{andriska}

Tavaly ősszel Karesszal pár napra leugrottunk a második legkedvencebb helyemre, a Káli-medencébe. Sikerült egy ultra-ködös hétvégét kifognunk, ahol a ködtől vizes utak és a kicsi látótávolság miatt úgy döntöttünk, hogy nem biciklizünk, inkább túrázunk egy nagyot. Ebből végül egy húsz kilométeres kör lett, és nagyon büszkék voltunk magunkra. 

Azon a hétvégén történt, hogy az egyik ilyen ködös, didergős reggelen reggeli után néztünk. Egy helyben élő ismerősöm már többször posztolt {andriska}-ról instán, ezért a hely már rég bakancslistás volt, így hát beugrottunk Kővágóörsre. A pékségbe egy murvás bejárón jutottunk át, két oldalt levendulabokrokkal. A pékség előtt hosszú sor állt. Kivártuk. Bent meleg, friss kenyér illata, és a pult előtt álló überjófej Norbi fogadott. Karesz pedig csak kapkodta a fejét, mert itt volt sok sós péksüti, amit mindig annyira hiányolt. Nagyot ettünk, és másnap is csak itt akartunk enni.

Azóta pedig ha nosztalgiáztunk, az {andriska} mindig valahogy a jó élmények között volt. Úgyhogy hétvégén az évfordulónk alkalmából fogtuk magunkat, kocsiba ültünk, hogy újra itt reggelizzünk. Ültünk az autóban az M7-esen reggel hétkor, az autó ablaktörlője csapkodta le a vizet a szélvédőről, és azon nevettünk, hogy vajon hány idióta tesz meg 170 kilométert a Balatonra zivatarban azért, hogy egy pékségben reggelizzen meg!? Nem láttunk más jelentkezőt.

A pékség persze nyitva volt, és nem tudom Norbi hogy csinálja, de mindenkivel überkedves volt most is, biztosan ő is hozzátesz az élményhez. A péksüti ötös, a kávé ötös, csendben majszoltuk a reggelit, és csak a szemünk mosolygott mikor egymásra néztünk.

Aztán autóba be, és indultunk is vissza, újabb 170 kilométer. A hétvége többi részében semmi más nem történt, és ez teljesen jó volt így.

május, május

Egyáltalán nem jön be ez a májusi időjárás, főleg annak fényében nem, hogy az egész tél szürke és borongós volt, aztán a tavasz sem volt éppen napsütéses. (volt egyáltalán tavasz?) Tegnap annyira optimistán, tavasziasan öltöztem, hogy munkából hazafelé jövet végül szégyen-szemre le kellett mondanom a programot a legjobb barátnőmmel, Angival, és a keresztfiammal, Leóval, mert konkrétan megfagytam. Otthon egyből belecsobbantam egy nagy kád vízbe egy bögre meleg teával, és a fürdőszoba melegéből prüszköltem a kinti esős időjárásra.

Ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy Angi lánybúcsújának szervezésekor emlékszem, hogy izgultunk, hogy az adott napon ne essen június elején, mert az egész május ugyanilyen béna volt. Meg van ez a mondás is, hogy májusi eső aranyat ér. Szóval gondolom nem ördögtől való az esős május, csak legyen már június!

Pedig ahogy azt korábban is írtam, van egy listám arról, hogy kikkel szeretnék mindenképpen találkozni, kiülni egy bambira. Egyelőre ez várat magára. A héten sikerült összehozni egyetlen kis kiülést a Fröccsteraszon, aznap egészen elfogadható, pulcsis idő volt. Lalit még az első munkahelyemről ismerem, és mikor Dél-Amerikában éltem, egyszer ki is jött hozzám. Aztán ott voltam, mikor megvette az első lakását, és ő is eljött megnézni az enyémet, de buliztunk már együtt hatalmasat a Szigeten is. (Ahol konkrétan a szeme láttára jöttem össze egy latinóval, de ő ebből valamiért semmit nem vett észre, én pedig azóta sem mondtam ezt el neki.) A találkozónk utolsó felében rengeteget nosztalgiáztunk, még megvoltak azok a régi fotói a telefonján, ahol együtt állunk a helyi csapat mezében a hatvanezres lelátón a világ másik felén. Kiderült, hogy most ő is szervezi a programjait, mert pár hete hagyta el a barátnője, úgyhogy kicsit a kapcsolatokról is filozofáltunk. Aztán ahogy ment le a nap egyre hidegebb lett, a kabát is visszakerült rám, egy mexikói banda is bedurrantotta a koncertjét, úgyhogy már hallani sem hallottuk egymást. Tömény két óra nosztalgiázás után elköszöntünk, és aznap este szintén egy kád vízben melegedtem fel.

Annak ellenére, hogy ilyen csuda idő van úgy tűnik, hogy az erkélyen a kis virágaim szerint tavasz van. Majd' kiesnek a cserépből, mintha nem lenne holnap, úgy virágzanak. Én pedig büszke szülőként reggelente mikor fürdőköntösben kilépek az erkélyre, csak méregetem őket, rendezgetem a száraikat, és rászólok egyik-másikra, ha túl közel nő egy szintén burjánzó egyedre. A héten szétültettem a büdöskéket is, lassan alig van hely az erkélyen a sok kis cseréptől. Van olyan is, hogy annyira túlcsordulok szeretettel, hogy a szüleim legnagyobb örömére a virágaimról készült fotókkal árasztom el őket. Ilyenkor kicsit úgy érzem magam, mint a saját nagymamám, akinél soha nem értettem, mit lehet egy percnél tovább ódázni egy veteményes kertről. Most már értem.

tisza-tavi

Karesznak mostanában állandóan mehetnéke van. Ez azzal lehet összefüggésben, hogy tavaly én váltottam munkahelyet, idén ő, és sikerült pont olyan átfedésben megoldanunk ezt, hogy hol egyikünk, hol másikunk volt próbaidőn. Így nem igazán voltunk nyaralni-telelni. Pedig ez neki fontos. Nekem meg azért fontos, mert neki az, na meg mert hetente rukkol elő újabb ötletekkel, hogy mikor és hova kellene mennünk. Így aztán nem tudok nem foglalkozni vele. Az inszeminációk mellett pedig lehetetlen tervezni. Az utolsó útitervünk egy húsvéti olasz kiskörút lett volna, de a havi ciklusom közbeszólt. Szóval az a kompromisszumos megoldás született kimondatlanul, hogy rövid utakat csinálunk és lehetőleg autótávolságban.

Május elsejével pedig jött egy újabb hosszú hétvége, úgyhogy Karesz megint elkezdett zizegni. A Tisza-tóra esett a választás, ami egyébként a harmadik legkedvencebb helyem az országban az Őrség, a Bakony és Káli-medence (holtversenyben) után. Hamar találtunk egy szuper kis szállást, és szombaton már robogtunk is le egy mellékúton, falvakon át, az Alföldön keresztül. Utólag nagyon jó ötlet volt nem autópályán menni, jó volt látni a zöldbe boruló tájat. Az egyik kis faluban pedig kiszúrtunk egy utcai árust, ahonnan egy doboz mézédes ceglédi epret kaptunk fel az útra, mire megérkeztünk, mind meg is ettük.

Utoljára majd' tíz éve jártam a Tisza-tónál, de Karesz miatt első utunk az ökocentrumba vezetett, mert itt lehet látni vizát. Annyira nem vagyok elájulva ettől a helytől, de láttunk vizát, úgyhogy mindenki boldog volt. Amit viszont sokkal jobban vártam, az az örvényesi pákász tanösvény, erről teszek fel képeket. Nem szeretnék spoilerezni azoknak, akik még nem jártak ott. Menjetek! Ártérben, gumicsizmában felfedezni a pákászok lakhelyét, evezni a nádassal benőtt tavon, révésszel szelni át a folyót, imádtam! Ebédre kipróbáltuk a Helló Hal halburgerét is, úgyhogy az első nap csak a halakról szólt.

Amennyire szeretem bejárni a környéket, ahova megyek, legalább olyan fontos, hogy felfedezzem a helyi ízeket, gasztronómiát. Így bukkantunk a térség talán egyetlen kézműves pékségére, a LI-BA-ra, amit (Li)lla és (Ba)lázs vezetnek, és bár csak hétvégén vannak nyitva, annál nagyobb lelkesedéssel és mosollyal fogadnak mindenkit. Ami még említésre érdemes, az az Öreg Halász étterem, ahol megkóstoltam a helyi korhelyes harcsa halászlevet (ofkorsz!) Az árak amúgy sok helyen el voltak szállva, csak kapkodtuk a fejünket, hogy ezt így ki tudja megfizetni. Úgy tűnik, hogy a Tisza-tó az új Balaton.

Vasárnap felpattantunk a szállástól kölcsönzött kis Csepel bringákra, és mivel a nagy Tisza-kört nem mertük bevállalni a csoda kondink és a biciklik minősége miatt, az északi 45 kilométeres kiskört csináltuk meg. Ez utólag jobb választás volt, itt szinte csak mi tekertünk, miénk volt a gémekkel tarkított vidék. Jártunk töltéseken, árterek mellett, falvakon át, és még egy saját kompunk is lett, ami átvitt a folyón. Szokásomhoz híven teljesen elfeledkeztem a naptejről, ezért a közel öt órás bringázás után annak rendje s módja szerint rákvörösre égtem. De komolyan, nem hiszem el, hogy minden tavasszal leégek. Szóval azóta is a homlokom és az orrom kenegetem, és vastag alapozóban próbálom túlélni a munkatársak pillantásait.

Izomlázunk szerencsére nem lett. Másnap hazafelé még elautóztunk a kiskörei hallépcsőhöz Karesz legnagyobb örömére, majd hazaindultunk. Egész jó kis kiruccanás volt sok halászlével, mégtöbb evezéssel és bicajozással, és a vörösen égő képemmel.

tanösvény fejjel lefelé

gumicsizma rulez

ilyen töltéseken tekertünk az út elején

Tiszadorogmán saját kompot kaptunk az átkelésre

öt óra tekerés után a megérdemelt lángos

a térségre jellemző imádom-tornácos házikók