generáció

Egyik délután összefutottam két általános iskolai osztálytársammal. Egyiküket nagyon régóta nem láttam, de a másikukkal is tavaly találkoztam utoljára. Nehéz volt ilyen sok évet összefoglalni, össze-vissza csapongtunk a témák között: tényleg? és vele mi újság? és vele? hallottad, hogy mi történt? és ezt hallottad? Szóval olyan volt ez a találkozó, mint egy patchwork takaró: kesze-kusza, bolondos, de színes.

Olyan is volt, hogy elkezdtük összeszámolni, hogy hány osztálytársunknak lett gyereke. Arra jutottunk, hogy alig párnak. Arról beszélgettünk, hogy a mi generációnknál a gyerekvállalás mennyire kitolódott. Mi vagyunk ugyanis az az útkereső generáció, akik még a hidegháború alatt születtek, de már az új rendszerben cseperedtek. A szüleink számára pedig általunk nyílt meg a világ. Otthon azt hallottuk, hogy nekünk a határ a csillagos ég, de senki nem volt, hogy utat mutasson. A sötétben tapogatózva haladtunk előre. Mi már tanulhattunk nyelveket, bár még nem értettük, hogy minek. A szakmák helyett az egyetem felé tereltek, pedig nem is tudtuk, hogy milyen diplomák vannak. Közben azt duruzsolták a fülünkbe, hogy utazzunk, mert azt senki nem veheti el tőlünk. Ennek rendje s módja szerint aztán egyetemre mentünk, a húszas éveinkben utaztunk, karriert építettünk, kerestük azt a bizonyos utat. Az előző generációkhoz képest bődületes iramban kellett befogadnunk az új világot, behoznunk a lemaradásunkat, és magunkévá tenni azt. Mi vagyunk azok, akik még értik az analógot, de ha egyszer nekiülünk, akkor megy a digitális is. Nekünk még voltak fotóalbumjaink, mindig hogy izgultam, hogy a tekercs filmből hány kép lesz jó előhívva! Ma már instánk van. Volt kazettás magnónk és CD lejátszónk, de ma már Spotify-on hallgatjuk a zenét. Alkalmazkodók, útkeresők vagyunk. Keressük a helyünket az új világban, de talán sosem találjuk meg azt. Abban nőttünk fel, hogy sose álljunk meg, menjünk, menjünk, miénk a világ. Különórára járattak, treníroztak minket az új életre, mindig jobbnak kellett lennünk, hogy majd könnyebben érvényesülhessünk, akármi is lesz. Belőlünk lettek azok a perfekcionisták, akikre ma az ezredforduló után gombamód szaporodó multik építenek. A nagy menetelésben pedig nem volt idő megállapodni, és csak a harmincas éveinkre jutottunk el oda, hogy oké, van egyetem, van karrier, kiutaztam magam, de valami hiányzik.

Nekem szinte az összes osztálytársam és ismerősöm a harmincas éveitől kezdett el gyereket vállalni. Ezt láttam, ebben élek. Azt is látom, hogy az utánunk jövő generáció viszont már újra a húszas éveiben kezd tudatosan családot. Mi vagyunk az útkeresők, az elszabadult csikók. Sokan közülünk talán továbbra is magányosan bolyonganak majd, sokan szerencsések voltak, és már megállapodtak, és sokan, mint én is, iszonyat önismereti munkával próbálnak fékezni és befelé fordulni, hogy sikerüljön boldogságot találni az állandóságban is.