napom

Már reggel megpecsételődött, hogy a mai napom jó lesz. Reggel kitaláltuk Karesszal, hogy ma nem otthon reggelizünk, hanem leugrunk az egyik kávézóba. Ágyból ki, ruhába be, és már gyalogoltunk is a szűk utcán a reggeli napsütésben. Jó érzés volt a munkába igyekvő kocsik között szlalomozni úgy, hogy tudtuk, nekünk most a következő fél óra csak a meleg lattéról és a friss croissantról (Karesznak pedig egy kevésbé romantikus sós kifliről) fog szólni. Az egyetlen problémánk, amivel szembe kellett néznünk az a dilemma volt, hogy melyik kávézóba menjünk. Karesznak külön tetszett az is, hogy ma állítólag melegebb volt, mint az elmúlt napokban, bár ezt a home office miatt én nem igazán tudtam hozzá hasonló mértékben értékelni. De valóban éreztem egy kis tavaszt a sarkon.

Aztán ma valahogy ránéztem a szépkártyámra, és leesett, hogy nagyon sok zsé maradt rajta, mert ugye tavaly minden is bezárt, ahol amúgy használnám. Csak úgy rákerestem az elfogadóhelyek listájára, és hirtelen megnyílt előttem a világ: masszázs, kozmetika, ilyen-olyan kezelések... helló, erről én eddig miért nem tudtam? Szóval most van a fejemben egy sereg ötlet, hogy mire fogom elkölteni, amíg ilyen tré állapotok vannak, hogy se hotel, se éttermek.

Délután hívott Angi babasétáltatás közben, este pedig Zsu csörgött, úgyhogy ma nagyon el voltam kényeztetve barátnőkkel. De aminek ennél is jobban örültem, hogy este felhívott az egyik kishugom. Még sosem hívott. Unatkozott, és gondolta, hogy beszélgethetnénk. Eleinte nem igazán tudtam, hogy miről beszéljünk, de aztán valahogy feloldódtunk mindketten, és a végén vagy egy órát csacsogtunk. Megbeszéltük, hogy hívjon bármikor ha unatkozna, és hogy beszéljünk is többet. Jó volt ez a nap!

habemus Leo

Keresztanyuka lettem! Annyira izgatott voltam, hogy éjjel többször felébredtem, hogy ránézzek a telefonomra, hogy írt-e Angi. Vártam, hogy üzenjen. Aztán ma végre tudtunk picit beszélni telefonon, jó volt hallani a hangját, beszűrődött a kis Leó nyekergése is, belőlem meg kitört a sírás a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől.

mozgásban

Az utóbbi időben offoltam picit a bloggolást, mert még mindig költözésben vagyunk (azaz én költözöm át Kareszhoz), és a laptopom hol itt van, hol ott, úgyhogy alig kapcsoltam be. Igazából most is épp két nagy IKEÁ-s zsák bepakolása között ültem le a kanapéra szusszanni egyet, aztán este jön értem Karesz, és visszük át hozzá a mai adagot. Mondjuk az rejtély, hogy abba a pici lakásba hogyan fért be már így is ennyi cuccom.

Hétvégén az egyetemi baráti társaságommal Őrségben voltunk kirándulni. Minden évben szervezünk egy ilyen túrát, ahol pár napot együtt töltünk és bejárjuk az ország egyik régióját. Ennek a mostaninak különösen nagyon örültem, mert az Őrség a kedvenc hazai tájam, egyszerűen varázslatosak a dombok között megbúvó pici falvak. Az időjárással is szerencsénk volt, csodás napsütés és tökéletes túrázós időnk volt végig. Alig vártam azt is, hogy újra bevásárolhassak tökmagolajból és tökmagkrémből, és egyek sok rétest. Meg tök jó érzés, hogy már van kedvenc rétesezőm és tökmagolajosom is. Szeretem ezt a bandát is. Alig találkozunk, mégis olyan, mintha csak tegnap váltunk volna el. Volt sok nevetés, sztorizgatás, na meg csomó nosztalgia.

Hazaérve egy patyolat lakás fogadott, minden a helyén, a hűtő tele, a függönyök kimosva, Karesz ugyanis egész hétvégén takarított. És akkor kicsit már olyan volt, mintha haza értem volna. Az egyetlen projekt, amivel még foglalkoznunk kell az a homeoffice sarkom kialakítása, és szerintem én már jól leszek az új otthonomban:)

Közben néhány kép a hétvégéről:

nyárvégi

Az elmúlt héten kicsit szabin voltunk Karesszal. Két napot anyukájánál töltöttünk vidéken, sokat beszélgettünk, ettünk-ittunk és kutyáztunk. Kertészkedtünk, ami leginkább a fűkaszálásban és fűnyírásban merült ki (hatalmas a kert!). Voltunk szomszédban kiscsikót és kismalacot nézni, és hosszú idő után, engedve Karesz kitartó nógatásának vezettem is. Abban mindketten egyetértünk, hogy fontos, hogy újra legyen rutinom, mert bár emberemlékezet óta van jogsim, két kezemen meg tudom számolni, hogy azóta hányszor vezettem. Eddig mindig halogattam a vezetést, mert nincs rá szükségem, mert stresszelek, mert épp nem zárt cipőben vagyok, meg amit ki lehet ilyenkor találni. Viszont a kis falvak között, ahol legfeljebb egy traktor jött szembe elfogytak az érveim, úgyhogy egyik nap megbeszéltük, hogy én vezetek haza az egyik faluból, és igazából egészen jól ment:)

Aztán hétvégén meglátogattuk Aput és a húgaimat, vettem nekik tanszereket és iskolatáskát, kicsit beszélgettünk, kipróbáltuk az új tollkészletüket, és kaptam sok puszit és ölelést. Kár, hogy keveset látom őket, ilyenkor mondjuk jó lenne, ha tudnék vezetni, könnyebben tudnék lejárni hozzájuk vidékre. Apunak szerintem tetszett Karesz, és mondta hogy menjünk máskor is.

Vasárnap Angi babavárója volt. Egy parkba ültünk ki piknikezni barátnőkkel, a mit sem sejtő Angit pedig a férje hozta el, volt nagy meglepetés:) Sokan eljöttek, volt akit Angi esküvője óta nem láttam, mindenki elmondta, hogy mi vele, és persze a babavárás és az anyaság volt a központi téma. Ott nagyon jó volt a sztorikat hallgatni, sokat nevettem, jó volt újra látni a csajokat, hazaérve azonban rámtelepedett valami szomorúság, amit magam sem értettem. Szerintem sok még bennem mélyen a félelem az anyasággal kapcsolatban, hogy lehet-e gyerekem, vajon lesz-e, és ha igen, ugye egészséges lesz.

Tegnap volt egy potya látogatásom egy orvosi időpontra, ahol mikor 20 perc várakozás után közölték, hogy még biztosan ugyanennyi csúszás várható, akkor eljöttem. Munka után kimentem az építkezéshez is, de hétvége óta nem történt változás. Közben pedig stratégiákat találok ki, hogy a kukám mellé költözött muslicákat hogyan tudnám kirobbantani.. a hypózott szemetes, a citromillatú szemeteszacskó és a gyakori ürítések nem hoztak eddig eredményt, ezek a kis dögök már tudják, hogy 1-2 napnál tovább nem húzom ki szemetes használata nélkül, és mindig csurran-cseppen nekik valami. 

Gyorsan eltelt ez a nyár. Mondjuk ezzel a mai idővel valóban kicsit már őszi a hangulatom is. De igazából ezt az időszakot is szeretem. Szeretem, mikor narancsba borulnak a fák, mikor a nap már nem olyan magasan delel és a színe is melegebb sárgára vált. Meg talán az ősszel a muslicák is elmaradnak..

utolsó nyarunk

Ez volt az utolsó hétvégénk Angival. Nem csak azért, mert a nyár alkonyán vagyunk és mindjárt beköszönt az ősz, hanem azért is, mert ő lassan belép a kilencedik hónapba, amikor otthon várja majd, hogy a bébi megszülessen. Ezért már hetek óta terveztük, hogy ezt az utolsó hétvégét együtt töltjük a nyaralónkban, a mi kis tüskevárunkban, ahol 30 éve besétáltam a kertjükbe, és ahonnan a barátságunk datálódik.

Az első két napon csak mi voltunk, és egész nap vagy ültünk a stégen és lógattuk a lábunkat a vízbe, vagy a fák árnyéka alatt feküdtünk a parton. Beszélgettünk a máról, a gyerekkorunkról, a közös emlékekről, na meg a jövőről, az ő új életéről, mikor már lesz a baba. Már nagyon régen találkoztunk úgy, hogy csak ketten voltunk és rég nem volt időnk ennyit beszélgetni. Kicsit olyan érzés volt, mintha újra megismertem volna, vagy talán mintha ez a pár nap a régi életünk lezárásának rituáléja lenne. Ültünk a padunkon, és mintha egy időgéppel visszamentünk volna, hirtelen újra azokat a csapzott hajú kislányokat láttam, akik egy emberöltővel ezelőtt is ugyanazon a padon lógatták a lábukat nevetgélve.

Egyik reggel Angi izgatottan szólt ki a szobámból. Egy mappát tartott a kezében, amit a könyvespolcomon talált. Ezt a mappát már évek óta nem láttam, de ahogy tartotta elém, egyből megismertem. A mi nevünk volt a borítóján, és a belseje telis-tele volt a mi gyerekkori rajzainkkal, titkon írt regényeink gyűrött lapjaival és a levelezéseinkkel, amiket mindig akkor írtunk egymásnak, amikor a nyári szünet alatt valamelyikünk táborba ment, és nem találkoztunk egy hétig.

Aztán a harmadik napra újra sokan lettünk: megjött Angi férje, lejöttek a közös barátnőink fürdeni, és Karesz is meglátogatott (nem mellesleg most találkozott először nagyimmal!). Az idilli napoknak vége lett, újra a szokásos nyüzsgés vett minket körbe, tettük a dolgunkat mint vendéglátók, de azért néha össze-összenéztünk Angival, mert az elmúlt napok és az elmúlt 30 év mindig velünk maradnak.

kettősség

Milyen játékot űz a sors. 

Ma voltam nőgyógyásznál egy kivizsgáláson. Már évek óta járok kivizsgálásokra, hogy kiderítsünk egy működésbeli eltérést, amit valószínűleg a hormonok okoznak. Zavar, és az önbizalmamra is hatással van, hogy eddig senki nem tudta ezt nekem helyretenni. Most kaptam egy újabb gyógyszert. Ilyenkor megint reménykedem, hogy ez most majd működni fog.

Aztán egy közeli barátnőm pedig éppen utána jelentette be, hogy kisbabát vár. És irtóra örülök neki, alig várom, hogy lássam őt és jól kikérdezzem, meg megpuszilgassam (vagy amit ilyenkor vírushelyzetben szabad) :)

Kicsit kettős érzésem van, mert a barátnőim egymás után jelentik be a kisbabát, én meg ott tartok, hogy egyedül vagyok és nőgyógyászhoz járok. Szóval felemás volt ez a mai nap, a nőiességem nincs épp kicsattanó formában, de nagyon szeretnék csak a jó hírre gondolni, úgyhogy tudom, hogy helyrejövök és közben örülök a barátaim örömének!

Meg azt hiszem, hogy megtaláltam a tökéletes falszínt:)

back to normal

Elég gyengusra sikeredett ez a május írás szempontjából, pedig nem unatkoztam.

Legfontosabb, hogy egy héten belül végre megkapom az új lakásom kulcsait, és indulhat a lakásfelújítás projekt. Az tuti, hogy a nyaram nem lesz unalmas! Ennek örömére egész hétvégén a tervező-programomban voltam eltemetkezve, flow-ban, és youtube-ról megtanultam látványtervet csinálni, mert az olyan menő, meg mert ettől remélem, hogy tudok dönteni a színvilágról, amiben irtó bizonytalan vagyok (az élet nagy dilemmái!).

Talán azért, mert erre vagyok kiélezve, nekem úgy tűnik, hogy a baráti társaságomban szinte mindenki épp lakást vesz vagy felújít, úgyhogy a szokásos 'melyik új kajás helyet próbáljuk ki, vagy milyen filmet ajánlotok' témák helyett most a 'cirkó vagy elektromos fűtés, vagy kinek van villanyos kontaktja' dialógusok mennek.

Aztán hétvégén kiugrottam Marcsi barátnőmhöz látogatóba. Régen lakótársak voltunk, aztán sokáig pár utcára laktunk egymástól, majd mikor tavaly megszületett a kisfiuk, vettek a zöldövezetben egy családi házat. Így most másfél óra kijutni hozzájuk, ezért kevesebbet találkozunk, meg ugye a koronavírus. Kijöttek elém a buszmegállóba babakocsival, a kissrác pedig gyanakvóan méregetett, hogy ez ki és miért jön velünk haza!? Aztán ez a megilletődöttség csak akkor kezdett oldódni, mikor Marcsi nekiállt kávét főzni, én meg a konyhapadlóra telepedve várat építettem citromfacsaróból és üres tejesdobozból a pult mögül kandikáló kissrácnak, amit ő a távolból ámulattal nézett. Aztán közelebb jött, és barátok lettünk. Onnantól kezdve együtt játszottunk, és megengedte hogy felkapjam és én vigyem le a kertbe. Szerintem ennyire még nem is pajtiztam össze pici gyerekkel, de nagyon jó érzés volt érezni ezt a bizalmat. Meg persze jó volt látni Marcsit is, meg a férjét, aki csak néha bukkant elő a tető mögül, mert végig valamit mókolt egy létra tetején.

Tegnap a másik barátnőm, Angi járt a környéken terhességi vizsgálaton, és beugrott. Sütöttünk édesburgonyát, és közben vele is a baba és a lakásfelújítás volt a téma, meg persze hogy nálam mi van a pasikkal. Meséltem neki erről a srácról, akivel mostanában együtt bandázunk, de még annyira nincsen mit mesélni. Minden szép, minden jó, lelkesek vagyunk, csiszolódunk, én a szokásos dilemmázásban, amikor hol jó, hol pedig azt kérdem magamtól, hogy ez kell-e nekem. Mindenesetre pár napja kértem a sráctól, hogy picit lassítsunk, szeretném csak jól érezni magam minden kötöttség nélkül és aztán úgyis meglátjuk, hogy mi lesz.

Aztán egyik haverom kitalálta, hogy menjünk nyáron Izlandra, úgyhogy most ez is téma, bár nem tudom, hogy lakásfelújítás mellett be tudom vagy akarom-e ezt vállalni. Mindenesetre álmodozni azért jó, meg a tudat, hogy lassan de megyünk vissza a régi életünkbe:) 

napi rutin

Egyelőre úgy tűnik, hogy a home office-os életemben kezd beállni egy napi rutin. Reggel a hasizom gyakorlattal kezdek, utána munka, közben azon gondolkodom, hogy mit főzzek ebédre. Általában ez az alapján dől el, hogy mely alapanyagok vannak a legrosszabb állapotban. Ma pl. az egyhetes gombát és a tegnapi maradék medvehagymát kellett felhasználnom, ebből lett a.. találjátok ki.. medvehagymás-gombás rizottó:) Szerintem isteni lett, és letudtam a tiszteletemet a medvehagyma előtt. Holnap szerintem a szintén egyhetes céklával kellene kezdenem valamit.

Délután két meeting közötti szünetben kiültem az erkélyre napozni és bámultam le a parkra. Először kivittem magammal egy sálat, de olyan meleg volt, hogy egyből vissza is vittem. Helló, itt a tavasz!

Késő délutánra majd betervezek egy kis sziesztát, amit imádok, aztán este megnézem az aktuális híreket, jelenleg ez az egyetlen kapcsolatom a kinti nagyvilággal, majd egy meleg fürdő, egy jó film és közben a szokásos comb+fenék gyakorlatok. Újra rá kellene magamat venni az olvasásra, viszont általában egyszerre több könyvet olvasok, és nem sok kedvem van most kitalálni azt, hogy melyikkel hol tartottam.

Extrovertált barátnőim kezdenek nagyon szenvedni a bezártságtól, mert ennyit még soha nem kerestek mint ma. Mindenesetre itt is, meg a munkahelyen is azt tapasztalom, hogy az online kommunikáció egészen felpezsdült, sokkal sűrűbben írunk egymásra. Az elmúlt pár napban pár régi, távolban élő barát is spontán rám írt, hogy minden rendben van-e, hogy vagyok, én is egyből pingeltem a spanyol ismerőseimet a kijárási tilalom bevezetése után. Egyelőre nagyon élvezem a helyzetnek ezt a közösségteremtő erejét, és van egy ilyen utópisztikus képem, hogy ha ennek az egésznek vége lesz, akkor mint a II. világháború után a hippik, kiözönlünk majd az utcákra, és virágkoszorúkkal a fejünkön, egymás karjába kapaszkodva együtt fogjuk ünnepelni, hogy újra szabadok vagyunk. Gyanítom, hogy ez a romantikusabb verzió, de nekem így tetszik:)

Ez az egyik barátnőm mai segélykiáltása:)

így-úgy

Tegnap átjöttek barátnőim, és a helyzetre való tekintettel zárt körű filmezést tartottunk. Legjobb barátnőm bejelentette hogy kisbabát vár. Mondjuk sejtettem, mert annyira régóta ismerjük egymást, hogy a legapróbb változásokat is kiszúrnánk egymáson. Nagyon-nagyon örülök neki, kicsit meg is könnyebbültem, hogy most már lehet róla nyíltan beszélni. Annyira csodálatos, hogy ő most egy teljesen új szerepre fog készülni, és hogy úgy láthatom, ahogy eddig még soha. És persze kikérdeztük elejétől a végéig, és olyan bennfentesen mesélte el az első trimeszterét, hogy hirtelen én is annyira szerettem volna ezt átélni. 

Nagyon örülök a boldogságának, viszont azért magamban szomorkodom kicsit, hogy én meg így a nullán állok, esélyem sincs ilyesmire a jelenlegi helyzetben, pedig annyira vágynék rá. Ettől olyan lelkifurdalásom van, és mindig elhessegetem, hogy most a barátnőm boldogsága fontosabb mint az én szomorúságom, de ezek az érzések és gondolatok sajnos kéretlenül jönnek.

A felszínen szerintem egészen jól lefoglalom magam és úgy érzem, hogy nincs sok időm agyalni, nagyon mélyen ez nem teljesen lehet így, mert szinte minden éjjel még most is arra riadok fel, hogy elkéstem, hogy már nem lesz gyerekem, hogy körülöttem már mindenki révbe ért, én meg egyedül fogok maradni. Remélem, hogy idővel a felszínről sugárzott jókedvem és lazaságom ide is legyűrűzik majd, de egyelőre nem igazán ritkulnak ezek a rémálmok.

Az utóbbi hetekben megint voltak ilyen pofára eséseim srácokkal. Például egy hónapot chateltünk egy vidéki sráccal, akivel még február elején találkoztam egy buliban, majd mikor jött volna most hétvégén Pestre, előtte pár nappal közölte out of the blue, hogy ő már nem szeretne összefutni. Aztán egy hónap után rámírt a vendéglős srác, vele pénteken taliztam, azóta nem keresett. Közben randiztam egy nagyon cuki sráccal, aki lelkes és még jól is néz ki, de sajnos unatkozom mellette, nincsenek nagy beszélgetéseink, mert egyszavasan intézi el a párbeszéd ráeső részét. Úgyhogy tegnap újra leszedtem a tindert, legalább szórakoztatom magam az önkéntes házi őrizetben.

A lakás sem áll még sehogy, az egy hónapos adminisztráció után most két hetet kell várnom, hogy valaki él-e a ház alapító okiratában rögzített elővásárlási jogával. A szembeszomszédok ráadásul kínaiak, az ügyvéd szerint nekik meg annyi pénzük van mint a szemét, szóval esélyes, hogy buktam az egészet. Pedig a fejemben már rég berendeztem azt a lakást.

Hát így. Oké, most már befogom, megyek el semmittenni bezárkózva:)

férfiak és nők az életemből

Jellemzően a családom egyetlen férfi tagjának sem jutottam eszébe Nőnapon. És tudom, hogy ez csak egy nap és semmi jelentősége nincs, a szülinapomat például nem szokták elfelejteni, stb-stb, de azért picit szomorkodtam miatta. Viszont megleptem magam egy csokor tulipánnal és este vettem egy finom fürdőt, úgyhogy egészen jó estém volt:)

Közben lett két új projektem. Anyukám idén tölti a 60-at, a legjobb barátnőmmel pedig idén van a 30. évfordulónk (egészen kicsi korunk óta ismerjük egymást), és szeretném mindkettőt meglepni. Nagyon izgatott vagyok, mert csomó ötletem van és már elkezdtem a szervezkedést. A legviccesebb pedig, hogy egy napon van a szülinapjuk, úgyhogy nagyjából egy időben kell készen lennem. Később megosztom a részleteket, de addig is teljes titokban készülök:)