a jövőről

Gondoltam beköszönök! Mostanában kevesebbet blogolok, és még egy darabig ez így is lesz. Munka mellett belekezdtem valamibe, ami nem ennek a blognak a témája, és ami minden szabadidőmet elveszi. A munkámmal zsonglőrködöm, és ha van egy szabad percem, akkor a 'másodállásommal' foglalkozom, estig ülök hívásokban, chaten, a hétvégéim is szinte teljesen ennek vannak alárendelve, sokszor egész nap házon kívül vagyok. Szerencsére Karesz jól viseli az új helyzetet, és közben ő is megtalálta a saját tevékenységeit. Most viszont épp egy kávézóban ülök (hol máshol!), és hosszú idő óta épp semmivel sem foglalkozom. Olyan jó!

Közben új edzőm lesz, mert az eddigi sajnos már nem jön ebbe a terembe. Pedig nagyon megtaláltuk a közös hangot: ő már régóta benne van a kripto világban, én pedig csak tapogatózom. Úgyhogy a súlyok emelgetése és két nyögés között a proteinporok hatásossága helyett a világpiaci folyamatokról, meg befektetési lehetőségekről csevegtünk. Ez a téma amúgy is különösen érdekel mostanában. Decemberben beszélgettem párszor egy pénzügyi tanácsadóval és meglepő, egyben szomorú is volt hallani, hogy a magyarok mennyire alulbiztosítottak, és mennyire nincs megtakarításuk. Kíváncsi vagyok, hogy az új edzővel mi lesz majd a téma, a súlyzók világa annyira nem hoz lázba.

A húgaimat szeretném továbbra is havonta legalább egyszer meglátogatni. A nagyobbik most fog ballagni (pedig tegnap még kisbaba volt!), és teljesen átérzem a kétségbeesését. El kell döntenie, hogy mit szeretne tanulni. 14 évesen hol tudtam én még azt, hogy mi szeretnék lenni!? Múltkor egy órát ültünk a gép előtt és iskolákat nézegettünk. Még ha nem is sikerült akkor döntésre jutni, szerintem jól esett neki, hogy nem egyedül ül a monitor előtt. Nagyon szeretnék neki segíteni, de lövésem sincs a mostani oktatási rendszerről. Szerencsére vannak neki kedves tanárai, akik terelgetik őt ebben. Azóta azon agyalok, hogy mivel lepjem meg őt ballagására. Szerintem ilyenkor szoktak aranynyakláncot adni, de a húgomat hidegen hagyják az ékszerek, szóval kreatívabbnak kell lennem. Talán kap tőlem egy uncsi megtakarítási számlát. Vagy elviszem Barcelonába, hogy repüljön, hogy lássa a tengert, és hogy csajoskodhassunk és ünnepelhessünk, meg hogy picit elfelejtse ezt a pályaválasztási mizériát. Nyárig van időm kigondolni, addigra a sűrű napok is már a múlté lesznek.

I 💚 Kübekháza

Idén a jó idő nagyon nehezen adja magát, úgyhogy a közmondás szerinti májusi eső helyett inkább egy nem esős nap ér már aranyat, hát még ha az hétvégére esik. Szombaton napsütésre ébredtünk, szóval egyértelmű volt, hogy ellógunk valahova. Már hetek óta rágtam Karesz fülét, hogy látogassunk le Szegedre, mert ő még nem járt arra, én viszont annál többet. Minden nyáron ott töltöttem pár hetet nagyszüleimnél. Nem is a jó élmények - kisgyerekként szétuntam magam ott, nagyszüleim sem tudtak velem és testvéremmel nagyon mit kezdeni azon kívül, hogy naponta eljártunk sétálni -, inkább a nosztalgia miatt szerettem volna lenézni, volt, ahol konkrétan húsz éve nem jártam.

A szokásos gyors összekészülés, autóba behuppanás, és már mentünk is az M5-ön. Szegedre meglepően gyorsan leértünk. Először gyerekkorom színhelyére mentünk, annyira másképp emlékeztem már mindenre, de jó volt látni az ismerős házakat és játszóteret. Ezután tettünk egy kört a klasszikus Széchenyi tér - Tisza-part - Kárász utca szentháromság körül. Szerintem gyönyörű ez a város, imádom a neoklasszikus épületeit, a fás utcákat, hogy van villamosuk, bármikor szívesen laknék ott. Ráadásul állítólag itt mérik az ország legtöbb napsütéses óráját, ami külön plusz pont.

Szegednél azonban sokkal jobban vártam a következő úticélt, Kübekházát. Ez a falu több okból is különleges számomra: a családom innen származik, úgyhogy sokat voltam itt is gyerekkoromban - itt sem szórakoztam jobban, mint Szegeden, de szerencsére az emlékek megszépülnek idővel. Mikor családfát kutattam, rengetegszer időztem itt képzeletben, és szerintem ennek a falunak van az egyik legjobbfej polgármestere. A sok szuper kezdeményezés eredményeként Kübekháza elnyerte Az Év Települése címet, megújult a főtere, az iskola és óvoda, hagyományőrző vendéglő nyílt, és itt rendezték meg évente az Operettfalut is. Pár napja pedig ők is megcsinálták a Jerusalema helyi verzióját, amelyre rengeteget gyakoroltak, igazi csapatmunka volt, nagyon büszke vagyok rájuk. Ha polgármester lennék (egy másik életben), én is sok-sok közösségi kezdeményezést támogatnék, és felvenném a kapcsolatot sok hasonszőrű polgármesterrel, hogy ötleteket cseréljünk. Annyira sok mindent ki lehet hozni szerintem egy kis településből, és erre Kübek tökéletes példa.

Itt ebédeltünk és húztuk ki a délutáni zuhét, majd meglátogattuk az unokatesóimat és a családjaikat, akiket több éve nem láttam. Nagyon szeretem őket, igazi jókedélyű, szabadszájú falusi arcok, akik ha kinyitják a szájukat, nem tudom abbahagyni a nevetést. Sokat dumáltunk, nevettünk, Kareszt is egyből bevették a hülyeségbe. Annyira természetes volt minden, egy percig nem éreztem, hogy zavarnánk, sőt, hívtak le nyárra ökörködni. Jó volt velük, és szeretnék nyáron is lemenni hozzájuk.

Az idő gyorsan telt, kora este kaptunk észbe, hogy ránk még vár közel két óra vezetés haza. Este fél 11-re értünk haza, reggel még nem gondoltuk volna, hogy ilyen soká' kimaradunk.

a kübeki békés, mesebeli temető

kübeki csülökkel és sajttal-sokával töltött lágy tészták

mamahotel

Hétvégén Karesz szüleihez mentünk vidékre, ami úgy kezdődött, hogy Karesz már a hét elején bestresszeltetett, hogy én fogok vezetni. A fejébe vette, hogy gyakorolnom kell a vezetést, amire szerintem semmi szükségem, de annyit nyaggatott, hogy inkább beültem a volán elé. Átszeltük az országot, rettenetesen nagy köd volt, volt kettő pisiszünet meg a szokásos, lelkemet megnyugtató take-away cappuccino. Azért végig izzadt a tenyerem, pedig régen nem paráztam ennyire a vezetéstől.

Mikor leértünk, anyukája beindította az étkeztetési programot, és két napig vagy etetett minket, vagy sütötte a következő fogást. Vasárnap reggeli után már vágytam a mozgásra, ezért Karesszal elgyalogoltunk a falu központjába - természetesen kellékért a következő fogáshoz. Hazajövet pedig egy utánfutónyi kaját kaptunk, mondjuk lett volna az kettő is, ha Karesz nem lép közbe. Legalább két hétig nem kell főznöm.

Hazafelé megint egy darabon én vezettem, de félúton elfáradtam, onnan Karesz vette át a kormányt. Aztán út közben beugrottunk egy faluba, ahol kaptam egy eredeti Trixim táskát. Ezeket a táskákat, amiket egy szuper kedves anyuka varr, pár napja szúrta ki, és gondolta, hogy meglep eggyel "csakúgy". Szerintem menő egy magyar varrónő egyedi tervezésű táskáját hordani, főleg, ha ezzel támogatunk egy helyi vállalkozást.

az eredeti Trixim:)

Már sötétedésre estünk haza. A gyomrom azóta is fáj picit, el van szokva ettől a mennyiségtől. Meg én voltam a hülye, de ha már vidéken voltam, hát elcsábultam egy jó kis lilahagymás, szalonnás kenyérre is. Itthon eszembe sem jutna, de ott annyira kínálta magát. Úgyhogy helló, lelkifurdalás.

A karantén miatt már így is azt érzem, hogy bár nem híztam, de tuti vesztettem izmot, és hát nem vagyok a legjobb formámban. Megint elkezdtem a brutál hasizmos gyakorlatot, de azt érzem, hogy ez most nem elég, futni is kellene.. várom már, hogy jobb idő legyen, és akkor nem lehetne több kifogásom.

napom

Már reggel megpecsételődött, hogy a mai napom jó lesz. Reggel kitaláltuk Karesszal, hogy ma nem otthon reggelizünk, hanem leugrunk az egyik kávézóba. Ágyból ki, ruhába be, és már gyalogoltunk is a szűk utcán a reggeli napsütésben. Jó érzés volt a munkába igyekvő kocsik között szlalomozni úgy, hogy tudtuk, nekünk most a következő fél óra csak a meleg lattéról és a friss croissantról (Karesznak pedig egy kevésbé romantikus sós kifliről) fog szólni. Az egyetlen problémánk, amivel szembe kellett néznünk az a dilemma volt, hogy melyik kávézóba menjünk. Karesznak külön tetszett az is, hogy ma állítólag melegebb volt, mint az elmúlt napokban, bár ezt a home office miatt én nem igazán tudtam hozzá hasonló mértékben értékelni. De valóban éreztem egy kis tavaszt a sarkon.

Aztán ma valahogy ránéztem a szépkártyámra, és leesett, hogy nagyon sok zsé maradt rajta, mert ugye tavaly minden is bezárt, ahol amúgy használnám. Csak úgy rákerestem az elfogadóhelyek listájára, és hirtelen megnyílt előttem a világ: masszázs, kozmetika, ilyen-olyan kezelések... helló, erről én eddig miért nem tudtam? Szóval most van a fejemben egy sereg ötlet, hogy mire fogom elkölteni, amíg ilyen tré állapotok vannak, hogy se hotel, se éttermek.

Délután hívott Angi babasétáltatás közben, este pedig Zsu csörgött, úgyhogy ma nagyon el voltam kényeztetve barátnőkkel. De aminek ennél is jobban örültem, hogy este felhívott az egyik kishugom. Még sosem hívott. Unatkozott, és gondolta, hogy beszélgethetnénk. Eleinte nem igazán tudtam, hogy miről beszéljünk, de aztán valahogy feloldódtunk mindketten, és a végén vagy egy órát csacsogtunk. Megbeszéltük, hogy hívjon bármikor ha unatkozna, és hogy beszéljünk is többet. Jó volt ez a nap!

nyárvégi

Az elmúlt héten kicsit szabin voltunk Karesszal. Két napot anyukájánál töltöttünk vidéken, sokat beszélgettünk, ettünk-ittunk és kutyáztunk. Kertészkedtünk, ami leginkább a fűkaszálásban és fűnyírásban merült ki (hatalmas a kert!). Voltunk szomszédban kiscsikót és kismalacot nézni, és hosszú idő után, engedve Karesz kitartó nógatásának vezettem is. Abban mindketten egyetértünk, hogy fontos, hogy újra legyen rutinom, mert bár emberemlékezet óta van jogsim, két kezemen meg tudom számolni, hogy azóta hányszor vezettem. Eddig mindig halogattam a vezetést, mert nincs rá szükségem, mert stresszelek, mert épp nem zárt cipőben vagyok, meg amit ki lehet ilyenkor találni. Viszont a kis falvak között, ahol legfeljebb egy traktor jött szembe elfogytak az érveim, úgyhogy egyik nap megbeszéltük, hogy én vezetek haza az egyik faluból, és igazából egészen jól ment:)

Aztán hétvégén meglátogattuk Aput és a húgaimat, vettem nekik tanszereket és iskolatáskát, kicsit beszélgettünk, kipróbáltuk az új tollkészletüket, és kaptam sok puszit és ölelést. Kár, hogy keveset látom őket, ilyenkor mondjuk jó lenne, ha tudnék vezetni, könnyebben tudnék lejárni hozzájuk vidékre. Apunak szerintem tetszett Karesz, és mondta hogy menjünk máskor is.

Vasárnap Angi babavárója volt. Egy parkba ültünk ki piknikezni barátnőkkel, a mit sem sejtő Angit pedig a férje hozta el, volt nagy meglepetés:) Sokan eljöttek, volt akit Angi esküvője óta nem láttam, mindenki elmondta, hogy mi vele, és persze a babavárás és az anyaság volt a központi téma. Ott nagyon jó volt a sztorikat hallgatni, sokat nevettem, jó volt újra látni a csajokat, hazaérve azonban rámtelepedett valami szomorúság, amit magam sem értettem. Szerintem sok még bennem mélyen a félelem az anyasággal kapcsolatban, hogy lehet-e gyerekem, vajon lesz-e, és ha igen, ugye egészséges lesz.

Tegnap volt egy potya látogatásom egy orvosi időpontra, ahol mikor 20 perc várakozás után közölték, hogy még biztosan ugyanennyi csúszás várható, akkor eljöttem. Munka után kimentem az építkezéshez is, de hétvége óta nem történt változás. Közben pedig stratégiákat találok ki, hogy a kukám mellé költözött muslicákat hogyan tudnám kirobbantani.. a hypózott szemetes, a citromillatú szemeteszacskó és a gyakori ürítések nem hoztak eddig eredményt, ezek a kis dögök már tudják, hogy 1-2 napnál tovább nem húzom ki szemetes használata nélkül, és mindig csurran-cseppen nekik valami. 

Gyorsan eltelt ez a nyár. Mondjuk ezzel a mai idővel valóban kicsit már őszi a hangulatom is. De igazából ezt az időszakot is szeretem. Szeretem, mikor narancsba borulnak a fák, mikor a nap már nem olyan magasan delel és a színe is melegebb sárgára vált. Meg talán az ősszel a muslicák is elmaradnak..

horvátba'

A nyaralás megvolt, és a családommal egészen jól teljesítettünk így összezárva. És az összezártságot lehet szó szerint érteni, mert szinte senkivel nem érintkeztünk, cserében mindig együtt voltunk. Az egyetlen én-időm az volt, mikor a szállástól leslattyogtam a partra olvasni kicsit; vagy amíg szüleim fürödtek, addig visszaslattyogtam a bungalóba egy zuhanyra és sziesztára. A nagy melegben ugyanis leginkább ez volt a program: ettünk, fürödtünk, szieszta, majd megint fürdés és evészet. De jó is volt így, erre volt szükségünk. 

Nagyim még a múlt rendszerben szocializálódott, ahol maximalizálva volt az utazáshoz váltható valuta, és ha az ember nem akart külföldön ételre költeni, akkor bizony csomagolni kellett. Ez most sem volt másképp, mindenki könyörgése és szép szavai ellenére annak rendje s módja szerint 3 láda ételt pakolt, biztos ami biztos, végülis esélyes, hogy év végéig a bungalóban ragadunk. A ruháinkat  és anyum ezer gumimatracát nem is tudom hogyan tuszkoltuk be a csomagtartóba, viszont úgy mentünk át a határon, mintha épp költöznénk. Úgyhogy a kaja meg volt oldva, ettük a fasírtot és tökfőzeléket, meg a paprikáscsirkét és társait. Azért anyummal kiharcoltuk, hogy legalább utolsó napon helyi étteremben ehessünk.

Aznap kibéreltünk egy motorcsónakot és azzal indultunk felfedezni a kis szigeteket. Titokban reméltem, hogy összefutunk delfinekkel, de nekem ez sosem jön össze, egyet sem láttunk. Viszont a helyiek ajánlottak egy kis vendéglőt az egyik sziget egy eldugott öblében. Mikor megérkeztünk a vendéglő pincérjei épp a halat pucolták a mólón, a vízből türelmesen pislogó sirály raj legnagyobb csodálatára. Megmártóztunk a vízben, a csónakon picit összekaptuk magunkat prezentálhatóvá, majd beslattyogtunk a lugasos asztalokhoz, és kikértünk egy nagy haltálat helyi borral. Délután pedig a legjobb dolog volt elnyúlni a motorcsónak hátuljában, és a szalmakalapom alól nézni az elsuhanó szigeteket félálomban. 

Viszont csodálkoznék, ha Horvátország nem színeződne be legalább sárgára záros határidőn belül. Nem voltunk sokat emberek között, mert egy kisváros szélén egy elkerített, tengerparti bungalóban laktunk, és leginkább a ház és a tengerpart között ingáztunk, vagy hajót béreltünk. Viszont amikor esténként elmentünk korzózni egyet a tengerparti sétányon hogy nagyim és anyum napi fagyiadagját levadásszuk, akkor teljesen érthető módon a tűző nap lenyugtával mindenki másnak is eszébe jutott valami hasonló program ott a sétányon. Ami hagyján, ha nem mi lettünk volna az egyedüliek, akik maszkban hömpölygünk a tömeggel. Nem csak a turisták, de az eladók sem voltak eltakarva, néha ki volt rakva egy-egy fertőtlenítő, de ennyi. Úgy tűnik, hogy a tengerpart és a nyaralás érzése kihozza azt az eufórikus érzést, hogy jól vagyok és velem semmi nem történhet, vagy valamiféle feloldozást ad a hétköznapok szabályai alól. Nem tudom. Mindenesetre a fagyit gyorsan letudtuk, és csattogtunk vissza a szállásra, majd egész éjjel hozta a tenger a város felől a diszkókból kiszűrődő zenét, ami nem zavart, csak maga a tudat, hogy egyre-másra jelennek meg cikkek a horvát bulikból fertőzötten hazatérő fiatalokról.

A hely maga szép, a szállás is szuper volt, szerintem még tuti visszamegyünk. A vágyott barnaságomon azonban még dolgoznom kell.

zöld, sárga, piros

Spanyolország ma zöldről sárgára váltott. Itt meg most izgulás van a színeken, mert hétvégén indulunk családdal Horvátországba. Amennyire várom is, mert tenger és parton elnyúlás és esti borozások, ugyanannyira izgulok is, mert nagyon más szinten rezgünk, ami hosszú távon rendesen le szokott fárasztani. De eldöntöttem, hogy kis buddha leszek és egy cseppet türelmesebb. Addig meg csuri van, hogy az ország zöld maradjon! 😐

Ha pedig most pár napig nem leszek, akkor próbálom kienni a hűtőt. Ezért a mai menü mustárban pácolt csirke, édesburgonya püré, és az egy szem megmaradt kukoricám megfőzve.

stigma

Az indiai házasságközvetítő film kapcsán jutott eszembe, hogy mostanában egyre többet hallok ilyeneket, hogy akkor van rendben valaki, ha a szüleivel jó a kapcsolata; és akinek nem idilli a viszonya a szüleivel, azzal biztosan van valami. 

Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy vajon ezek az emberek milyen önismerettel rendelkeznek? Nem tartom igazságosnak, hogy emiatt megbélyegeznek valakit, mert szerintem van az a helyzet, ahol minden erőfeszítés ellenére sajnos a legjobb megoldás eltávolodni. Ez pedig hatalmas munka és önismeret, és szerintem ez is van annyira értékes, mint beleszületni egy idilli családi légkörbe.

Sosem szerettem az extremitásokat. Sosem akartam minden kapcsolatot megszakítani a családommal. Próbáltam megtalálni az arany középutat, ahol még nem bántom a másikat, és ahol már én is kevesebbet sérülök. Ez persze nem statikus, hiszen hol közelebb kerültünk, hol távolabb. Persze máig elhiszem, hogy lehet még a mi kapcsolatunk idilli, aztán mindig történik valami, amiből újra rájövök, hogy ez csak illúzió.

A szüleim sosem tudtak örülni az én örömömnek, sosem volt olyan, hogy egy-egy pillanat csak rólam szóljon. Elsősorban rájuk kellett tekintettel lennem, és ezzel elvették az én örömömet is. Ilyenek máig történnek, lelkesen mesélek valamit és kritika rá a válasz, és ilyenkor mindig picit összeomlok belül, de ez az érzés már ismerős, és így könnyebben vészelem át.

Azt mondják, hogy ha legalább egy picit tudod kontrollálni a helyzetedet, az már több, mint a semmi. Ha előre tudom azt, hogy az örömömre rosszallás a válasz, már azzal is beljebb vagyok, felkészülök rá, és már nem üt meg úgy. Távolról tudom figyelni a dolgokat, és már egyáltalán nem haragszom.

Az önismeret útján az első reakcióim persze mások voltak. Huszonévesen éltem át a dackorszakot, önző voltam, mert az akartam lenni, elmentem (szó szerint) a világ végére, mert akkor arra volt szükségem. Aztán ezek az érzések lecsillapodtak. Számomra nagy felismerés volt az, hogy a szüleim nem istenek és követhetnek el hibákat, és a legfontosabb, hogy ezért ma már meg tudok nekik bocsájtani. Tudom azt is, hogy a tőlük telhető lehető legtöbbet megtették, és a bántó működési sémáikat valószínűleg ők is a szüleiktől kapták csomagban. Persze fáj, hogy nem ismernek, nem értik a vágyaimat, és nem úgy szeretnek, ahogy az nekem jó.

De tudom, hogy ők már nem változnak. Nem tudnak. Nem kaptak ehhez elég muníciót. Tehát én vagyok az, aki változhat. Az én döntésem pedig az volt, hogy elfogadom őket ilyennek, de távolabb állok. Ez az elszakadás fájdalmas volt, mert ők voltak nekem a világ közepe. Viszont az új világ, amit létrehoztam, immáron az én igényeimről és vágyaimról szól, és az ajtó többnyire mindig tárva.

Szerintem végigmenni ezen a folyamaton is van olyan értékes, mint kapni az égtől egy mintacsaládot.

iskola dilemma

Tegnap apuval beszélgettem. Ő egyedül neveli a négy hugomat, akik általános iskolásak. Kérdeztem tőle, hogy hogyan telik a nyaruk, mire ő azt válaszolta, hogy ő dolgozik, a lányok pedig egész nap otthon vannak. Nagy létszámú táborba nem mennek, mert múltkor is tetvesen jöttek onnan haza. Kötelező olvasmányt pedig egyáltalán nem kaptak a nyárra. Ez nagyon meglepett, hiszen nekünk mindig írtak fel könyveket és emlékszem, hogy napi program volt egy-két órára leülni olvasni. A legnagyobb hugom szerint ő az egész tanévből nem emlékszik semmire, nem maradt meg benne semmi, nem tanult semmit. És ne felejtsük el, hogy ez egy gyerek szájából hangzott el. Emlékszem, én imádtam suliba járni, új dolgokat tanulni, olvasni. És bár tudom, sokan sokfélék vagyunk, de mennyire lehangoló, ha már egy gyerek így nyilatkozik az iskoláról és ha egy tanár nem tud neki újat vagy érdekeset mondani pont abban a korban, amikor ők szivacsként szívnák magukba az információt, amikor a világgal ismerkednének. Apu szerint ők lesznek az első "használhatatlan" generáció, akiknek nem lesz tudásuk. Tudom, ezt egy baby boomer mondja egy Z generációsról, mások az értékek és az értékrend, de őszintén szólva picit engem is ledöbbentett, hogy a gyerekek teljes érdektelenséggel vágnak bele az új tanévbe, és totálisan haszontalannak tartják azt. Apu esténként, mikor fáradtan hazaesik a munkából, próbálja őket az asztal elé ültetni és beszélgetni csillagászatról, földrajzról, természetről, és látszólag érdeklődnek iránta. Talán a mai iskolák nem erről szólnak már? Nincsen benne tapasztalatom, de ne már, hogy pont egy tanártól ne tanuljanak semmi újat. És vajon milyen lehetőségei vannak egy egyedülálló szülőnek nyáron?

Megígértem, hogy nézek pár ottalvós nyári tábort a csajoknak, hogy legalább egy hétre kizökkenjenek és új impulzusokat kapjanak, közben apu is tud töltődni. De az az igazság, hogy augusztus elejére minden be van telve.. úgyhogy még töröm a fejem, hogy mit lehet tenni a négy kiscsaj ügyében, hogy ha mást nem, legalább új élményeket szerezhessenek. Ha van bármi ötletetek, akkor azt szívesen veszem:)

születésnap

Szóval a hétvégén megvolt anyum szülinapja. Nagyimnál tartottuk, úgyhogy még mielőtt anyumék átjöttek volna már ott voltam, hogy előkészítsem a videót, és hogy a laptopot összekössem a tévével. Aztán anyu és a párja megjöttek, anyu kapott egy nagy tavaszi virágcsokrot, aztán volt finom ebéd, majd utána a meglepetés torta. Ezt nagyim intézte (ezért ő megtanult online fizetni!), és a torta szuper kreatív lett és anyum is elérzékenyülve nézte, ahogy a tűzijáték ég rajta, meg mint a paparazzik, közben nagyimmal persze minden szögből megörökítették azt.

Már az ebéd utáni kómában ültünk az asztalnál, mikor anyum párja az asztal alatt bökdösött, úgyhogy elővezettem, hogy azért készültünk ám még valamivel, és beindítottuk neki a szülinapi videót. A videó nem csak anyumnak, de nagyimnak és anyum párjának is meglepetés volt, és hát volt közben nagy nevetgélés és meglepett felkiáltások, mikor megjelent egy-egy ismert arc, és a végén azt hiszem, hogy mind elérzékenyültek kicsit.

Mikor elárultuk anyumnak, hogy mit össze sunnyogtunk az elmúlt két hétben, ő teljesen elképedt, hogy ebből ő semmit nem sejtett. Hogy nagyim hány embert kergetett a videóüzenetek miatt, hogy hogyan kellett kicsennem tőlük a régi fotókat úgy, hogy anyu azt se vegye észre, hogy egyáltalán felmentem hozzájuk, hogy hány órát töltöttem ennél a fiúnál, hogy összevágjuk a videókat, hogy mennyit kellett egyeztetni a tortarendelésről, hogy anyukám párja hányszor hívott kutyasétáltatás közben, amikor anyum nem látta, és mindezt a legnagyobb titokban. Anyum oda-vissza volt a meglepetéstől, azt mondta, hogy születésnap ennyire még sosem szólt róla, majd újra le kellett játszani neki a videót.

Úgyhogy nagyon büszke voltam a mi kis családi triónkra, meg arra a sok-sok emberre, akik már hetekkel ezelőtt felvették a kis videóikat és két hónapig tudták titkolni, hogy mire készülünk. Meg persze arra a srácra is, aki segített megvágni és összerakni a videót, mert magamtól ilyet nem tudtam volna alkotni. Aztán anyu egész este hívogatta vissza a videóban szereplőket megköszönni nekik az akciót, és küldte át nekik is a linkeket, mert persze ők már hetek óta tűkön ültek, hogy hogyan sikerült az anyag.

Azt hiszem, hogy a bezártság ellenére pont úgy sikerült ez a születésnap, ahogy elterveztük. Talán még egy kicsit jobban is.. na, meg közben picit összemelegedtem ezzel a videót megvágó fiúval:)

férfiak és nők az életemből

Jellemzően a családom egyetlen férfi tagjának sem jutottam eszébe Nőnapon. És tudom, hogy ez csak egy nap és semmi jelentősége nincs, a szülinapomat például nem szokták elfelejteni, stb-stb, de azért picit szomorkodtam miatta. Viszont megleptem magam egy csokor tulipánnal és este vettem egy finom fürdőt, úgyhogy egészen jó estém volt:)

Közben lett két új projektem. Anyukám idén tölti a 60-at, a legjobb barátnőmmel pedig idén van a 30. évfordulónk (egészen kicsi korunk óta ismerjük egymást), és szeretném mindkettőt meglepni. Nagyon izgatott vagyok, mert csomó ötletem van és már elkezdtem a szervezkedést. A legviccesebb pedig, hogy egy napon van a szülinapjuk, úgyhogy nagyjából egy időben kell készen lennem. Később megosztom a részleteket, de addig is teljes titokban készülök:)