk a faházból a tűzrakás mellé.

Kinéztem egy új ágyat az IKEA-ban, a szabim első napját pedig azzal töltöttem, hogy azt a nyaralóban összeraktam. Közben befutott Angi és Leó is. Leó pedig felfedezte, hogy a fa alatti hintaágyunk a legjobb hely a délutáni sziesztára, úgyhogy én a teraszról néztem sóvárogva ahogy hatalmasat alszik a legkedvencebb helyemen.

A Tüskevár után pár napra elvittem a legnagyobb húgomat Olaszországba: repülés, tenger, pizza, fagyi, kagylókák pipa, és még csak egymás idegeire sem mentünk. Ő pedig azóta csak Olaszországban szeretne élni. A munka előtti utolsó napon egy Enrique Iglesias koncert is befigyelt egyik barátnőmmel, ami hozta az elvárt jó hangulatot és a 2000-es éveket. 

A rapid nyáriszünet óta pedig túl vagyok a harmadik munkahetemen, a második covidomon, és egy brutál beázáson. Nem unatkozom, na.
Folyt. köv.

* az újságcikk itt olvasható.

előszülinap

Épp jöttünk ma haza kocsival, mikor az egyik ház falán észrevettem egy plakátot, amin Karesz egyik kedvenc együttesének koncertjét hirdették, pont a születése napján. Na, ahogy hazaértünk, egyből bezárkóztam a hálóba, ölembe a laptop, hogy megvegyem a jegyeket. Természetesen mindet eladták. Sebaj, fel az esemény facebook oldalára, ott pedig kommenteket kerestem, hátha valaki szeretne megszabadulni a jegyétől. Egy külföldi is kiírta tört magyarsággal, hogy neki is vannak jegyei. Egyből rá is írtam, még megvoltak neki, nagyon szerencsésnek éreztem magam. Picit átfutott az agyamon, hogy ez annyira bizalmi dolog, hogy akkor én utalok egy ismeretlennek, ő meg elküldi a jegyet e-mailben, de olyan sokan csinálják ezt. Meg is írtam neki, hogy születésnapra lesz, ő meg örült, hogy segíthet. Szépen átutaltam neki az összeget. Aztán írta, hogy a tranzakcióval probléma volt, ezért visszautalta nekem az összeget, próbáljam újra. Állítólag 21 nap, mire hozzám visszaér, de azért én utaljak újra. Mikor kértem, hogy erről a visszautalásról küldje el a képernyőfotót, letiltott. Bedőltem egy adathalásznak. Pedig én erre annyira szoktam figyelni. És lehetne most itt filózni azon, hogy mik voltak a gyanús jelek, hogy nem ő mondott árat, hanem tőlem kérdezte, hogy mennyit ajánlok; hogy a facebook profilja fura volt; hogy más néven futott az azonosítója, mint a profilja. Mindegy, szerencsére nem nagy összeg volt, valakinek lett egy jó napja, én pedig úgy döntöttem, hogy ez az egy eset nem fogja az emberekbe vetett bizalmamat elvenni. Mindenesetre jelentettem a profilt mindenhol, ahol tudtam, és továbbra is keresek két eladó jegyet a koncertre.

lakógyűlés

Mióta megvan a lakásom, azóta nem voltam lakógyűlésen (vagy mert munkaidőben volt, vagy mert elutaztunk). Sőt, szerintem az előző lakásomén sem voltam soha-soha. Úgyhogy mikor megjött a meghívó az ideire eldöntöttem, hogy márpedig ha esik, ha fúj, én bizony ott leszek. Izgultam picit, mert a lakásfelújítás óta nem vagyok a lakók szíve csücske, és csak reméltem, hogy ez a fájó seb azóta begyógyult. Mivel nem lakom ott, ezért nem sűrűn találkozom velük, és szerintem mindkét oldalról volt azóta egy enyhe bizalmatlanság. 

Ők nagyon összetartóak és fontos számukra, hogy kik a kis közösség tagjai. Rendületlenül őrködnek a szabályok betartásán, ami sokszor jó, sokszor meg 'jajj, ne már!' Pár hónapja az egyik szomszédbácsi írt nekem egy levelet. Mikor megláttam a postafiókban, először összerezzentem, hogy már megint mit csinálhattam. Azt írta, hogy utánam nézett az interneten és az alapján, amit talált, nagyon büszke rá, hogy egy ilyen lakója van a közösségnek. Bizarrnak tartottam, hogy utánam néz, és ezt még el is árulja, de gondoltam, talán unatkozik és sok a szabadideje. Mindenesetre kedvesen válaszoltam neki. Azóta csend volt.

Ma lassan gyülekezett a kis közösség a belső kertben. Szilvi ült le mellém a lépcsőre, talán ő az egyetlen lakó, akit ismertem. Ő a közösség vagány anyukája rövid hajjal, lila szemüvegkerettel. Ahogy érkeztek a többiek, ő mindenkinek név szerint köszönt, én pedig sorra kérdezgettem tőle, hogy ki kicsoda, és melyik emeleten lakik. Elmesélte, hogy a nagyszülei is már ebben a házban laktak, ő maga is itt született, és most is itt él a családjával. Az idősebb lakók mind látták őt felcseperedni, a kisfiát a ház korosabb közössége pedig a saját unokájának tekinti.

Ekkor kinyílt az ajtó, és egy anyuka jött le a lépcsőn a kislányával. A lányka egyből odahuppant Szilvi mellé, és már tartotta is oda neki a Barbie-s újságját, és magyarázott. Szilvi pedig olyan szeretettel becézgette, mintha a saját lánya lenne, látszott, hogy nagyon szeretik egymást. Aztán a kislány felugrott, és a padon ülő nénikhez futott, akiktől ölelést és egy-egy nagy cuppanóst kapott, és megdícsérték a copfját. Közéjük telepedett a padra és már mutatta is nekik az újságját.

Hirtelen azt éreztem, hogy egy nagy, szeretetteljes családba csöppentem. Ennek a háznak a falai között évtizedek óta élnek együtt generációk, itt nem csak mindenki ismer mindenkit, de vigyáznak is egymásra és törődnek egymással. Megértettem, hogy a bácsi levele hozzám egy meghívó volt. Most büszke voltam arra, hogy ennek a különleges közösségnek a tagja lehetek. Mire hazaértem, a bácsitól már várt egy köszönőlevél, hogy végre személyesen is megismerhetett. Kellett hozzá egy lakógyűlés, de most már szeretek ide tartozni.