Az indiai házasságközvetítő film kapcsán jutott eszembe, hogy mostanában egyre többet hallok ilyeneket, hogy akkor van rendben valaki, ha a szüleivel jó a kapcsolata; és akinek nem idilli a viszonya a szüleivel, azzal biztosan van valami.
Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy vajon ezek az emberek milyen önismerettel rendelkeznek? Nem tartom igazságosnak, hogy emiatt megbélyegeznek valakit, mert szerintem van az a helyzet, ahol minden erőfeszítés ellenére sajnos a legjobb megoldás eltávolodni. Ez pedig hatalmas munka és önismeret, és szerintem ez is van annyira értékes, mint beleszületni egy idilli családi légkörbe.
Sosem szerettem az extremitásokat. Sosem akartam minden kapcsolatot megszakítani a családommal. Próbáltam megtalálni az arany középutat, ahol még nem bántom a másikat, és ahol már én is kevesebbet sérülök. Ez persze nem statikus, hiszen hol közelebb kerültünk, hol távolabb. Persze máig elhiszem, hogy lehet még a mi kapcsolatunk idilli, aztán mindig történik valami, amiből újra rájövök, hogy ez csak illúzió.
A szüleim sosem tudtak örülni az én örömömnek, sosem volt olyan, hogy egy-egy pillanat csak rólam szóljon. Elsősorban rájuk kellett tekintettel lennem, és ezzel elvették az én örömömet is. Ilyenek máig történnek, lelkesen mesélek valamit és kritika rá a válasz, és ilyenkor mindig picit összeomlok belül, de ez az érzés már ismerős, és így könnyebben vészelem át.
Azt mondják, hogy ha legalább egy picit tudod kontrollálni a helyzetedet, az már több, mint a semmi. Ha előre tudom azt, hogy az örömömre rosszallás a válasz, már azzal is beljebb vagyok, felkészülök rá, és már nem üt meg úgy. Távolról tudom figyelni a dolgokat, és már egyáltalán nem haragszom.
Az önismeret útján az első reakcióim persze mások voltak. Huszonévesen éltem át a dackorszakot, önző voltam, mert az akartam lenni, elmentem (szó szerint) a világ végére, mert akkor arra volt szükségem. Aztán ezek az érzések lecsillapodtak. Számomra nagy felismerés volt az, hogy a szüleim nem istenek és követhetnek el hibákat, és a legfontosabb, hogy ezért ma már meg tudok nekik bocsájtani. Tudom azt is, hogy a tőlük telhető lehető legtöbbet megtették, és a bántó működési sémáikat valószínűleg ők is a szüleiktől kapták csomagban. Persze fáj, hogy nem ismernek, nem értik a vágyaimat, és nem úgy szeretnek, ahogy az nekem jó.
De tudom, hogy ők már nem változnak. Nem tudnak. Nem kaptak ehhez elég muníciót. Tehát én vagyok az, aki változhat. Az én döntésem pedig az volt, hogy elfogadom őket ilyennek, de távolabb állok. Ez az elszakadás fájdalmas volt, mert ők voltak nekem a világ közepe. Viszont az új világ, amit létrehoztam, immáron az én igényeimről és vágyaimról szól, és az ajtó többnyire mindig tárva.
Szerintem végigmenni ezen a folyamaton is van olyan értékes, mint kapni az égtől egy mintacsaládot.
Sajnos ismerős a helyzet, én is hasonló folyamaton vagyok túl, de most már eljutottam arra a pontra, hogy tudok tartani egy távolságot, amitől működőképes lesz, és nem csúszunk vissza ugyanazokba a konfliktusokba (és ez a távolság az én döntésem, nem kompromisszum).
VálaszTörlésSzerintem a "szüleim nem istenek és követhetnek el hibákat" óriási lépés a felnőtté válásban, mert ha ez megvan, akkor onnantól túl lehet lépni azon, hogy várom, mikor látják már be és próbálják utólag jóvátenni azokat a dolgokat, amik az ő nézőpontjukból nem is voltak rosszak. Vannak sebek, és területek, amiken dolgoznom kell, de nekem, nem nekik (ha arra várnék, hogy ők is belássák, akkor a végtelenségig dühös maradhatnék rájuk, és nem tudnék változtatni semmin).
Ellenpólusként ott vannak azok, akik órákon át képesek panaszkodni, de nem változtatnak semmin, nem húznak határokat, újra ugyanazok a játszmák mennek, de legalább elmondhatják, hogy ők, ők aztán nagyon közel állnak a szüleikhez, és mindent megtesznek értük - nem hiszem, hogy ez jobb lenne.
Tök jó, hogy ennyivel előrébb tartasz, hogy már nem gondolod azt, hogy talán ők is változhatnak.. remélem, hogy lassan eljutok oda én is:)
TörlésKi mond ilyet: "akinek nem idilli a viszonya a szüleivel, azzal biztosan van valami"? :O
VálaszTörlésNagy átlagban csak olyan emberekkel találkozom, akiknek problémás a szüleivel a kapcsolata, azt találom ritkának, ahol minden oké, és élőben ilyet nem is ismerek, csak blogon keresztül.
Illetve van egyetlen ismerősöm, aki 43 éves, egyedülálló, van saját lakása, de minden nap hazajár a mamához ebédért, vagy viszi neki a papa a főtt ételt. Na, neki nagyon harmonikus a kapcsolata a szüleivel. Neki így, sikerült és úgy tűnik, elégedett ezzel az életformával. De mi lesz vele, amikor elveszíti az egyik, vagy mindkét szülőjét? 50 évesen szembenézni önmagával lehet, hogy fájóbb, lesz, mint amin mi megyünk keresztül, a nehéz-szülő-kapcsolatunkkal.
Ahogy írod is, az önismeret része, megtanulni leválni róluk érzelmileg, pontosan olyan távolságból követni az életüket, ahol már nem sérülsz és őket sem bántja. Én is mindig azt hiszem, hogy ezen már túl vagyok, de azért még mindig tudnak meglepetést okozni és nem, sajnos nem pozitív értelemben.
Nem is gondolnád, hogy legutóbbi Tinder-korszakomban hányszor kérdezték meg tőlem, hogy milyen a viszonyom a szüleimmel, és hányszor fejtették ki azt, hogy nekik mennyire fontos, hogy a másik (!!) jóban legyen a szüleivel.. én meg tök kellemetlenül éreztem magam attól, hogy nem vagyok "patyolat" az ő szemükben :/ viszont jó érzés, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül :)
TörlésÓ, hát értem. Sajnálom, hogy ilyen egyáltalán van...
TörlésMindenesetre szerintem az ilyen, vagy hasonlót általánosítások legalább olyan károsak, mint az, ha valakinek téves önismerete van és onnan okos.
... És hát nem, nem vagy ezzel egyddül. <3
Szerintem nincs olyan ember, aki ne hordozna kisebb-nagyobb sérüléseket a gyerekkorából. A szülők legnagyobb jószándéka és szeretete mellett/ellenére is kapunk fájdalmas emlékeket. Azzal van valami, aki képes idilliként lefesteni a szüleivel való viszonyát. A felnőtté válás nehézsége pont abban a felismerésben rejlik, hogy a szüleink is emberek, akik hibáznak, nem tökéletesek és ezek a tökéletlenségeik már megváltoztathatatlanok (pontosabban soha nem is volt opció, hogy ez valaha változni fog) .
VálaszTörlés