tök okés

Nem tudom ki hogy van vele, de az én érzéseim nem statikusak. Ugye, itt van most az életemben Karesz, sok impulzust kapok tőle, és mivel már régen voltam ilyen helyzetben (értsd: kapcsolatban), ezért akarva-akaratlanul egészen közelről, mikroszkopikusan figyelem az érzéseimet és a reakcióimat. Próbálok nem abba a hibába esni, hogy a saját szemüvegemen keresztül reagálok egy-egy helyzetre, hanem szeretném időben lefékezni a spontán reakcióimat és csak azt adni neki vissza, ami valóban neki szól és nem a múltbéli sérelmeimnek.

Nem mondom, hogy ez könnyű, sőt azt sem, hogy ez mindig sikerül, de rajta vagyok az ügyön. Ezzel együtt persze egyre jobban megszokom, hogy ő az életem része, és hol jobban, hogy kevésbé igénylem a közelségét. Ettől az ingadozástól eleinte megijedtem, de egy ideje tök okés, ha nem érzem azt, hogy minden nap minden percében a fellegek felett kell járnom. És éppen attól, hogy ezt a magam felé támasztott elvárást elengedtem, érzem azt, hogy beleengedhetem magam az érzésbe. Legyen az eltávolodás, bizonytalanság vagy szerelem.

Aztán vannak olyan napok, mikor este fájó hassal fekszem az ágyon, és ő egy melegítőpárnával állít be, amit megmelenget nekem és a hasamra tesz. Vagy mikor hajnalban kelünk azért, hogy elvigyen megvenni a bojlert, felcipelje azt nekem a készülő lakásba, egy másik helyen segítsen kiválasztani a csempéket és 9-re hazavigyen, hogy időben kezdhessem el a munkát. Ilyenkor csak nézem őt, és akkor épp szerelmes vagyok. Tudom, hogy ezek a pillanatok fontosak, és majd ezekre kell emlékeznem, ha épp nem a skála ezen oldalán fogok egyensúlyozni, de végülis az is tök okés lesz!

Ugyanitt: láttátok a Love on Spectrum sorozatot Netflixen? Autista fiatalok párkereséséről szól, és olyan szívmelengető látni, hogy emberek ennyire tisztán és őszintén látják a párkeresést, minden játszmázás nélkül. Nagyon ajánlom:)

lakás update

A lakással közben beindultak az események. A kivitelezőtől hétfőn csak úgy random megkérdeztem, hogy mikor szándékozik elkezdeni burkolni, mire ő rávágta, hogy még a héten. Ami tök okés lenne, ha meglennének a burkolatok és ha nem szabin lennék szerdától. Úgyhogy volt a  hétfőm és a fél keddem arra, hogy mindent beszerezzek és elintézzem a szállítást. 

Utólag visszanézve a hétfői híváslistám rekord hosszúságú lett, de nap végére el volt intézve, hogy szerda reggel kiszállítsák a laminált padlót és tartozékait, a beltéri ajtókat és a díszléceket. Kedd reggel elmentünk a bojlerért, megvettük a csempéket, közben párhuzamosan a légkondis a lakásban megszerelte az átvágott vízcsöveket, és elintéztük a csempék és a mindenség felhordását. 

A burkolónak leadtam a burkolatkiosztási tervet, a kivitelező jófejségből állítólag csinál nekem kád alá beépített menő led-világítást (ez biztos egy romantikus pillanatomban pattanhatott ki a fejemből), úgyhogy ha minden jól megy, akkor mire visszaérek szabiról, a lakás teljes pompájában fog várni (mínusz a tolóajtó, az ablakok és a lámpák).

villanyszerelők utáni állapot

utolsó nyarunk

Ez volt az utolsó hétvégénk Angival. Nem csak azért, mert a nyár alkonyán vagyunk és mindjárt beköszönt az ősz, hanem azért is, mert ő lassan belép a kilencedik hónapba, amikor otthon várja majd, hogy a bébi megszülessen. Ezért már hetek óta terveztük, hogy ezt az utolsó hétvégét együtt töltjük a nyaralónkban, a mi kis tüskevárunkban, ahol 30 éve besétáltam a kertjükbe, és ahonnan a barátságunk datálódik.

Az első két napon csak mi voltunk, és egész nap vagy ültünk a stégen és lógattuk a lábunkat a vízbe, vagy a fák árnyéka alatt feküdtünk a parton. Beszélgettünk a máról, a gyerekkorunkról, a közös emlékekről, na meg a jövőről, az ő új életéről, mikor már lesz a baba. Már nagyon régen találkoztunk úgy, hogy csak ketten voltunk és rég nem volt időnk ennyit beszélgetni. Kicsit olyan érzés volt, mintha újra megismertem volna, vagy talán mintha ez a pár nap a régi életünk lezárásának rituáléja lenne. Ültünk a padunkon, és mintha egy időgéppel visszamentünk volna, hirtelen újra azokat a csapzott hajú kislányokat láttam, akik egy emberöltővel ezelőtt is ugyanazon a padon lógatták a lábukat nevetgélve.

Egyik reggel Angi izgatottan szólt ki a szobámból. Egy mappát tartott a kezében, amit a könyvespolcomon talált. Ezt a mappát már évek óta nem láttam, de ahogy tartotta elém, egyből megismertem. A mi nevünk volt a borítóján, és a belseje telis-tele volt a mi gyerekkori rajzainkkal, titkon írt regényeink gyűrött lapjaival és a levelezéseinkkel, amiket mindig akkor írtunk egymásnak, amikor a nyári szünet alatt valamelyikünk táborba ment, és nem találkoztunk egy hétig.

Aztán a harmadik napra újra sokan lettünk: megjött Angi férje, lejöttek a közös barátnőink fürdeni, és Karesz is meglátogatott (nem mellesleg most találkozott először nagyimmal!). Az idilli napoknak vége lett, újra a szokásos nyüzsgés vett minket körbe, tettük a dolgunkat mint vendéglátók, de azért néha össze-összenéztünk Angival, mert az elmúlt napok és az elmúlt 30 év mindig velünk maradnak.

egyszer fent..

Azért ebben a lakásfelújításban is vannak néha kihívások, a tegnapi napon pedig kaptam gutaütésből egy rakattal. 

Kezdődött ott, hogy eltűnt az a szaki, aki a villanyórát szerelte volna be. Szombaton a megbeszélt időpont előtt egy órával egy ismerősén keresztül mondta le a munkát betegségre hivatkozva, azóta pedig kámforrá vált. Nem is lett volna azzal semmi gond, ha elhalasszuk az időpontot, de se hívásra, se sms-re, se e-mailre nem reagált többet. Kicsit talán meg is sértődtem rá, hogy így felültetett. 

No, ekkor gyorsan bekértem új árajánlatokat, és egy idősebb szaki bácsi vállalta a munkát. Kedves bácsinak tűnt, de nagyon dörzsöltnek is. Még aznap felmért, kicsit alkudoztunk, megállapodtunk az összegben, és már másnap jött is a villanyszerelőkkel egyeztetni. Én éppen akkor értem oda, mikor ő indult el. Kiderült, hogy a villanyszerelőket rávette, hogy ők vegyék meg a villanyórát és terheljék rám a költséget úgy, hogy közben ezt az összeget az ő munkadíjából nem vonjuk le. Ergo ő úgy gondolta, hogy a villanyóra díját kétszer fogom kifizetni. Még gyorsan utánakiáltottam, hogy ezt majd azért beszéljük meg.

Közben a villanyszerelő a kezét tördelve mutatott a falra, kis baleset történt, mondta, a konnektor fúrása közben véletlenül átfúrták a légkondi csövét (facepalm). Úgyhogy hívtam a légkondist, hogy ilyenkor mi van, jövő héten jönnek megjavítani. Plusz költség.

Épp mentem el, mikor hívott a közös képviselő is, hogy a népek kezdik unni a folytonos kopácsolást és fúrást, ami állítólag vasárnaponként sem áll le, és a munkások most azzal riogatják őket, hogy augusztus 20-án is dolgozni fognak. Ráadásul állítólag egy kismama is elcsúszott egy takarófóliában, úgyhogy kisebb armageddon van alakulóban. Ekkor hívtam a kivitelezőt, aki megerősítette, hogy ők márpedig vasárnap nem dolgoznak, takarófóliát eddig nem is használtak, ha pedig igen, azt tuti nem hagyják lakáson kívül. Mindenesetre jófej volt, kérte, hogy kössem össze a közös képviselővel, hogy megbeszélje vele.

Nem mellesleg megemlítette, hogy szerinte a tolóajtósok lehet, hogy átfúrták a szomszéd falát (facepalm#2).

Kareszt tegnap szinte sírva hívtam fel, hogy ez egyre gázabb, és mindenki meg fog engem lincselni. Ő teljesen higgadtan egyből összerakott egy projekttervet a fejében. Hogy akkor ő ma reggel a lakásban kezd és kiteszi a kivitelező számát a lépcsőházba, hogy a lakók hívhassák ha panasz van. Beszél a szomszéddal is, akinek lehet, hogy átfúrtuk a falát. Lebeszéli a villanyszerelőkkel, hogy a légkondi javításának a költségét vállalják át. És beszél a villanyórás bácsival is, hogy a villanyórának az árát nem szeretnénk neki kifizetni, ha azt a villanyszerelőknek is ki kell. 

Ilyenkor érzem, hogy mennyire jó, hogy ő van, különben ezt nehéz lenne egyedül. Mindig azt hajtogatja, hogy a lakásipar meglehetősen maszkulin, ezért könnyebb benne férfiként érvényesülni. Én pedig nem vitatkozom vele, amúgy is szerettem volna, ha egy kicsit nem kell ezzel foglalkoznom. Aztán délelőtt hívott, és teljes nyugalommal közölte, hogy a talán-átfúrt-falú szomszéd jófej volt, a villanyszerelőkkel a kárrendezés le lett beszélve, és a villanyórás szaki némi sértődés árán, de elvégezte a munkát. Yaay! Tök jófej, hogy ezt így elintézte nekem. Most pedig szorítunk, hogy a lakók bírják még pár napig. Kareszt pedig este meglepem valami finom vacsival, mert ma ő a nap hőse:)

kapcsolatok

Vicces, ahogy a korral egyre jobban felgyorsulnak az ismerkedés szakaszai. A tinédzser évek alatt az első szerelem csak lassan bontakozott ki, hetekig tartott egymás kerülgetése, hónapokba telt eljutni az első csókig, és a kapcsolat minden szakaszát lassan ízlelgettük, még minden olyan új volt. Első bulik, első nyaralások és kalandok, és azt hittük, hogy ez örökké fog tartani. Az első barátommal még gyűrűt is csináltattunk. Annyira fiatalok voltunk, hogy a gyűrű számunkra nem eljegyzést szimbolizált, csupán az összetartozásunkat akartuk vele megünnepelni. 

Aztán jöttek a szakítások és csalódások, és szépen lassan falak emelkedtek, az álmodozást egyre inkább felváltotta a tapasztalatokon alapuló praktikum. Listák születtek arról, hogy a másiknak milyen kritériumoknak kell megfelelnie, és mi az, amit még be lehet vállalni. A randin pedig az asztal alatt pipálgattuk azt a képzeletbeli listát, és az illető vagy továbbjutott, vagy a feledés homályába merül.

Mondjuk az utóbbi idők rapid ismerkedéseinek a listám tökéletesítése mellett lettek olyan hozományai is, hogy lépten-nyomon becsekkolnak a múltból srácok, tapogatóznak, hogy mi újság. Olyan is volt a múlt héten, hogy csörgött a telefon, a srác bemutatkozott és elmondta, hogy benne volt a számom a telefonjában, de már nem tudja, hogy ki az a Lujza. Aztán picit hümmögtünk a telefonban, mert nekem sem volt fogalmam hogy ő ki lehet, aztán minden jót kívántunk egymásnak és letettük.

Karesszal pár hónap alatt ott tartunk, hogy volt lakáskulcs csere, és kezdjük kialakítani a kétlaki életünket. Szerintem ez az egyik legmacerásabb időszak logisztika  szempontjából: kinél aludjunk, milyen ruhát vigyek, ki vásároljon be és ki főzzön, hol tegyük le a cuccokat. Ráadásul más időpontban is végzünk munkában, úgyhogy általában én várom őt este. A lakásfelújítással pedig bejött egy harmadik helyszín is, amit rendszeresen látogatunk hol együtt, hol külön. 

Szerintem eddig egészen jól vettük az akadályokat. A hétvégén például megállapítottuk, hogy nagyon produktívak voltunk. Reggel felugrottunk az építkezésre, majd elmentünk csempét nézni, elhoztuk a kádat és a beépíthető WC-tartályt, megebédeltünk a helyi vendéglőben, utána még sziesztára is volt időnk. Délután szülinapra mentünk, utána kiugrottunk Budaörsre nagybevásárlást tartani, otthon még lenyomtunk egy scrabble party-t, majd kimerülten dőltünk be az ágyba.

Bár ez már nem az a tini ismerkedés, és minden sokkal gyorsabb és praktikusabb, mégis szeretem, hogy nincsenek fölösleges körök, hogy meg tudjuk beszélni a nézeteltéréseinket játszmák és dráma nélkül, hogy lazán tudunk beszélni a jövőről és a közös tervekről. Az is tök okés, ha a másiknak én-időre van szüksége, és nincs sértődés, ha bejön egy hirtelen munka és emiatt borul a napunk. 

Szóval azt hiszem, hogy minden kornak megvan a maga tempója és mélysége, nehézsége és szépsége, és ez pont így van jól:)

back to reality

Murphy törvénye, hogy mikor külföldön voltam, akkor kezdett el felpörögni a lakásfelújítás. Intézni kellett a tolóajtót, a nyílászárókat és elkezdődött a falak glettelése. Szegény pasim még nem tudta mit vállal be, mikor lelkesen felajánlotta, hogy a távollétemben átveszi a koordinációt. Még a felújítás kezdetén megbeszéltük, hogy én felelek a szervezés és a kivitelezés részéért, ő pedig bevállalja a kommunikációs (értsd: alkudozás, ártárgyalás) részét, amiben tudvalevő, hogy nagyon béna vagyok, ő viszont még élvezi is, úgyhogy win-win. A kivitelező is jófej volt, direkt nem keresett az alatt a pár nap alatt, de a pasimtól a nap különböző pontjain kapott random technikai kérdésekből azért sejtettem, hogy kettejük között a háttérben rendesen folyik az egyeztetés.

Mióta hazajöttem, azóta engem is beszippantott a lakásfelújítás. A héten kivakolták és leglettelték az egész lakást, betonoztak, falaztak, az ablaktokokat elkezdték felújítani. A hétvégén kezdik szerelni a villanyt, jövő héten pedig megépül az összes fal és talán a tolóajtó váza is bekerül a helyére, majd újabb glettelés. Közben valamikor a nyílászáróknak is meg kell érkezniük.

Szinte minden nap megyek csekkolni a munkát, ami baromi hasznos, mert egyrészt még időben el lehet csípni és javítani a "ja, én ezt másképp értettem" megoldásokat, meg közben a szakikkal is haverkodom, hogy picit tanulhassak a munkafolyamataikról. Persze kiderülnek olyanok is, hogy valamit elméreteztem, és akkor van egy gyors újratervezés, de ezt a nyaramat most erre szánom. Ami pedig a nyaralást illeti úgy tűnik, hogy ez a horvát kiruccanás jutott erre az évre, ugyanis tegnap pasimmal megbeszéltük, hogy a lakásfelújítás miatt a mi kis betervezett utunkat elengedjük idén, ő pedig ebben teljes mértékben támogat.

horvátba'

A nyaralás megvolt, és a családommal egészen jól teljesítettünk így összezárva. És az összezártságot lehet szó szerint érteni, mert szinte senkivel nem érintkeztünk, cserében mindig együtt voltunk. Az egyetlen én-időm az volt, mikor a szállástól leslattyogtam a partra olvasni kicsit; vagy amíg szüleim fürödtek, addig visszaslattyogtam a bungalóba egy zuhanyra és sziesztára. A nagy melegben ugyanis leginkább ez volt a program: ettünk, fürödtünk, szieszta, majd megint fürdés és evészet. De jó is volt így, erre volt szükségünk. 

Nagyim még a múlt rendszerben szocializálódott, ahol maximalizálva volt az utazáshoz váltható valuta, és ha az ember nem akart külföldön ételre költeni, akkor bizony csomagolni kellett. Ez most sem volt másképp, mindenki könyörgése és szép szavai ellenére annak rendje s módja szerint 3 láda ételt pakolt, biztos ami biztos, végülis esélyes, hogy év végéig a bungalóban ragadunk. A ruháinkat  és anyum ezer gumimatracát nem is tudom hogyan tuszkoltuk be a csomagtartóba, viszont úgy mentünk át a határon, mintha épp költöznénk. Úgyhogy a kaja meg volt oldva, ettük a fasírtot és tökfőzeléket, meg a paprikáscsirkét és társait. Azért anyummal kiharcoltuk, hogy legalább utolsó napon helyi étteremben ehessünk.

Aznap kibéreltünk egy motorcsónakot és azzal indultunk felfedezni a kis szigeteket. Titokban reméltem, hogy összefutunk delfinekkel, de nekem ez sosem jön össze, egyet sem láttunk. Viszont a helyiek ajánlottak egy kis vendéglőt az egyik sziget egy eldugott öblében. Mikor megérkeztünk a vendéglő pincérjei épp a halat pucolták a mólón, a vízből türelmesen pislogó sirály raj legnagyobb csodálatára. Megmártóztunk a vízben, a csónakon picit összekaptuk magunkat prezentálhatóvá, majd beslattyogtunk a lugasos asztalokhoz, és kikértünk egy nagy haltálat helyi borral. Délután pedig a legjobb dolog volt elnyúlni a motorcsónak hátuljában, és a szalmakalapom alól nézni az elsuhanó szigeteket félálomban. 

Viszont csodálkoznék, ha Horvátország nem színeződne be legalább sárgára záros határidőn belül. Nem voltunk sokat emberek között, mert egy kisváros szélén egy elkerített, tengerparti bungalóban laktunk, és leginkább a ház és a tengerpart között ingáztunk, vagy hajót béreltünk. Viszont amikor esténként elmentünk korzózni egyet a tengerparti sétányon hogy nagyim és anyum napi fagyiadagját levadásszuk, akkor teljesen érthető módon a tűző nap lenyugtával mindenki másnak is eszébe jutott valami hasonló program ott a sétányon. Ami hagyján, ha nem mi lettünk volna az egyedüliek, akik maszkban hömpölygünk a tömeggel. Nem csak a turisták, de az eladók sem voltak eltakarva, néha ki volt rakva egy-egy fertőtlenítő, de ennyi. Úgy tűnik, hogy a tengerpart és a nyaralás érzése kihozza azt az eufórikus érzést, hogy jól vagyok és velem semmi nem történhet, vagy valamiféle feloldozást ad a hétköznapok szabályai alól. Nem tudom. Mindenesetre a fagyit gyorsan letudtuk, és csattogtunk vissza a szállásra, majd egész éjjel hozta a tenger a város felől a diszkókból kiszűrődő zenét, ami nem zavart, csak maga a tudat, hogy egyre-másra jelennek meg cikkek a horvát bulikból fertőzötten hazatérő fiatalokról.

A hely maga szép, a szállás is szuper volt, szerintem még tuti visszamegyünk. A vágyott barnaságomon azonban még dolgoznom kell.

helyzetjelentés

Kert végében kéken csillogó tenger, fodrozódó hullámok, vibráló horizont. Árnyékos terasz, puha napozóágy, fekete fenyő lengedez. Hűs szellő hozza a tenger illatát, kabócák ciripelnek, tusolás után frissen feszül a bőr, számban édes dinnye íze. Most jó:)

zöld, sárga, piros

Spanyolország ma zöldről sárgára váltott. Itt meg most izgulás van a színeken, mert hétvégén indulunk családdal Horvátországba. Amennyire várom is, mert tenger és parton elnyúlás és esti borozások, ugyanannyira izgulok is, mert nagyon más szinten rezgünk, ami hosszú távon rendesen le szokott fárasztani. De eldöntöttem, hogy kis buddha leszek és egy cseppet türelmesebb. Addig meg csuri van, hogy az ország zöld maradjon! 😐

Ha pedig most pár napig nem leszek, akkor próbálom kienni a hűtőt. Ezért a mai menü mustárban pácolt csirke, édesburgonya püré, és az egy szem megmaradt kukoricám megfőzve.

stigma

Az indiai házasságközvetítő film kapcsán jutott eszembe, hogy mostanában egyre többet hallok ilyeneket, hogy akkor van rendben valaki, ha a szüleivel jó a kapcsolata; és akinek nem idilli a viszonya a szüleivel, azzal biztosan van valami. 

Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy vajon ezek az emberek milyen önismerettel rendelkeznek? Nem tartom igazságosnak, hogy emiatt megbélyegeznek valakit, mert szerintem van az a helyzet, ahol minden erőfeszítés ellenére sajnos a legjobb megoldás eltávolodni. Ez pedig hatalmas munka és önismeret, és szerintem ez is van annyira értékes, mint beleszületni egy idilli családi légkörbe.

Sosem szerettem az extremitásokat. Sosem akartam minden kapcsolatot megszakítani a családommal. Próbáltam megtalálni az arany középutat, ahol még nem bántom a másikat, és ahol már én is kevesebbet sérülök. Ez persze nem statikus, hiszen hol közelebb kerültünk, hol távolabb. Persze máig elhiszem, hogy lehet még a mi kapcsolatunk idilli, aztán mindig történik valami, amiből újra rájövök, hogy ez csak illúzió.

A szüleim sosem tudtak örülni az én örömömnek, sosem volt olyan, hogy egy-egy pillanat csak rólam szóljon. Elsősorban rájuk kellett tekintettel lennem, és ezzel elvették az én örömömet is. Ilyenek máig történnek, lelkesen mesélek valamit és kritika rá a válasz, és ilyenkor mindig picit összeomlok belül, de ez az érzés már ismerős, és így könnyebben vészelem át.

Azt mondják, hogy ha legalább egy picit tudod kontrollálni a helyzetedet, az már több, mint a semmi. Ha előre tudom azt, hogy az örömömre rosszallás a válasz, már azzal is beljebb vagyok, felkészülök rá, és már nem üt meg úgy. Távolról tudom figyelni a dolgokat, és már egyáltalán nem haragszom.

Az önismeret útján az első reakcióim persze mások voltak. Huszonévesen éltem át a dackorszakot, önző voltam, mert az akartam lenni, elmentem (szó szerint) a világ végére, mert akkor arra volt szükségem. Aztán ezek az érzések lecsillapodtak. Számomra nagy felismerés volt az, hogy a szüleim nem istenek és követhetnek el hibákat, és a legfontosabb, hogy ezért ma már meg tudok nekik bocsájtani. Tudom azt is, hogy a tőlük telhető lehető legtöbbet megtették, és a bántó működési sémáikat valószínűleg ők is a szüleiktől kapták csomagban. Persze fáj, hogy nem ismernek, nem értik a vágyaimat, és nem úgy szeretnek, ahogy az nekem jó.

De tudom, hogy ők már nem változnak. Nem tudnak. Nem kaptak ehhez elég muníciót. Tehát én vagyok az, aki változhat. Az én döntésem pedig az volt, hogy elfogadom őket ilyennek, de távolabb állok. Ez az elszakadás fájdalmas volt, mert ők voltak nekem a világ közepe. Viszont az új világ, amit létrehoztam, immáron az én igényeimről és vágyaimról szól, és az ajtó többnyire mindig tárva.

Szerintem végigmenni ezen a folyamaton is van olyan értékes, mint kapni az égtől egy mintacsaládot.

new me

A minap a villamoson szemben ült velem egy nő, és annyira megtetszett a vállig érő frizurája, hogy eldöntöttem, hogy megszabadulok a copfomtól és én is vállig érő hajat szeretnék. A beköszöntő meleg is csak megerősített benne, hogy egy könnyed frizurára vágyom. Aztán eszembe jutott, hogy éppen a héten van időpontom a fodrászhoz. Mivel valószínűleg én vagyok a világ legunalmasabb vendége, aki mindig ugyanazt a színt és vágást kéri, ezért kikerekedtek a szemei mikor előadtam, hogy rövid hajat kérek és lehetőleg egy új színt. A fodrászomat pedig egyszerűen imádom, ő mindent megcsinál amit kitalálok, terelget, javasol, és tudom, hogy szeretni fogom a kreációit, mert ismer, és tudja, hogy meddig mehet el. Úgyhogy a mai nappal megújultam, az új hajamat pedig nagyon szeretem:)

@my darkest side: a hajas témákról mindig te fogsz eszembe jutni 😁

haladgatunk

A lakással azóta semmi látványos nem történt. Azért írom, hogy látványos, mert azért elég sok pici dolog történt, csak még nincsen nagyon látszatja. Egyelőre úgy néz ki a dolog, mint egy puzzle, ahol pici lépésekben haladunk előre és csak egy idő után állnak majd össze a darabok egy egységes képpé.

Ott hagytam abba, hogy a lakást legyalulták, a falakat kiszedték és a törmeléket elhordták. Azóta elkezdték kiépíteni az elektromos vezetékeket, leszerelték a gázórát, felszerelték a vízórát, és elkezdték kivésni a vízvezetékek helyét. A lakók nem nagyon ujjonganak, a vízóra kiépítés miatti víz elzárása persze a múlt hét legmelegebb napjára esett, úgyhogy szegénykék az ajtók rácsai mögül lélegzetvisszafojtva és porzó szájjal várták, hogy mikor megyünk le a vizes sráccal a pincébe újranyitni a vizet. Utána újra barik lettünk a szomszédnénivel.

Volt kint felmérni a légkondis is, ennek eredményeképpen a légkondi átkerült az erkélyajtó mellől a két ablak közötti falrészre (ide raktam fel az alaprajzot). Kértem be árajánlatot H tarifás elektromosság kiépítésére, hogy a légkondival lehessen télen kedvezményes áron fűteni; azt is jönnek majd felmérni. Megvettem pár lámpát, és elkezdtem megrendelni a nyílászárókat. Kiválasztottam a padlót, a hétvégén pedig csempét néztünk, viszont ott elég nehezen tudok dönteni.* Szóval haladgatunk.

*Csempéből és színvilágból ilyesmik tetszenek:

iskola dilemma

Tegnap apuval beszélgettem. Ő egyedül neveli a négy hugomat, akik általános iskolásak. Kérdeztem tőle, hogy hogyan telik a nyaruk, mire ő azt válaszolta, hogy ő dolgozik, a lányok pedig egész nap otthon vannak. Nagy létszámú táborba nem mennek, mert múltkor is tetvesen jöttek onnan haza. Kötelező olvasmányt pedig egyáltalán nem kaptak a nyárra. Ez nagyon meglepett, hiszen nekünk mindig írtak fel könyveket és emlékszem, hogy napi program volt egy-két órára leülni olvasni. A legnagyobb hugom szerint ő az egész tanévből nem emlékszik semmire, nem maradt meg benne semmi, nem tanult semmit. És ne felejtsük el, hogy ez egy gyerek szájából hangzott el. Emlékszem, én imádtam suliba járni, új dolgokat tanulni, olvasni. És bár tudom, sokan sokfélék vagyunk, de mennyire lehangoló, ha már egy gyerek így nyilatkozik az iskoláról és ha egy tanár nem tud neki újat vagy érdekeset mondani pont abban a korban, amikor ők szivacsként szívnák magukba az információt, amikor a világgal ismerkednének. Apu szerint ők lesznek az első "használhatatlan" generáció, akiknek nem lesz tudásuk. Tudom, ezt egy baby boomer mondja egy Z generációsról, mások az értékek és az értékrend, de őszintén szólva picit engem is ledöbbentett, hogy a gyerekek teljes érdektelenséggel vágnak bele az új tanévbe, és totálisan haszontalannak tartják azt. Apu esténként, mikor fáradtan hazaesik a munkából, próbálja őket az asztal elé ültetni és beszélgetni csillagászatról, földrajzról, természetről, és látszólag érdeklődnek iránta. Talán a mai iskolák nem erről szólnak már? Nincsen benne tapasztalatom, de ne már, hogy pont egy tanártól ne tanuljanak semmi újat. És vajon milyen lehetőségei vannak egy egyedülálló szülőnek nyáron?

Megígértem, hogy nézek pár ottalvós nyári tábort a csajoknak, hogy legalább egy hétre kizökkenjenek és új impulzusokat kapjanak, közben apu is tud töltődni. De az az igazság, hogy augusztus elejére minden be van telve.. úgyhogy még töröm a fejem, hogy mit lehet tenni a négy kiscsaj ügyében, hogy ha mást nem, legalább új élményeket szerezhessenek. Ha van bármi ötletetek, akkor azt szívesen veszem:)