környékem

Eddig kint volt meleg, most meg azért szellőztetünk, hogy a kinti levegő hűtse a lakást. Így vagy úgy, a lakásban egyelőre nem jó lenni. Ugyanakkor van bennem valami eltökéltség, hogy csak a legvégső esetben vagyok hajlandó bekapcsolni a légkondit. Inkább megy a vizes törölköző a nyakba. 

Ma Karesz munkahelyéhez közel volt az éves munkaalkalmasságim, úgyhogy megbeszéltük, hogy bevárom a közeli kávézóban, és együtt megyünk haza. Aztán kivitt anyumhoz, és ő ment vissza a városba az esti műszakba. Anyumtól kaptam egy olyan nyakpántot, amiben kis gyöngyök vannak. Állítólag be kell áztatni vízbe, a gyöngyök feltöltődnek, és úgy hűtik a nyakat. A pánt már ázik, ma este ki is próbálom.

Haza már egyedül jöttem, és annyira jó volt sétálni az utcánkon ki a buszhoz. Eszembe jutott, mikor a barátnőmmel edzésre igyekeztünk, és ahogy megláttuk a buszt a távolban bekanyarodni, rongyoltunk végig az utcán, hogy elérjük a buszt, nyakunkban lifegett a sporttáska. De itt volt az a homlokzat is, amelyet az első barátom nekem graffitizett össze, és ahogy mentem gimibe, minden reggel láttam a nekem címzett üzenetet. Akkor ezt menőnek gondoltam. Lakott az utcában egy lány is, akit emlékszem, gyönyörűnek találtam és ráadásul nagyon kedves is volt. Később épült itt egy-egy új ház is, és sokáig gondolkoztam, hogy milyen menő lenne itt lakást venni. De itt volt az a kocsma is, ahova egyszer beszaladtam edzés után, mert megijedtem egy járókelőtől. És volt olyan is, hogy ezen az utcán kergettek meg lányok, viccből el akarták csenni a papucsom. Sajnos nem tudták, hogy épp aznap szakítottam egy sráccal, és olyan keservesen sírtam, hogy ijedtükben nemhogy visszaadták a papucsomat, de még vigasztalni is kezdtek. Azt hitték, hogy a papucsom miatt zokogok.

Bár már nem tudom elképzelni, hogy ott éljek, de a környék mindig is az enyém lesz.

mesélj

Az elmúlt hónapokban fenekestül felfordult az életünk. Júniusban Karesszal voltunk nyaralni Ázsiában egy hétre, úsztunk rájákkal és teknősökkel, néztünk sokat távolba, bambultunk a kék vízbe, a fehér homokora, figyeltük a sok kis halat és rákocskákat, és aránylag kipihenten jöttünk haza. 

Azóta Karesz a mélyvízben, a rendszerváltás sűrűjében van, nincs munkaideje, alig látom, de hát éppen megváltja a világot. Ez jól felforgatta a kis családi életünket, és azt érzem, hogy most nekem kell ehhez alkalmazkodnom, és megpróbálni segíteni őt a háttérből. Nagyon drukkolok, hogy hamar beálljon a rutin, és újra legyenek közös vacsorák és telefonmentes esték, borozások az erkélyen, vagy spontán kocsikázások. Ehelyett esténként mostanában egyedül vagyok itthon, és nem tudom, hogy mihez kezdjek a hirtelen jött szabadidőmmel. 

Régen volt egy álmom, hogy elkezdek könyvet írni, és megírom a dédmamám történetét. Ő megélte az első- és második világháborút is, és holokauszt túlélő. Mivel a nagymamám az egyetlen, aki emlékszik a dédmamámra, ezért már évek óta veszem fel az ő gyerekkori történeteit hangfelvétellel. Szerintem annyira menő, hogy él a nagymamám, aki szintén átélte a holokausztot, és tudom, hogy sajnos egyre kevesebben vannak. Szerintem annyira fontos a felmenőkkel beszélgetni és tanulni tőlük! A tervem az volt, hogy majd ha várandósan leszek itthon, akkor az írással fogom tölteni az időmet. Sajnos azonban nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk, az idő pedig fogy, és nagyim sem lesz fiatalabb. Úgyhogy a hirtelen jött szabadidőmben most megint eszembe jutott ez az álmom, és van is lelkesedésem az íráshoz.

Nagyon régen tanultam írni, de már semmire nem emlékszem belőle, úgyhogy a ChatGPT-vel ötletelek. Most az a tervem, hogy megcsinálom az összes hangfelvétel leiratát, meg már felírtam pár hasonló regényt inspirációnak elolvasni, aztán csak belekezdek és majd alakul.