horvátba'

A nyaralás megvolt, és a családommal egészen jól teljesítettünk így összezárva. És az összezártságot lehet szó szerint érteni, mert szinte senkivel nem érintkeztünk, cserében mindig együtt voltunk. Az egyetlen én-időm az volt, mikor a szállástól leslattyogtam a partra olvasni kicsit; vagy amíg szüleim fürödtek, addig visszaslattyogtam a bungalóba egy zuhanyra és sziesztára. A nagy melegben ugyanis leginkább ez volt a program: ettünk, fürödtünk, szieszta, majd megint fürdés és evészet. De jó is volt így, erre volt szükségünk. 

Nagyim még a múlt rendszerben szocializálódott, ahol maximalizálva volt az utazáshoz váltható valuta, és ha az ember nem akart külföldön ételre költeni, akkor bizony csomagolni kellett. Ez most sem volt másképp, mindenki könyörgése és szép szavai ellenére annak rendje s módja szerint 3 láda ételt pakolt, biztos ami biztos, végülis esélyes, hogy év végéig a bungalóban ragadunk. A ruháinkat  és anyum ezer gumimatracát nem is tudom hogyan tuszkoltuk be a csomagtartóba, viszont úgy mentünk át a határon, mintha épp költöznénk. Úgyhogy a kaja meg volt oldva, ettük a fasírtot és tökfőzeléket, meg a paprikáscsirkét és társait. Azért anyummal kiharcoltuk, hogy legalább utolsó napon helyi étteremben ehessünk.

Aznap kibéreltünk egy motorcsónakot és azzal indultunk felfedezni a kis szigeteket. Titokban reméltem, hogy összefutunk delfinekkel, de nekem ez sosem jön össze, egyet sem láttunk. Viszont a helyiek ajánlottak egy kis vendéglőt az egyik sziget egy eldugott öblében. Mikor megérkeztünk a vendéglő pincérjei épp a halat pucolták a mólón, a vízből türelmesen pislogó sirály raj legnagyobb csodálatára. Megmártóztunk a vízben, a csónakon picit összekaptuk magunkat prezentálhatóvá, majd beslattyogtunk a lugasos asztalokhoz, és kikértünk egy nagy haltálat helyi borral. Délután pedig a legjobb dolog volt elnyúlni a motorcsónak hátuljában, és a szalmakalapom alól nézni az elsuhanó szigeteket félálomban. 

Viszont csodálkoznék, ha Horvátország nem színeződne be legalább sárgára záros határidőn belül. Nem voltunk sokat emberek között, mert egy kisváros szélén egy elkerített, tengerparti bungalóban laktunk, és leginkább a ház és a tengerpart között ingáztunk, vagy hajót béreltünk. Viszont amikor esténként elmentünk korzózni egyet a tengerparti sétányon hogy nagyim és anyum napi fagyiadagját levadásszuk, akkor teljesen érthető módon a tűző nap lenyugtával mindenki másnak is eszébe jutott valami hasonló program ott a sétányon. Ami hagyján, ha nem mi lettünk volna az egyedüliek, akik maszkban hömpölygünk a tömeggel. Nem csak a turisták, de az eladók sem voltak eltakarva, néha ki volt rakva egy-egy fertőtlenítő, de ennyi. Úgy tűnik, hogy a tengerpart és a nyaralás érzése kihozza azt az eufórikus érzést, hogy jól vagyok és velem semmi nem történhet, vagy valamiféle feloldozást ad a hétköznapok szabályai alól. Nem tudom. Mindenesetre a fagyit gyorsan letudtuk, és csattogtunk vissza a szállásra, majd egész éjjel hozta a tenger a város felől a diszkókból kiszűrődő zenét, ami nem zavart, csak maga a tudat, hogy egyre-másra jelennek meg cikkek a horvát bulikból fertőzötten hazatérő fiatalokról.

A hely maga szép, a szállás is szuper volt, szerintem még tuti visszamegyünk. A vágyott barnaságomon azonban még dolgoznom kell.