Napközben munka mellett folyamatosan megy a tévében az olimpia. Ez valami rítus nálam, tisztelgés a sport előtt, ami mindig is nagyon fontos része volt az életemnek. Meg aztán így olyan versenyszámokat is megnézek, amire amúgy egyáltalán nem lennék kíváncsi. Így követtem ma végig egy japán-kínai páros asztalitenisz mérkőzést. Ez most egy ilyen időszak.
Van most az Allianznak egy nagyon cuki olimpiás reklámja, ami úgy beleitta magát a fülembe, hogy egész nap azt dúdolom. Több részletet az egyik kedvenc összeállításomból vettek át, azt a videót akárhányszor meg tudnám nézni, és szörnyen motiválóan hat rám. Ismeritek?
Érződik benne az az eufória és szabadság, ami olyan felszabadító a sportban. Ezt rengetegszer éltem át a versenysportban, de ha egyetlen ilyen pillanatot kellene kiemelni, akkor egyértelmű a választás. A sportpályán a foci meccs szünetében vonultunk pályára, a reflektorfényektől nem láttuk a lelátót. Még csak pár hete voltam cheerleader, izgultam. A sportág is nagyon új volt itthon, hát még az, amivel készültünk. A hangszórókból megszólalt a zene, a lányok a pompommal előttem táncoltak a telt házas stadionban, a közönség az ütemre tapsolt. A refrénnél a két srác feldobott szaltóba, a közönség felhördült és éljenzett, míg a levegőben pörögtem. Majd a társam felnyújtott tenyerébe érkezve, 3 méter magasan már együtt tapsoltam a tomboló közönséggel. Sosem fogom elfelejteni!
Ha most újrakezdhetném, akkor a vívást próbálnám ki. Köszi az élményért Szilágyi Áron!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése