világgá menők klubja

Egyik barátnőm tegnap elutazott a világ végére, hogy új életet kezdjen, és hogy szerelmet találjon. Olyan gyorsan vette meg a repjegyet, hogy nem volt időnk személyesen elbúcsúzni. A reptéren volt már, mikor felhívtam. Ült a váróban és zokogott, hogy ő hogy meg van ijedve, hogy milyen távol lesz és egyedül, és ha történik vele valami, akkor mihez kezd!? Én meg nem tudtam hogyan enyhítsem a kétségbeesését valakinek, aki már a beszállásra vár, ezért toltam a sablonos 'majd lesz valahogy', 'semmi bajod nem fog történni' dumát. Ő meg még pityeregve kicsit kiakadt nekem, hogy mindenki ezt mondja neki, de ezek az emberek soha nem kerültek ilyen helyzetbe és hogy egyedül érzi magát. Akkor elgondolkodtam, mert pontosan tudom milyen érzés a világ végén egyedül lenni. Amennyire izgalmas, annyira iszonyat ijesztő is tud lenni. Amennyire felszabadít, épp annyira érezheti magát az ember elveszettnek és kiszolgáltatottnak. Úgyhogy csak annyit mondtam neki, hogy én értem, tudom hogy milyen ez, és hogy ezt amit most ő csinál nagyon kevesen mernék megcsinálni. Igen, baromi félelmetes, igen, egyedül lesz kint, de Ő megy hogy kergesse az álmait és meg fogja csinálni, mert erős csaj, és legyen magára baromi büszke, én is az vagyok rá, mert ezt nem sokan merik megtenni! Akkor mintha a pityergése elállt volna. Pont akkor mondták be, hogy kezdődik a beszállás. Azt hiszem mindketten mosolyogva tettük le:)