álmok

Ez most nem egy vidám írás, úgyhogy ennek tudatában olvass tovább:)

Apu zavartnak tűnt, és virágnyelven próbálta velem közölni, hogy elköltözik otthonról a pasijával. De csak hebegett-habogott, és rászóltam, hogy fogalmazzon világosabban, mert nem értem, hogy pontosan mit akar mondani. Erre kiakadt, és támadóvá vált. Régi sérelmeket hozott fel és nagyon csúnyán beszélt velem. Mikor már egy ideje hallgattam a sértéseit rákiabáltam, hogy menjen a francba, és kilöktem a szobámból. Nagyon elkezdtem sírni, nem értettem, hogy miért vált olyan ellenségessé. Már régóta sírhattam, mikor anyu észrevette. Kérdezte, hogy mi történt. Mikor elkezdtem neki mondani, hogy apu bántott, ő végig sem hallgatott, hanem elkezdte mondani a magáét, hogy ezen ne szomorkodjak, mert apu eddig is egy szemét alak volt. Rosszul esett, hogy meg sem hallgat és még aput is bántja nekem. Tovább zokogtam, hogy senkinek nem tudom elmondani, ami fáj.

Aztán csoportterápián voltam, ahol vagy öten lehettünk. Mikor a terapeuta megkérdezte, hogy hogy vagyok, szerettem volna neki is elmondani, hogy mi bánt, de mivel hangosan ment a tévé és mindenki másikkal beszélgetett és nem figyelt rám senki, a terapeuta nem hallott semmit abból amit mondani szerettem volna. Újra zokogni kezdtem, majd így ébredtem fel, kisírt szemekkel.

Mostanában nagyon sokat riadok fel éjjel, de ez a tegnapi volt a legdurvább. Komolyan aggódtam ma reggel, hogy hogyan fogom a napot végigcsinálni, mert még sosem ébredtem fel sírva. Sokat gondolkozom, hogy vajon ettől az elzártságtól mennyire deformálódik az ember személyisége. Egy hónapja nem találkoztam a családommal és a barátaimmal, tök egyedül vagyok, csak akkor látok emberi lényeket, ha lemegyek a környékre sétálni. És akármennyire is ülök a fenekemen és dolgozom, vagy nagyokat sétálok és főzök, akármennyire is legyintek arra, hogy már megint a magánytól riadtam fel, azért mélyen ott ketyeg bennem az óra, és rettenetesen félek attól, hogy örökké egyedül maradok. 

Karanténra feltettem megint a tindert, viszont elég nehezített pályás most az ismerkedés. A világ lelassult, sokan stresszesebbek, és ez a mostani helyzet nem a legideálisabb az ismerkedésre. Eddig akikkel találkoztam, azokkal mindig tartottuk a távolságot, és nem zárt helyen találkoztunk.

Viszont mintha megváltoztak volna az ismerkedés szabályai, és nagyon nehezen találom a helyem. Régen csak jó randijaim voltak, ahol rengeteget hülyültünk és beszélgettünk, a mostaniak viszont leginkább arról szólnak, hogy lehetőleg ne mutassunk érzelmet, legyek laza és leszarom, ne mutassak szenvedélyt a dolgok iránt, és ne menjek bele komoly beszélgetésekbe. Egyre többet kell magyarázkodnom, hogy miért nem szeretnék már 10 perc chatelés után randizni, vagy hogy miért nem akarok egyből felmenni egy idegenhez. Sokan ahelyett, hogy engem akarnának megismerni, már a legelején a saját akaratukat erőltetik rám, majd ha nem adom be a derekam, akkor mennek a következő lányra. Így elég nehéz fontosnak éreznie magát az embernek. Elég sokszor érzem azt, hogy én ezt feladom.

A barátnőim pedig folyton azzal cukkolnak, hogy le kellene állnom ezzel a tinderezéssel, mert túl sokat csinálom. De ha ez az egyetlen része az életemnek, ami nincsen rendben, akkor szerintem érthető, hogy nekem ez fontos. Ha otthon ülök, akkor gondolom nem fog az ablakon berepülni nekem egy szőke herceg, úgyhogy jobb híján marad ez a platform. És amíg magányosnak érzem magam, és minden egyes éjjel arra ébredek, hogy örökre egyedül maradok, addig valahogy meg kell próbálnom átverekedni magam ezeken a hullámokon. Hátha egyszer szembejön valaki.

Mostantól a jóra vagyok hajlandó csak koncentrálni, és remélem, hogy az begyógyítja a lelkem:)