21

Végignéztem magamon, és elszörnyedtem. Második hete vagyok a tüskevárban, és már nagyon rám férne egy kiadós pedikűr, szőrtelenítés, hajpakolás, meg minden is. Kicsit várom már, hogy visszatérjek a civilizációba, hogy beszárított hajjal, szempillaspirállal, napszemüvegben, a csini papucsomban belibbenjek egy kávézó teraszára ejtőzni egyet. Sosem gondoltam volna, de hiányzik a reggeli műzlim is. Szóval épp erről lamentáltam délután, amikor Karesz váratlanul megjelent a kert végében, majd katonásan ránk parancsolt nagyimmal, hogy kapjuk össze magunkat, mert elvisz minket csónakkal a közeli vízparti étterembe vacsorázni. Még jó, hogy épp előtte mostam hajat. Úgyhogy szó nélkül teljesítettük a parancsokat, és nemsokára már az étterem teraszáról néztük a kis mólóra befutó kajakosokat, akik egy hűsítő limonádé után folytatták is útjukat. Bírom Karesznak ezeket az agymenéseit, sokszor vagyunk ilyen őrült spontánok, nagyim még nagyon nem tudta hova tenni a szitut. Ebben a vendéglőben amúgy még nem voltam, meg milyen menő már csónakkal megérkezni, na! Karesz végül itt aludt, és másnap innen ment dolgozni. Előtte azért nagyim lemetszettette vele a bokrokat, ha már éppen erre járt, ugye. Karesz most sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnik, ami eléggé imponáló. Aztán történt olyan is, hogy mikor mentünk ki a csónakhoz, kiszaladt elénk pár kiscica. Én meg nem láttam az anyukájukat, és a kert is üresen állt, ezért bepánikoltam, hogy nem eteti őket senki. Úgyhogy mikor jöttünk vissza, egyből vittem is nekik enni, és hát ezt a cukiságot meg kellett örökítenem... sajnos a négy kis nyelv lefetyelését a kép nem adja vissza.

Frissítés: azóta meglett a kedves mama is, úgyhogy szerencsére nem árvák a kiskölykök.