segíteni jó

Azt még nem is meséltem, hogy a tavaszi hullámhoz hasonlóan megint önkénteskedem. Míg tavasszal az önkormányzatnak segítettem szórólapozni, addig most az Országos Mentőszolgálatnál lettem diszpécser. Mikor covidos voltam láttam, hogy mennyire le vannak terhelve a mentősök, és szerettem volna visszaadni a kedvességüket. Van tapasztalatom telefonos munkával, a hétvégéimből pedig igazán tudok áldozni erre pár órát, úgyhogy jelentkeztem.

Átestem egy gyorstalpaló tanfolyamon, ahol felkészítettek rá, hogy mi lesz a feladatom, és hogy a telefon másik végén néha aggódó, ijedt, szomorú vagy mérges reakciókat hogyan kezeljem. Aztán a szolgálatban megmutatták a rendszert, a több ezer mintavételre váró listáját. Az a feladatom az, hogy a tesztelésre váró betegeket hívom be mintavételre, vagy mentőautót küldök ki hozzájuk. Nagyon izgultam, hogy hogyan fognak fogadni a telefon másik végén, elküldenek-e a francba, kiabálnak-e majd velem. Aztán túl voltam az első telefonon, majd jött a többi, és ahogy haladtam a hívásokkal, a vonalak végén csak kedves, érdeklődő, néha ijedt, de mindig együttműködő emberekkel találkoztam.

Eddig több száz embert hívtam fel, több százszor magyaráztam el, hogy mire kell számítani mintavétel során. Volt, akit nyugtattam, hogy nem fog fájni, nem fog vérezni az orra a mintavételtől, hogy a mentősök meg fogják találni a címén, hogy minden rendben lesz, és vigyázni fognak rá a szakemberek. Volt, akinek száz kérdése volt, de tudtam, hogy neki arra van szüksége, hogy türelmesen válaszolgassak. Volt, aki két hete nem beszélgetett senkivel, mert otthon ül karanténban, őt is szívesen meghallgattam. 

Nagyon jó érzés így is hasznosnak lenni, segíteni, kedvességet és megértést adni, és azt is nagyon jó látni, hogy a sok másik önkéntessel együtt az elmúlt hetekben a tesztre várakozók számát drasztikusan sikerült lecsökkentenünk.

csöpögős, de szép

Jövő hétvégén megyünk meglátogatni Karesz anyukáját. Ő egyedül lakik egy kis faluban, ezért azt gondoltam ki, hogy addigra csinálunk neki kis kézzel készített adventi naptárat. Ehhez beszereztem egy teaválogatást 24 különböző teával, a többi alkatrész felkutatását pedig Karesz vállalta. A filterekre spárgával kis kártyákat kötünk majd, amikre üzeneteket, kedvességeket írunk fel, hogy minden nap kapjon a teája mellé egy kis figyelmességet egészen karácsony napjáig. A teafiltereket majd egy dobozba rakjuk, és csak a megszámozott kártyák fognak belőle kilógni. Remélem, hogy az igyekezetünket látva majd eltekint attól, ha ügyetlenül fog kinézni a műalkotás, és szeretni fogja a végeredményt:)

forrás: https://hatszinvirag.cafeblog.hu/

Tegnap este pedig spontán előszedtem a szekrény aljából a karácsonyi füzért, és körbe-körbe jártam a lakásban, hogy hol lenne a legjobb helye. Végül a konyhaasztal fölé szereltem fel. Aztán letisztogattam pár karácsonyi díszt, azokat is feltettem ide-oda a pici lakásban. Gyertyákat vettem elő és a lakás különböző sarkaiban meggyújtottam őket. 

Közben megfőtt a pörkölt, a konyhában kellemes meleg volt. A tüzet lekapcsoltam, a lámpát leoltottam, a karácsonyi füzért bedugtam, és a csendes félhomályban kavargattam az ételt. Nemsokára megjött Karesz is, megállt a füzér előtt, és nevetve elmondta, hogy ő pont ezt tervezte nekem meglepetésnek, hogy egyik este feldíszíti a lakást.

Kicsit más lesz ez a karácsony, de már kezdem érezni a szelét, és vágyom a narancs illatára - fel is írtam a bevásárlólistára -, a minap karácsonyi dalokat hallgattam, és most már vannak fényeim is. Csöpögős, nem? :D

#rutin

Mennyire epic, hogy mire feloldották a karanténunkat Karesszal, addigra zárják is le a várost. Mondjuk nem bánom, eddig is jóformán itthonról éltem az életemet, itt dolgoztam, és legfeljebb vásárolni mentünk el, vagy csak úgy kocsikázni, vagy a készülő lakásba.

Azért a karantén utáni első pár napban sokat kellett rohangászni, mert sok dolog elhalasztódott az elmúlt két hétben. Voltam a háziorvosomnál kikérni a táppénzes papírokat, aztán a lakásban egyeztettem az asztalossal a konyhatervekről, és jöttek beszerelni a hatalmas üveg tolóajtót is, amit már nagyon vártam és szuperül néz ki. Gondoltam, hogy majd rakok fel képeket a lakásról, de az az igazság, hogy az utóbbi egy hónapban nem nagyon haladtak vele, úgyhogy még várok egy picit, amikor már látványosabb lesz a változás. Most nézem, hogy utoljára augusztusban posztoltam képeket itt és itt. Karesz azt mondja, hogy ahogy alakul, úgy kezd egyre jobban tetszeni neki is:)

Kareszra amúgy nagyon büszke vagyok. Ő olyan típus, aki mindig mindenkinek szívességet tesz barátsági alapon, amit sajnos a munkatársai kihasználnak, és fű alatt vele végeztetnek el olyan munkákat, ami amúgy az ő feladatuk lenne. Majd ha valami nem úgy alakul, akkor ezek a barátok hirtelen megszűnnek barátoknak lenni, és könnyedén tolják rá a felelősséget. Ma viszont azt láttam, hogy beleállt egy ilyen szituba és nem engedte, hogy rajta verjék el a port, hanem kiállt magáért és tök jól érvelt, és megoldási javaslatokat is tett.

A karantént pedig szerintem egészen jól vettük, meg is lepődtünk, hogy mennyire nem mentünk egymás agyára, hanem szépen alkalmazkodtunk egymás szükségleteihez ezen a pici helyen. Nekem például tökre kell, hogy reggelente el tudjak vonulni a bögre teámmal és híreket, blogot olvasgassak, picit felébredjek és felkészüljek a napra. Karesznak pedig fontos, hogy ha dolgozik, akkor azt az ágyból tehesse. Bár van még min dolgozni, de szerintem mindenki megtalálta a maga kis rutinját, és azt hiszem, hogy sikerült azokat többé-kevésbé összeegyeztetni a másikéval. Úgyhogy így várjuk a második bezárkózást.

le a kalappal

Azt gondoltam, hogy sokkal eufórikusabb érzés lesz egy hét után kilépni az utcára. Ehelyett a bejárati ajtó előtt sétáltam fel-alá az utcai lámpa fényében, és mint mindig amikor kiszolgáltatottnak érzem magam, egy nemzeti dalt kezdtem halkan dúdolni. Talán a helyzet aktualitása miatt az amerikai himnuszt énekeltem teljesen spontán, és így vártam a mentőautót.

Délután kaptam a hívást, hogy mostantól ne egyek, mert ma jönnek ki hozzám tesztelni. Igazából már egy hete vártam rájuk, és így picit már aktualitását vesztette a dolog, hogy napok óta tünetmentes vagyok. De úgy tűnik, hogy most értem el hozzájuk a rendszerben. Úgyhogy fegyelmezetten lementem a kijelölt időpontra, és imádkoztam, hogy a lehető legkevesebben legyenek az utcán, mikor nagy fehér szakfanderükben és műanyag maszkjukban kilépnek a mentőautóból és az agyamig feldugják a rettegett pálcát.

Aztán befordult az utcán az autó, én lassú léptekkel és dobogó szívvel mentem eléjük, a két szkafanderes hatalmas egészségügyis pedig már várt a mentőautó fényénél. Próbáltam egyezkedni, hogy csak a torkomból vegyenek mintát, de aztán úgy voltam vele, hogy ezeknek a kedves embereknek nem akarom megnehezíteni a munkáját, van nekik elég bajuk így is. Főleg, hogy délután négy és éjfél között bármikor jöhettek volna, úgyhogy gondolom egész éjjel tesztelni fognak.

Az a pálcika pedig nem is volt olyan vad, úgyhogy mindössze kettő perc múlva már elköszöntünk és kitartást kívántam nekik a munkájukhoz. Mert fáradtak ők is, és fáradt a háziorvosom is, akivel míg ma reggel beszéltem telefonon, addig a másik három telefonja is folyton csörgött, de őszintén örült, hogy jobban vagyok, és sok puszit küldött. Én pedig neki is kitartást kívántam a munkájához. És  igazából kitartást kívánok minden egészségügyi dolgozónak, és nagy-nagy köszönet a türelmükért és emberségükért, amit ebben a megfeszített helyzetben is mutatnak! A Lánchíd újra fehér lett nekik, remélem, hogy az esti tapsolások is majd visszatérnek:)