idő, rutin, semmittevés

Azért jobban élvezem az otthoni munkát az irodainál, és már kezd kialakulni az új lakásban a napi rutinom is. Reggelente jókat reggelizem, vannak egész komoly kis dunsztosüvegjeim tele magvakkal és ropogós műzlivel. Az Aldiban találtam egy nagyon finom műzlit (alább), és lehet ott kapni kimért magkeveréket is, imádom! Közben bedöntök egy liter zöld teát, elolvasom a híreket (bár ne tenném), és szépen lassan nekilátok a munkának.

Kezd újra beállni az is, hogy egyszer-egyszer leugrok egy kávézóba. Most éppen tesztelem őket, egyelőre a Costa tetszik itt a sarkon, kellemes a zene, szeretem a nem túl erős fényeit, és a kilátást az utcára. Meg szükségem is van arra, hogy az egész napos otthoni munka mellett néha halljak magam körül embereket, míg a laptopomon olvasok, pötyögök, dolgozom. Talán ettől vagyok városi lány? :)

Közben arról ábrándozom, hogy egyszer olyan munkám lesz, ahol simán lehet kávézókból dolgozni és onnan meetingelni. Mondjuk lennék lakberendező, aki reggel felkap egy puha pulcsit, feltekeri a nagy sálját, felhúz egy kényelmes cipőt, és egy jó kávé mellett kezdi a napot kedvenc helyén. Közben inspirációkat gyűjt, cikkeket olvas, terveket rajzol. Valahogy így képzelem a tökéletes munkát.

Aztán már csak a délutánokba és az estékbe kellene valamilyen rendszert csempésznem. Például nagyon szeretnék újra eljárni edzeni. Egyelőre viszont annyi munkám van, hogy estére bezombulok és nem visz rá a lélek, hogy felszedelődzködjem és edzeni menjek. Most ez úgy néz ki, hogy munka után sorozatozok és lustulok, míg Karesz haza nem ér. Pl. rákattantam az 'Emily in Paris' c. sorozatra, ami szerintem egy tök jó, könnyed kis valami, és a fáradt agyamnak éppen erre van szüksége.

Picit dilemmázom amúgy, hogy biztosan mindig tevékenynek kell lennem? Mindig kell nekem valamit csinálnom? Szerintem tök okés az, ha néha semmit nem csinálok, ha nincs dolgom, ha nem azon agyalok, hogy mivel kellene kitöltenem a tíz szabad percemet. Valahogy ebben a felgyorsult világban ciki ha valaki nem elfoglalt. Én meg inkább azt gondolom, hogy itt is az arany középút a legjobb megoldás. Bár Karesznak, aki a pörgés és az éjjeli melózás mintaképe, ezt nem lesz könnyű befogadnia:)

stigma

Az indiai házasságközvetítő film kapcsán jutott eszembe, hogy mostanában egyre többet hallok ilyeneket, hogy akkor van rendben valaki, ha a szüleivel jó a kapcsolata; és akinek nem idilli a viszonya a szüleivel, azzal biztosan van valami. 

Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy vajon ezek az emberek milyen önismerettel rendelkeznek? Nem tartom igazságosnak, hogy emiatt megbélyegeznek valakit, mert szerintem van az a helyzet, ahol minden erőfeszítés ellenére sajnos a legjobb megoldás eltávolodni. Ez pedig hatalmas munka és önismeret, és szerintem ez is van annyira értékes, mint beleszületni egy idilli családi légkörbe.

Sosem szerettem az extremitásokat. Sosem akartam minden kapcsolatot megszakítani a családommal. Próbáltam megtalálni az arany középutat, ahol még nem bántom a másikat, és ahol már én is kevesebbet sérülök. Ez persze nem statikus, hiszen hol közelebb kerültünk, hol távolabb. Persze máig elhiszem, hogy lehet még a mi kapcsolatunk idilli, aztán mindig történik valami, amiből újra rájövök, hogy ez csak illúzió.

A szüleim sosem tudtak örülni az én örömömnek, sosem volt olyan, hogy egy-egy pillanat csak rólam szóljon. Elsősorban rájuk kellett tekintettel lennem, és ezzel elvették az én örömömet is. Ilyenek máig történnek, lelkesen mesélek valamit és kritika rá a válasz, és ilyenkor mindig picit összeomlok belül, de ez az érzés már ismerős, és így könnyebben vészelem át.

Azt mondják, hogy ha legalább egy picit tudod kontrollálni a helyzetedet, az már több, mint a semmi. Ha előre tudom azt, hogy az örömömre rosszallás a válasz, már azzal is beljebb vagyok, felkészülök rá, és már nem üt meg úgy. Távolról tudom figyelni a dolgokat, és már egyáltalán nem haragszom.

Az önismeret útján az első reakcióim persze mások voltak. Huszonévesen éltem át a dackorszakot, önző voltam, mert az akartam lenni, elmentem (szó szerint) a világ végére, mert akkor arra volt szükségem. Aztán ezek az érzések lecsillapodtak. Számomra nagy felismerés volt az, hogy a szüleim nem istenek és követhetnek el hibákat, és a legfontosabb, hogy ezért ma már meg tudok nekik bocsájtani. Tudom azt is, hogy a tőlük telhető lehető legtöbbet megtették, és a bántó működési sémáikat valószínűleg ők is a szüleiktől kapták csomagban. Persze fáj, hogy nem ismernek, nem értik a vágyaimat, és nem úgy szeretnek, ahogy az nekem jó.

De tudom, hogy ők már nem változnak. Nem tudnak. Nem kaptak ehhez elég muníciót. Tehát én vagyok az, aki változhat. Az én döntésem pedig az volt, hogy elfogadom őket ilyennek, de távolabb állok. Ez az elszakadás fájdalmas volt, mert ők voltak nekem a világ közepe. Viszont az új világ, amit létrehoztam, immáron az én igényeimről és vágyaimról szól, és az ajtó többnyire mindig tárva.

Szerintem végigmenni ezen a folyamaton is van olyan értékes, mint kapni az égtől egy mintacsaládot.

álmok

Ez most nem egy vidám írás, úgyhogy ennek tudatában olvass tovább:)

Apu zavartnak tűnt, és virágnyelven próbálta velem közölni, hogy elköltözik otthonról a pasijával. De csak hebegett-habogott, és rászóltam, hogy fogalmazzon világosabban, mert nem értem, hogy pontosan mit akar mondani. Erre kiakadt, és támadóvá vált. Régi sérelmeket hozott fel és nagyon csúnyán beszélt velem. Mikor már egy ideje hallgattam a sértéseit rákiabáltam, hogy menjen a francba, és kilöktem a szobámból. Nagyon elkezdtem sírni, nem értettem, hogy miért vált olyan ellenségessé. Már régóta sírhattam, mikor anyu észrevette. Kérdezte, hogy mi történt. Mikor elkezdtem neki mondani, hogy apu bántott, ő végig sem hallgatott, hanem elkezdte mondani a magáét, hogy ezen ne szomorkodjak, mert apu eddig is egy szemét alak volt. Rosszul esett, hogy meg sem hallgat és még aput is bántja nekem. Tovább zokogtam, hogy senkinek nem tudom elmondani, ami fáj.

Aztán csoportterápián voltam, ahol vagy öten lehettünk. Mikor a terapeuta megkérdezte, hogy hogy vagyok, szerettem volna neki is elmondani, hogy mi bánt, de mivel hangosan ment a tévé és mindenki másikkal beszélgetett és nem figyelt rám senki, a terapeuta nem hallott semmit abból amit mondani szerettem volna. Újra zokogni kezdtem, majd így ébredtem fel, kisírt szemekkel.

Mostanában nagyon sokat riadok fel éjjel, de ez a tegnapi volt a legdurvább. Komolyan aggódtam ma reggel, hogy hogyan fogom a napot végigcsinálni, mert még sosem ébredtem fel sírva. Sokat gondolkozom, hogy vajon ettől az elzártságtól mennyire deformálódik az ember személyisége. Egy hónapja nem találkoztam a családommal és a barátaimmal, tök egyedül vagyok, csak akkor látok emberi lényeket, ha lemegyek a környékre sétálni. És akármennyire is ülök a fenekemen és dolgozom, vagy nagyokat sétálok és főzök, akármennyire is legyintek arra, hogy már megint a magánytól riadtam fel, azért mélyen ott ketyeg bennem az óra, és rettenetesen félek attól, hogy örökké egyedül maradok. 

Karanténra feltettem megint a tindert, viszont elég nehezített pályás most az ismerkedés. A világ lelassult, sokan stresszesebbek, és ez a mostani helyzet nem a legideálisabb az ismerkedésre. Eddig akikkel találkoztam, azokkal mindig tartottuk a távolságot, és nem zárt helyen találkoztunk.

Viszont mintha megváltoztak volna az ismerkedés szabályai, és nagyon nehezen találom a helyem. Régen csak jó randijaim voltak, ahol rengeteget hülyültünk és beszélgettünk, a mostaniak viszont leginkább arról szólnak, hogy lehetőleg ne mutassunk érzelmet, legyek laza és leszarom, ne mutassak szenvedélyt a dolgok iránt, és ne menjek bele komoly beszélgetésekbe. Egyre többet kell magyarázkodnom, hogy miért nem szeretnék már 10 perc chatelés után randizni, vagy hogy miért nem akarok egyből felmenni egy idegenhez. Sokan ahelyett, hogy engem akarnának megismerni, már a legelején a saját akaratukat erőltetik rám, majd ha nem adom be a derekam, akkor mennek a következő lányra. Így elég nehéz fontosnak éreznie magát az embernek. Elég sokszor érzem azt, hogy én ezt feladom.

A barátnőim pedig folyton azzal cukkolnak, hogy le kellene állnom ezzel a tinderezéssel, mert túl sokat csinálom. De ha ez az egyetlen része az életemnek, ami nincsen rendben, akkor szerintem érthető, hogy nekem ez fontos. Ha otthon ülök, akkor gondolom nem fog az ablakon berepülni nekem egy szőke herceg, úgyhogy jobb híján marad ez a platform. És amíg magányosnak érzem magam, és minden egyes éjjel arra ébredek, hogy örökre egyedül maradok, addig valahogy meg kell próbálnom átverekedni magam ezeken a hullámokon. Hátha egyszer szembejön valaki.

Mostantól a jóra vagyok hajlandó csak koncentrálni, és remélem, hogy az begyógyítja a lelkem:)

kanapék és partvisok

A hét aránylag gyorsan eltelt. Kezdődött azzal, hogy egyik külföldön élő csapattársamat ideiglenesen leépítették, mert az ő kormányuk fizeti a költségeket. Bár továbbra is lesz bevétele, azért én nagyon meghatódtam, hogy ő ezt bevállalta, konkrétan értünk és a cégért. Ha valaki elveszíti a munkáját szerintem nem csak az a borzasztó, ha elesik a fizetésétől, hanem az is, hogy hirtelen nincs mit csinálnia, és a négy fal között munka nélkül lenni eléggé embert próbáló. Írtam is neki, hogy egy hősnek tartom. Így az ő munkáját elosztva kicsit több lett mindenkinek, de jó érzés hasznosnak lenni, kicsit miatta is dolgozunk most, és így a napok is gyorsabban teltek. 

A hét nagy híre, hogy lett Netflixem. Míg az HBOgo a sorozataiban verhetetlen, addig a Netflix a dokumentumfilmek és a reality-k terén erős. Egy nap alatt ledaráltam a 'Love is Blind' esküvős reality-t, ami arról szól, hogy párok úgy mondják ki egymásnak a boldogító igent, hogy előtte csak egy fal mögül beszélgettek egymással. Amennyire romantikus vagyok, én tök szívesen kipróbálnék egyszer egy ilyet, persze csak ha nem kerülök adásba:) Tegnap pedig a négyrészes 'Self Made' sorozatot néztem meg, ami az USA első milliárdos női vállalkozó történetét meséli el, aki afro-amerikaiként női hajápolási termékekkel robbant be a piacra a 20. század elején.

A sok kanapén ülős sorozatozástól picit lelkifurdalásom van, az edzéseket is kicsit hanyagoltam a héten, de ma már újra edzettem és egész hétvégén szórólapozni fogok. Abból azért látszik, hogy mennyire nem vagyok jó értékesítő, hogy még egy egyszerű szórólapozástól is parázom. Nem akarok semmit eladni, csak önkéntesként egy önkormányzati tájékoztatót dobok be a postaládákba, hogy idősek és gyerekesek hol kaphatnak segítséget. Ennek ellenére mikor először mentem szórni folyton azt vizionáltam, hogy a lakó rohan majd ki egy partvissal üvöltve, hogy nem kérnek szórólapot. Persze ilyen nem történt, ez a félelem valószínűleg csak bennem van, de ki gondolta volna, hogy még egy szórólapozás is szólhat önismeretről. Úgyhogy most hétvégén jobb híján önismereti gyakorlaton leszek, és legalább igazoltan mászkálhatok fel-alá. Ha tudtok, menjetek önkénteskedni:)

A hét száma pedig:

karanténozgatások

Egy ideje nem írtam, de mentségemre legyen mondva, hogy egy érzelmi hullámvasútban voltam az elmúlt napokban. Annyira érdekes, hogy egy ilyen izolált magányban mennyire felértékelődnek apró dolgok, és hogy szépen lelassulunk. Aztán az életünk szépen lassan alkalmazkodik a helyzethez, és picit átformálódik.

Mások szerint eléggé intenzív életet élek és ezer dolgot csinálok egyszerre. Ezt pedig általában úgy érem el, hogy mindent próbálok jól összehangolni, hogy minél hatékonyabb legyek. Na, erre itt most éppen semmi szükség nincsen, ezért például azt vettem észre, hogy egy ideje már nem filózom azon reggelente, hogy amíg szellőztetek, és míg fő a tea, addig végeznem kell a fürdőszobában, hogy mire ott megmosakodtam, addigra pont kiszellőzzön és a teafű is leázzon. Már nincs jelentősége ezeknek a műveleteknek, mert a cél nem a gyors készülés, hanem éppen a tevékenységek elnyújtása.

Aztán mind a testem, mind a lelkem elkezdett nagyon vágyni arra, hogy minden nap kimozdulhasson egy kicsit. Talán a mozgás hiányát viselem a legnehezebben. Úgyhogy ebéd után ha jó idő van, újabban imádom felfedezni a környéket. Mindig belövök egy célt, és a kacskaringós budai lankákon, a csodás villák tövében barangolok egymagamban, és gyönyörködöm az épületekben és a kilátásban.

Főztem is sokat, bár a kevés mozgás miatt inkább a könnyű ételeket kívánom, a sok zöldséget és a mediterrán konyhát. Na, meg filmmaratonokat tartottam, és már van egy nagy listám letöltendő, megnézendő filmekről is, ami egyre csak bővül. A vízszámlám is az egekben lesz, mert újabban zuhanyzás helyett fürdőt veszek, itt is az az időigényesebb megoldás. Közben jelentkeztem önkéntesnek is időseknek segíteni vásárolni vagy kutyát sétáltatni, most várom, hogy visszajelezzenek.

Azt hiszem, hogy tudatosan egészen jól boldogulok. Aztán jönnek az esték és a hétvégék, és tegnap egy ismerősöm emlékeztetett, hogy milyen kutya nehéz tök magányosan ezt a szitut megélni. Aztán az jutott eszembe, hogy a csapatomban csak én vagyok aki tök egyedül éli ezt meg, és a barátaim többsége sincs egyedül. Eszembe jutott, hogy hány idős ember éli a napjait ilyen magányban, és most milyen rettentően nehéz lehet nekik, hogy még ezt a napi egy kedves szót is el kell vennünk tőlük, amit a sarki eladótól kapnak ha leugranak egy zacskó tejért. És akkor ott valami bekattant, és egészen magam alá kerültem és megint beütött a magánytól való rettegésem. Az éjszakát sem tudtam végigaludni, megint felriadtam arra, hogy egyedül fogok maradni, és nagyon kétségbe estem.

Persze tudom, hogy reggel minden derűsebb, de ahhoz el kellene tudnom aludni. Úgyhogy órákig forgolódtam, szerintem az ébresztőóra csörgése előtt sikerülhetett elaludnom, úgyhogy karikás szemekkel ébredtem. Úgy néztem ki, mint akit egész éjjel nyúztak, és akkor eldöntöttem, hogy akkor is jó napom lesz. Kisminkeltem magam a home office-hoz, amit még sosem csináltam, de bezsebeltem érte sok bókot. Csináltam egy finom spagettit, és újra kimentem egy nagyot sétálni a hegyekbe. Nagyon ajánlom, hogy most már jó idő legyen, mert nekem kell a napsütés, kellenek a séták, a virágok illata, a jó kis D-vitamin. Úgy tűnik, hogy most ez a világ legjobb dolga így karantén idején:)

így-úgy

Tegnap átjöttek barátnőim, és a helyzetre való tekintettel zárt körű filmezést tartottunk. Legjobb barátnőm bejelentette hogy kisbabát vár. Mondjuk sejtettem, mert annyira régóta ismerjük egymást, hogy a legapróbb változásokat is kiszúrnánk egymáson. Nagyon-nagyon örülök neki, kicsit meg is könnyebbültem, hogy most már lehet róla nyíltan beszélni. Annyira csodálatos, hogy ő most egy teljesen új szerepre fog készülni, és hogy úgy láthatom, ahogy eddig még soha. És persze kikérdeztük elejétől a végéig, és olyan bennfentesen mesélte el az első trimeszterét, hogy hirtelen én is annyira szerettem volna ezt átélni. 

Nagyon örülök a boldogságának, viszont azért magamban szomorkodom kicsit, hogy én meg így a nullán állok, esélyem sincs ilyesmire a jelenlegi helyzetben, pedig annyira vágynék rá. Ettől olyan lelkifurdalásom van, és mindig elhessegetem, hogy most a barátnőm boldogsága fontosabb mint az én szomorúságom, de ezek az érzések és gondolatok sajnos kéretlenül jönnek.

A felszínen szerintem egészen jól lefoglalom magam és úgy érzem, hogy nincs sok időm agyalni, nagyon mélyen ez nem teljesen lehet így, mert szinte minden éjjel még most is arra riadok fel, hogy elkéstem, hogy már nem lesz gyerekem, hogy körülöttem már mindenki révbe ért, én meg egyedül fogok maradni. Remélem, hogy idővel a felszínről sugárzott jókedvem és lazaságom ide is legyűrűzik majd, de egyelőre nem igazán ritkulnak ezek a rémálmok.

Az utóbbi hetekben megint voltak ilyen pofára eséseim srácokkal. Például egy hónapot chateltünk egy vidéki sráccal, akivel még február elején találkoztam egy buliban, majd mikor jött volna most hétvégén Pestre, előtte pár nappal közölte out of the blue, hogy ő már nem szeretne összefutni. Aztán egy hónap után rámírt a vendéglős srác, vele pénteken taliztam, azóta nem keresett. Közben randiztam egy nagyon cuki sráccal, aki lelkes és még jól is néz ki, de sajnos unatkozom mellette, nincsenek nagy beszélgetéseink, mert egyszavasan intézi el a párbeszéd ráeső részét. Úgyhogy tegnap újra leszedtem a tindert, legalább szórakoztatom magam az önkéntes házi őrizetben.

A lakás sem áll még sehogy, az egy hónapos adminisztráció után most két hetet kell várnom, hogy valaki él-e a ház alapító okiratában rögzített elővásárlási jogával. A szembeszomszédok ráadásul kínaiak, az ügyvéd szerint nekik meg annyi pénzük van mint a szemét, szóval esélyes, hogy buktam az egészet. Pedig a fejemben már rég berendeztem azt a lakást.

Hát így. Oké, most már befogom, megyek el semmittenni bezárkózva:)

sweet disposition

Tavaly ilyenkor voltam egy hónapot Balin. Mióta ez a múlt héten bevillant, azóta elfogott egy nosztalgikus érzés. Az első hetemen egyik délelőtt épp egy kisbuszban ülve zötyögtünk le a tengerpartra szörfözni, mikor a rádióból megszólalt ez a dal. Rikítóan zöld banánfák és rizsföldek között suhantunk, fülledt meleg volt, a dzsíp hátsó bőrülésen hallgattam a többi utazó nevetgélését, combom alatt éreztem az izzadságot, bámultam ki a poros ablakon, az arcomat sütötte a nap, és ekkor hosszú idő óta először nagyon szabadnak éreztem magam. Azóta ez a zene számomra Bali, ráadásul az együttes egyik tagja indonéz.

Bár akkor mindez egy hatalmas kalandnak tűnt, ahol tudatosan semmit nem akartam csinálni, csak sodródni az árral és pihenni, és ahova az első egy hét kivételével semmi tervvel nem érkeztem, még csak szállásom sem volt; visszanézve ez az egy hónap egy mérföldkő volt az életemben. Megtanultam elengedni, nem ragaszkodni, Dél-Amerika után újra egyedül lenni és ezt élvezni.

A hétvégén pedig megtisztogattam azt a besárgult lótuszvirágos nyakláncomat is, amelyet Balin vettem emlékül erre az időszakra. Márciusban biztosan sokat szeretném hordani. A keleti kultúrában ez a virág többek között a lelki ébredést és újjászületést szimbolizálja. Szerintem nekem ott épp erre volt szükségem.

most jó

Az előző hét teljesen leszívott. Összejött a munka rendesen a munkahelyemen is, startuppéknál pedig egész héten ötletelést tartottunk, és ez a kettő annyira lefárasztott, hogy esténként mikor ránéztem az órára azt vettem észre, hogy ha legalább 6 órát szeretnék aludni, akkor van 10 percem lefeküdni. Volt olyan is, mikor azt vettem észre, hogy annyira fel vagyok pörögve, hogy remegek, és borítékolható volt, hogy ebből nem lesz gyors elalvás.

A hétvégét ezért próbáltam minél nyugisabbra venni, ami sikerült is több-kevesebb sikerrel. Szombaton anyuékkal voltunk lakást nézni. Amit nem szeretek anyuban, épp az is az egyik előnye: rettentően pragmatikus és dörzsölt (szöges ellentéte a naív Lujzának), és ezért a világ legszórakoztatóbb dolga vele menni és hallgatni ahogy alkudozik és ahogy alakítja a beszélgetés menetét. Ilyenkor kicsit sajnálom a másik felet, de a nap végén ez kemény biznisz. Nagyon hálás vagyok neki, hogy eljött velem és hogy szívesen segít, mert magamat ismerve hasonló helyzetben akármilyen lakásárat rám lehetne sózni.

Este borfesztiválra mentem. Úgy volt, hogy azzal a sráccal megyek, aki minden este fáradt volt, de ugye ő offolva lett. Izgultam, hogy milyen lesz egyedül menni és a nagy tömegben magányosan borozgatni. Végül rengeteg ismerősbe és boros haverba futottam bele, majd egy olyan társasághoz csapódtam, ahol az egyik sráccal tavaly itt találkoztam először és Baliig randizgattunk. Nagyon jó volt a hangulat (mondjuk mire számítson az ember egy borfesztiválon!), imádok ezekkel a srácokkal kóstolni, mert értenek hozzá, és közben szakadtunk a nevetéstől. Közben rájöttem, hogy az italtól manökenné változom, aki vigyorogva, magabiztosan masírozgat a teremben fel-alá a haját csapdosva. Nem biztos hogy szeretném magam kívülről látni, de mondjuk az üveges tekintetű, lendületből közlekedő bódult bajtársaknál valamivel szalonképesebbnek nézhetek ki. Az este folyamán, nem is emlékszem mikor, vettem isteni szarvasgombás patékat is (tényleg nagyon könnyű mindenfélét rám sózni). Nagyon vicces este volt és végül egyáltalán nem éreztem magam egyedül.

Vasárnapra csak egy kis takarítást és főzicskézést terveztem. Rákattantam a fülesben való takarításra, ott úgy bömböltethetem a zenét ahogy akarom és még a porszívó sem hallatszik át. Közben pakolásztam, mert a hét elején munkaügyben külföldre utazom pár napra. Amúgy azt hiszem, hogy most jól vagyok. (Nem tudom, hogy ez még a tegnapi liternyi bor hatása-e.) Sok idő óta először nem aggaszt valami, vagy nem vagyok valakire belelkesedve hogy rajta kattogok. Úgy érzem, hogy könnyebben engedek el dolgokat és hogy fontosabb vagyok magamnak. Most jó. Csin-csin!

Ja, és lehet, hogy vettem egy lakást!? 🙈

világgá menők klubja

Egyik barátnőm tegnap elutazott a világ végére, hogy új életet kezdjen, és hogy szerelmet találjon. Olyan gyorsan vette meg a repjegyet, hogy nem volt időnk személyesen elbúcsúzni. A reptéren volt már, mikor felhívtam. Ült a váróban és zokogott, hogy ő hogy meg van ijedve, hogy milyen távol lesz és egyedül, és ha történik vele valami, akkor mihez kezd!? Én meg nem tudtam hogyan enyhítsem a kétségbeesését valakinek, aki már a beszállásra vár, ezért toltam a sablonos 'majd lesz valahogy', 'semmi bajod nem fog történni' dumát. Ő meg még pityeregve kicsit kiakadt nekem, hogy mindenki ezt mondja neki, de ezek az emberek soha nem kerültek ilyen helyzetbe és hogy egyedül érzi magát. Akkor elgondolkodtam, mert pontosan tudom milyen érzés a világ végén egyedül lenni. Amennyire izgalmas, annyira iszonyat ijesztő is tud lenni. Amennyire felszabadít, épp annyira érezheti magát az ember elveszettnek és kiszolgáltatottnak. Úgyhogy csak annyit mondtam neki, hogy én értem, tudom hogy milyen ez, és hogy ezt amit most ő csinál nagyon kevesen mernék megcsinálni. Igen, baromi félelmetes, igen, egyedül lesz kint, de Ő megy hogy kergesse az álmait és meg fogja csinálni, mert erős csaj, és legyen magára baromi büszke, én is az vagyok rá, mert ezt nem sokan merik megtenni! Akkor mintha a pityergése elállt volna. Pont akkor mondták be, hogy kezdődik a beszállás. Azt hiszem mindketten mosolyogva tettük le:)

friends will be friends

Hogy ne mindig csak a srácok miatt sopánkodjak, a sors valahol elvesz, máshol viszont visszaad, és van nekem azért bőven ami kárpótol a szerencsétlenkedéseim mellett. Ezen a héten pedig hatványozottan éreztem ezt a törődést.

Azt meséltem, hogy barátnőimtől egy élményprogramot kaptam szülinapomra, hogy elmegyünk közösen valahova. Ki is néztünk egy időpontot, és kitaláltuk, hogy színházazás lesz. Nehezítő tényező, hogy egyik barátnőmnek pici babája van, így a választék leszűkül a délutáni matiné előadásokra. Csorgattuk is a nyálunkat az egyik nagyon népszerű színdarabra, de persze oda képtelenség jegyet szerezni, ezért picit félretettük a szervezést.

Történt azonban, hogy a héten egyik ismerősöm kiírta az üzenőfalára, hogy van egy jegye erre az előadásra, csak éppen másik napra. Én az esélytelenek nyugalmával kiírtam neki, hogy esetleg tudna-e jegyet egy bizonyos nap egy bizonyos délutáni előadására 4 főnek. Pár perc múlva jött tőle az üzenet, hogy írt a színház igazgatójának (excuse me!) és jelez ha van válasz. Másnap reggel pedig már várt tőle egy újabb üzi, hogy isteni csodával határos módon az egyik színész éppen most mondott le egy 4 fős foglalást pont azon az előadáson, és a színházigazgató félretette nekünk a jegyeket. És nem telt el 24 óra. Whaaaat!!

Aztán olyan is történt, hogy belevágok a lakásvásárlásba és pénteken úgy néz ki, hogy megnézek egyet. Cuki lakberendezős barátaim pedig azóta folyamatosan látnak el tanácsokkal, hogy miket kérdezzek, hogyan alkudjak, levadászták ingatlanos ismerőseiken keresztül a kecót és belsős infókat küldenek, felajánlották hogy kiszámolnak nekem minden költséget ha szépen körbefotózom nekik a lakást. Barátaim is küldik a csít  és ujjonganak, pedig még nem is vettem semmit :)

Ilyenkor annyira, de annyira túl vagyok csordulva, hogy nekem mekkora rohadt nagy mázlim van, hogy ilyen emberek vesznek körül, akik segítenek ha tudnak, akik megpróbálják a lehetetlent és mindezt teljesen önzetlenül teszik. Épp a minap mondtam egy hálálkodó ismerősömnek aki megkért, hogy adjak neki ajánlást az új munkáltatójánál mint volt főnöke, hogy ugyan már, ez csak természetes, hiszen tudom, hogy fordított helyzetben ő is megtenné értem ugyanezt. Nagy mosolyt kaptam érte, és azt felelte, hogy ez így van. Igazából nekem nem is kell ennél több! 💓

életek

Éjjel azt álmodtam, hogy kislányom született. Ráadásul a legutóbbi barátomtól, akit már egy éve nem láttam, és aki nem is Magyarországon él. Emlékszem, azon gondolkoztam, hogy hogyan mondjam el neki, hogy apuka lett. Csak írjam be chatbe? Telefonon? Vagy várjam meg míg hónapok múlva újra Magyarországra jön? Ráadásul azóta lett új barátnője, tehát lehet, hogy még rosszat is tennék vele. Meg emlékszem, hogy azon is gondolkoztam hogy milyen nevet adjak a kislányomnak, majd belémhasított a felismerés, hogy mivel apukája papíron nincs, ezért lehet, hogy az én vezetéknevemet kell majd viselnie, amire soha nem gondoltam volna. Ezen picit elszomorodtam. Gondoltam, hátha az exem beleegyezik majd, hogy az ő menő franciás vezetéknevét adjuk neki az enyém helyett. Közben néztem a babát, és a kis ujjai hasonlítottak az enyéimhez. Azon tűnődtem, hogy vajon ő rám fog-e hasonlítani ha felnő. Aztán felébredtem. Most picit szomorkodom.

szakítások

Hétfőn új rekordot állítottam be, egy nap alatt három sráccal szakítottam. 

A startupban mindkét csapattársam srác, és kicsit elegem lett a folytonos nyüszögésükből és abból, hogy azzal töltöm az időmet, hogy öntöm beléjük a lelket ha elbizonytalanodnak a projekttel kapcsolatban. Úgyhogy aznap kicsit kifakadtam nekik, hogy ez így nem mehet tovább, elfáradtam, nekem is kell valahonnan töltődnöm. Azt hiszem, hogy megijedtek, és nagyon kedvesek lettek utána. Úgyhogy most kicsit tudtunk haladni a hét további részében. Tisztára, mint egy párkapcsolat.

És hogy halmozzam az élvezeteket (nem), este felhívtam a srácot és elmondtam neki, hogy ez ahogy most van, hogy napokra eltűnik és nem tudunk előre tervezni, nekem így nem jó, ez nekem nem meríti ki az ismerkedés kategóriáját, barátkozni meg ugye egyikünknek sincs igénye. Megértette, megkaptam a tejobbatérdemelsz örökzöld szöveget (erre sosem tudtam, hogy mit kell reagálni), és egyértelmű volt, hogy ezt sajnos nem fogjuk tudni megbeszélni.

Utána szomorkodtam picit, de talán meg is könnyebbültem. Meg ilyenkor napokig gondolkozom, hogy mit ronthattam el, mi lett volna ha. Viszont azt veszem észre, hogy egyre jobban el tudom fogadni azt, hogy nem biztos, hogy minden rajtam múlott. Oké, hibáztam én is, de ki nem hibázik!? Meg állítólag nagy érzékem van a nárcisztikusok bevonzásához is. Arra még nem jöttem rá, hogy hogyan lehet őket már az elején felismerni. (Ugyanitt várok tapasztalatokat szakavatottaktól.) Tán legyen gyanús, ha valaki kedves, izgalmas és levesz a lábamról? Én nem tudnék úgy élni, hogy alapvetően bizalmatlan vagyok mindenkihez, aki hasonlóan őrült mint én. A gondok pedig akkor kezdődnek mikor szeretnék az ökörködésből szintet lépni és közeledni, viszont ők sajnos nem képesek az intimitásra. Hát így jártam, és jobb hogy az elején kiderülnek ezek.

Na, meg jó, hogy vége a januárnak.

Viszlát január!

hajamat fújja a szél

Ez a hét gyorsan elment.

Nappal jellemzően a munkahely és a startup között váltogattam a székhelyemet. Hétfőn este edzés, kedden egy régi főiskolai barátommal találkoztam, aki közel dolgozik a lakásomhoz, ezért ha épp itthonról dolgozom munka után havonta egyszer összefutunk és nagyokat sóhajtozunk, hogy mikor lesz már nyár. Később Zsuval telefonáltam, már több mint egy hete nem beszéltünk, ami tőlünk furcsa, mert eddig naponta írtunk egymásra, hogy Mizu!? De mindenki jól van, csak elfoglalt, és jól leápoltuk egymás lelkét. Szerdán a sráccal randiztam. Csak pár órát voltunk együtt, és bár terveztem neki elmondani, hogy tök jó lenne ha naponta keresnénk egymást, mint azelőtt, viszont annyira jó hangulatban telt az idő, hogy végül nem hoztam fel a témát. Meg a héten kezdett az új helyén, mondta is, hogy most kevesebbet lesz elérhető, úgyhogy annyira nem nagy a baj, csak a szokásos biztonságérzetemmel van a gebasz. Tegnap pedig megint edzés.

Aztán olyan is volt, hogy elmentem kivizsgálásra. Kiskoromban fenékig érő gyönyörű hajam volt. Aztán mikor már nagylány voltam (13 éves!) és már ciki volt hajat növeszteni, akkor levágattam vállig érőre. Azóta viszont nem nagyon akar nőni, és a fodrászommal már minden praktikát bevetettünk - frissítő vágás, mindenfélétől mentes hajfesték, hajvitamin, szérum, sütővas mellőzése, stb. -, de így sem nő, és ő is csak tanácstalanul néz rám a tükörben a hátam mögül. Aztán van nekem a cég által magánorvosi biztosításom, úgyhogy gondoltam egyet és elmentem teljes kivizsgálást kérni hogy utánajárjak a dolognak. Úgy szeretnék egy nap megint szép nagy loboncot! A doktornéni pedig beutalgatott mindenféle földi jóra, úgyhogy a mai reggelt egy jó kis hajnali vérvétellel kezdtem, majd a délutáni hasi ultrahang miatt egész nap nem ehettem. Fridays rulez!

Ilyen hajat szeretnék.. a színe pedig állítólag "gombaszőke" és 2020 menő hajszíne lesz.

Az ultrahangon egy fiatal orvos fogadott, és picit mind a ketten zavarban voltunk, legalábbis én biztosan. Míg a géllel bekent bottal a hasamat simogatta, én pedig ezt behunyt szemmel tűrtem a fekvőhelyen, azon gondolkoztam, hogy vajon hány magányos nő fantáziájában kaphat egy ilyen ártatlan, amúgy rém unalmas vizsgálat erotikus töltetet. Ilyenkor áldom a tudományt, hogy az emberi fejekbe még nem látnak bele. Gondolom, hogy orvosnak lenni sem lehet mindig egyszerű, ha egyesek többet gondolnak egy érintésbe, mint ami. Egyik exem kardiológus volt, az legalább nem nőgyógyász, és általában idősebb páciensei voltak, úgyhogy azzal egész könnyen együtt tudtam élni, de szerintem tudnának páran kellemetlen szitukról mesélni!

A vizsgálat után farkas éhesen bevetettem magam a Bite-ba és megleptem magam egy almás-mézes-sonkás grill szendviccsel. Omg! Kitaláltam, hogy ilyet mindenképpen készítek otthon én is, imádom ezeket az édes-sós kombókat. Mostanában kicsit sokszor lepem meg magam mindenféle kajákkal, amitől inkább lelkifurdalásom van. Tegnap is Mekis elviteles zacskóval sunnyogtam haza az utcánkban, hogy lehetőleg senki ne lásson meg vele. Most viszont épp édesburgonyát sütök, ami a lelkemnek is jó lesz, a konyhát már kezdi belengeni az édes illat, ezt annyira szeretem! Aztán lassan indulok, mert este folytatjuk a munkát startuppéknál.

confession

Tegnap egy insta celeb megosztotta, hogy kisbabát vár. Aztán este barátnőm is elmesélte, hogy belekezdenek a baba-projektbe a férjével. Annyira nagyon örülök neki! Emlékszem, hogy mikor elújságolta telefonon, hogy a barátja megkérte a kezét, együtt zokogtunk örömünkben. Zokogtam az esküvőjén, és már most a gondolattól, hogy neki kisbabája lehet, elöntenek az érzelmek.

A mérhetetlen öröm mellé, pedig küzdök ellene, sajnos mérhetetlen szomorúság is társul. Mikor ilyen bejelentős, ultrahangos képeket látok vagy valaki elújságolja az örömhírt, összerándul a gyomrom és eszembe jut, hogy mélyen legbelül mennyire vágyom én is egy kisbabára. Csak sajnos még azt sem találtam meg, akinek szülnék.

30-on túl vagyok és ahogy a jelenlegi helyzet áll nagyon félek, hogy nekem sosem lesz kisbabám. Sokszor riadok fel éjszaka arra, hogy kifutok az időből, hogy körülöttem egyre több barátomnak van kisbabája, nekem pedig egy stabil kapcsolatom sincs jó ideje. Tudom, hogy a legtöbb amit tehetek, hogy nem görcsölök rá erre és hagyom, hogy történjenek a dolgok. A lelkemmel viszont ezt nem olyan könnyű megértetni, egyelőre nem is tudom, hogy hogyan tudnám megnyugtatni, de azon vagyok. Ma pityergéssel kezdtem a napot, de bejöttem a munkahelyemre és itt feltölt a sok mosolygós és kedves munkatársam, úgyhogy tudom, hogy a mai napom egyre jobb lesz.

várakozás - vágyakozás

Tegnap felhívott a srác, amit nagyon vártam és nagyon örültem neki, mert ugye én most várakozó állásponton vagyok. Kicsit meg is könnyebbültem, hogy amúgy minden oké, még mindig szeretünk beszélgetni. Erre álmodtam egy furcsát. Épp egy Ausztráliából mentett kicsi koala hasát simogattam a gyerekkori házunk bejárata előtt, mikor tök véletlenül megjelent a kapuban öcsém, akit 7 éve nem láttam. Úgy állt ott kigyúrva, katonai ruhában (egyik sem jellemző rá), mint egy csatából visszatérő hős. Nagyon megörültem neki és úgy borultunk egymás vállára, mintha soha többé nem ölelhetnénk meg egymást. Aztán a házunk mögött megmutatta a kedvenc horgásztavát, és közben egy percre sem engedtük el egymás kezét. Az volt az érdekes az álomban, hogy bár számomra szomorú epizódokról szólt, ott akkor mégis minden idilli volt.. a koala puha hasa, a ház ahol felnőttünk, öcsém mosolygós arca. Úgy látszik, hogy ez a hét a nosztalgiáról és a mélyben rejtőző vágyakról szól?

Sky Girl

A tegnapi nap fénypontja pedig, hogy vettem a leárazásban egy nagy kiszerelésű Body Shop epres tusfürdőt, úgyhogy ezentúl este nálam eperillat lesz. A hab a tortán pedig vacsira a bundáskenyér volt :)

good and bad. part bad.

Valami van velem, és még nem jöttem rá, hogy mi az. Szerintem akkor kezdődött, mikor a sráccal elmentünk bulizni, és ő megkérdezte tőlem, hogy ha bármit kívánhatnék tőle, akkor mi lenne az. Majd mikor én is visszakérdeztem, ő azt mondta, hogy azt kívánná, hogy vigyem el oda, ahol a legboldogabb voltam. És nekem beugrott Argentína, ahol közel 2 évig éltem, és kicsit elérzékenyültem. 

Aztán tegnap megnéztem A két pápa c. filmet. Azt írtam, hogy felhozott bennem emlékeket abból az időből, mikor még kint éltem. Hiányzik Argentína, úgy tekintek rá mint második otthonomra, és sokszor úgy, de úgy visszamennék még egyszer. Viszont olyan intenzitással törtek fel belőlem az érzelmek és zokogtam végig a filmet, hogy komolyan megijedtem, hogy ez mi!? Telihold?

Aztán ma mikor kimentem anyuékhoz, összekaptunk egy apróságon, és megint zokogásban törtem ki. Pedig nálunk otthon nem szokás érzelmeket mutatni, nem is emlékszem, hogy mikor sírtam így az ebédlőasztalnál mindenki előtt. És egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást, anyu pedig nem értette hogy mi ütött belém, és nem győzött vigasztalni. Sajnáltam szegényt, mert a kedvenc levesemet csinálta, és totál' lehúztam a hangulatot, kicsit lelkifurdalásom is volt.

Később azon gondolkoztam, hogy vajon ez visszafejlődés, hogy nem tudok uralkodni az érzelmeim felett? Vagy inkább fejlődés, hogy fel merem vállalni őket anyukámék előtt, ahol ezek mindig el voltak nyomva? Akárhogy is, szeretnék rájönni, hogy mi történik most velem és honnan ez a mérhetetlen fájdalom és érzelem.