Egy ideje nem írtam, de mentségemre legyen mondva, hogy egy érzelmi hullámvasútban voltam az elmúlt napokban. Annyira érdekes, hogy egy ilyen izolált magányban mennyire felértékelődnek apró dolgok, és hogy szépen lelassulunk. Aztán az életünk szépen lassan alkalmazkodik a helyzethez, és picit átformálódik.
Mások szerint eléggé intenzív életet élek és ezer dolgot csinálok egyszerre. Ezt pedig általában úgy érem el, hogy mindent próbálok jól összehangolni, hogy minél hatékonyabb legyek. Na, erre itt most éppen semmi szükség nincsen, ezért például azt vettem észre, hogy egy ideje már nem filózom azon reggelente, hogy amíg szellőztetek, és míg fő a tea, addig végeznem kell a fürdőszobában, hogy mire ott megmosakodtam, addigra pont kiszellőzzön és a teafű is leázzon. Már nincs jelentősége ezeknek a műveleteknek, mert a cél nem a gyors készülés, hanem éppen a tevékenységek elnyújtása.
Aztán mind a testem, mind a lelkem elkezdett nagyon vágyni arra, hogy minden nap kimozdulhasson egy kicsit. Talán a mozgás hiányát viselem a legnehezebben. Úgyhogy ebéd után ha jó idő van, újabban imádom felfedezni a környéket. Mindig belövök egy célt, és a kacskaringós budai lankákon, a csodás villák tövében barangolok egymagamban, és gyönyörködöm az épületekben és a kilátásban.
Főztem is sokat, bár a kevés mozgás miatt inkább a könnyű ételeket kívánom, a sok zöldséget és a mediterrán konyhát. Na, meg filmmaratonokat tartottam, és már van egy nagy listám letöltendő, megnézendő filmekről is, ami egyre csak bővül. A vízszámlám is az egekben lesz, mert újabban zuhanyzás helyett fürdőt veszek, itt is az az időigényesebb megoldás. Közben jelentkeztem önkéntesnek is időseknek segíteni vásárolni vagy kutyát sétáltatni, most várom, hogy visszajelezzenek.
Azt hiszem, hogy tudatosan egészen jól boldogulok. Aztán jönnek az esték és a hétvégék, és tegnap egy ismerősöm emlékeztetett, hogy milyen kutya nehéz tök magányosan ezt a szitut megélni. Aztán az jutott eszembe, hogy a csapatomban csak én vagyok aki tök egyedül éli ezt meg, és a barátaim többsége sincs egyedül. Eszembe jutott, hogy hány idős ember éli a napjait ilyen magányban, és most milyen rettentően nehéz lehet nekik, hogy még ezt a napi egy kedves szót is el kell vennünk tőlük, amit a sarki eladótól kapnak ha leugranak egy zacskó tejért. És akkor ott valami bekattant, és egészen magam alá kerültem és megint beütött a magánytól való rettegésem. Az éjszakát sem tudtam végigaludni, megint felriadtam arra, hogy egyedül fogok maradni, és nagyon kétségbe estem.
Persze tudom, hogy reggel minden derűsebb, de ahhoz el kellene tudnom aludni. Úgyhogy órákig forgolódtam, szerintem az ébresztőóra csörgése előtt sikerülhetett elaludnom, úgyhogy karikás szemekkel ébredtem. Úgy néztem ki, mint akit egész éjjel nyúztak, és akkor eldöntöttem, hogy akkor is jó napom lesz. Kisminkeltem magam a home office-hoz, amit még sosem csináltam, de bezsebeltem érte sok bókot. Csináltam egy finom spagettit, és újra kimentem egy nagyot sétálni a hegyekbe. Nagyon ajánlom, hogy most már jó idő legyen, mert nekem kell a napsütés, kellenek a séták, a virágok illata, a jó kis D-vitamin. Úgy tűnik, hogy most ez a világ legjobb dolga így karantén idején:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése