remény

Nem a kedvencem a váróteremben ücsörgés, mikor időpontra megyek magánrendelésre, de elfogadom, és ilyenkor legalább két órát hagyok szabadon. Azt viszont már nehezebb volt befogadnom, hogy fél órát vártam, közben a nőgyógyászom már kétszer is elsétált előttem köpeny nélkül, egy másik orvossal kedélyesen cseverészve, majd mikor megkérdeztem a recepción, hogy biztosan benne vagyok-e a rendszerben, két perc múlva behívtak sűrű bocsánatkérések közepette azzal az indokkal, hogy elhúzódott a műtét. Így már nem csak feszült, kiszolgáltatott, de mérges is voltam.

Elmondtam neki, hogy sajnos az általa előírt kezelés nem hozott változást. Hümmögött. Mondta, hogy akkor döntsem el, hogy másik kezelés legyen-e, vagy műtét. Kérdeztem tőle, hogy én mégis ezt hogyan döntsem el? Google-özzem le? Kérdezzem meg a barátaimat? Hümmögött. Javasolta a gyógyszeres kezelést. Oké, mondtam. Megint elküldött azzal, mint egy éve, majd rá három hónapra, hogy csináljam meg a kezelést, várjak kicsit, majd jöjjek vissza. Meg sem vizsgált. A vényt a kezembe nyomta, én pedig öt perc múlva újra kint voltam a váróban, letörten.

Egyszerűen nem tudom elhinni azt, hogy tíz éve járok ugyanazzal a problémával nőgyógyászhoz, már a létező összes kezelést, hormont, mindent is kipróbáltak rajtam, egyik sem hozta meg a várt hatást, és egyik nőgyógyász sem mondott semmi konkrétat, senki nem vállalta a felelősséget, nem tett bele többet annál a 10 percnél, amit a rendelésen töltöttem. És ezek mind magánorvosok, a TB-men felül fizetem őket. Volt, aki miután egyik kezelés nem sikerült, felírt egy másikat, ami szintén nem hatott. A következő nőgyógyász pedig azon nevetett, hogy a két gyógyszer hatóanyaga ugyanaz, persze, hogy nem hatott a második sem. De legalább elment vele fél évem.

Kezelések hada, hónapokig tartó reménykedés, vagyonok mentek el, és míg ők hazamennek munka után, és maguk mögött hagyják a napot, addig én így élek évek óta bizonytalanságban. Nem tudom, hogy mi van velem, és hogy ez befolyásolja-e, hogy lehet-e kisbabám. Azzal ráznak le, hogy ez majd akkor derül ki, ha babát tervezünk. Én ezt nem akarom elfogadni, hogy miért kellene addig bizonytalanságban élnem!? Nem akarom, hogy majd egy év próbálkozás után hümmögjenek nekem, hogy hát bocsi, ezek szerint mégsem lehet baba. Nem akarok az ő nemtörődömségük és apátiájuk miatt bizonytalanságban élni, nőiességemben elbizonytalanodva, és ezt még csak el sem mondhatom nekik, mert a legkiszolgáltatottabb érzés utána felfeküdni a vizsgáló székbe.

Most megint kaptam egy elérhetőséget a sokadik tuti nőgyógyászhoz. Novemberre lett hozzá időpontom. Újra remélek, a nem tudom hányadik után is. Talán ő lesz az, aki átérzi a helyzetemet, aki őszintén szeretne segíteni, aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa a leleteimet és nem az én memóriámat próbálgatja a mindenféle latin nevű gyógyszerekkel. Most lesz két napom, amikor picit könnyebben sírom el magam, aztán ezen is túl leszek. Sokat segít most a sós-karamellás muffin, amit az előbb szereztem be a sarokról.