rövidhét

A minap rám írt az új lakásom egyik szomszédja, hogy a lakásfelújításból a kivitelezőm otthagyott egy talicskát, ami most az udvaron éktelenkedik. Udvariasan kérdezte, hogy szeretném-e megtartani, vagy hagyom-e, hogy a lakóközösség döntsön a sorsa felől. Igazából sosem láttam ezt a jószágot, sem a kivitelezőnél, sem a kertben, ezért hirtelen nem tudtam, hogy mi a levelezésünk tárgya. Talán meg is sértődtem picit, hogy nem megkérdezi, hanem kijelenti, hogy az a talicska az enyém. Azonban mivel mostanában rajtam kívül más nem újított fel, ezért érthetően én vagyok az első számú opció, ha valaki hangoskodik, szemetel, vagy éppen elhagy (??) az udvarban egy járgányt. Úgyhogy természetesen megígértem, hogy megkérdezem a kivitelezőt, de azért alig várom, hogy más kezdjen ott felújításba, és akkor a rám irányított gondos figyelem végre másra terelődhet.

És akkor rájöttem, hogy Húsvét nem jövő hétvégén van, hanem most. Úgyhogy a jövő hét végén gondosan törölt megbeszéléseket észrevétlenül visszatettem a naptáramba, és annál nagyobb lelkesedéssel töröltem a mostaniakat. Most úgy be vagyok zsongva, mintha mekkora vakációra mennék (nem). De azért rendeltem fonott kalácsot (éljenek a magyar kisvállalkozások!), a sonka-tojás-joghurtos torma pedig már beszerezve. Remélem, hogy Karesz pedig elfelejti a kölnit..

daytrip #4: a kör

Ez megint egy olyan napnak indult, mint mostanában minden hétvégénk. Csodás, napsütéses idő, spontán kocsiba ülés, elindulás egy irányba, áh, arra tuti sokan lesznek, gyors jobbos kanyar, másik irányba indul, aztán araszolás a BAH-csomópontnál, mert erre még többen vannak, de akkor már úgyis mindegy.

A mai célpont a Velencei-tó volt. A piros lámpánál telefon táskából ki, google be, kerékpárkölcsönzés bepötyög, telefonszám beüt, 40 másodperc múlva két kerékpár lefoglalva. (Egy óra 500 Ft, szerintem tök jó ár!) 40 perc múlva Gárdonyban pedig már várt minket a két paripa. A bringás sráctól kérdeztük, hogy átlagosan mennyi idő körbetekerni a tavat. Hetykén visszakérdezett, hogy nekem vagy nektek? Nevettünk, oké, szóval földi halandóknak nettó két óra. Ezután csak az lebegett a szemem előtt, hogy én ezt két órán belül akarom letekerni, Karesz meg csak mosolygott, hogy tőle oké, menjünk!

Tökéletes tavaszi idő volt. Délnek indultunk, erős szembeszélben tekertünk, a tó déli csücskére picit már lógott a nyelvem, le is kerültek a kabátok és a pulcsik. Viszont miután beértünk a kanyarba megváltozott a táj, a szél is alábbhagyott, a forgalmas autóutat felváltotta a csendes tekerés, és a lógó nyelvű kaptatás átcsapott örömbringázásba. Száguldoztunk Karesszal dombról le, tekerünk ártér mellett, erdei utakon, réteken. Olyan régen bicikliztem, és száguldás közben olyan volt mint régen, mikor nyaranta Angival tekertünk a vízpart mellett, vagy a fiúk elől menekültünk, hogy nehogy lelocsoljanak minket vízzel. Már régóta terveztük Karesszal, hogy egyszer körbetekerjük a Velencei-tavat, de nem gondoltam volna, hogy ennyire szép és izgalmas lesz. Mikor feleszméltünk, már az északi csücsökben kanyarogtunk Velencénél, és innen már csak egy köpés volt a cél. És sikerült 2 órán belül letekerni, über büszkék voltunk magunkra.

Annyira tetszett ez a kör, hogy Karesszal megbeszéltük, hogy legközelebb kisebb kitérőket teszünk majd Pákozdon és Sukorón is, akkor lazább tempóban. Nekem a nagy álmom majd nyáron a Balatont is körbebringázni, bár ha két óra tekerés és 30 kilométer után mindenem így fáj majd mint most, mi lesz itt a Balaton 200 kilométerével, hajaj!

tavaszka

Azt hiszem, hogy tegnap volt a mélypont. Reggel még mindenen el tudtam volna sírni magam, és úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Úgyhogy a legszükségesebb hívásokat fogat összeszorítva letoltam, két hívás közötti szünetben pedig lementem sétálni a Parlamenthez. Ott egy padon ücsörögve olvastam kicsit. Hazafelé szokásosan másik utcán jöttem vissza, ami utólag nagyon jó ötlet volt, mert összetalálkoztam a Good Karma egyik éttermével. Többször ebédeltem náluk a budai üzletükben (éljen a szépkártya!), és épp egy könnyed, rizses, mindentbele akármire vágytam, úgyhogy ez egy egymásra találás volt.

A munka maradékát gyorsan letudtam, és csak ahhoz volt kedvem, hogy a saját világomban legyek. Ez kiterjedésben amúgy egy kád vizet jelent, gyertyákkal. Meg van nekem egy alap kádvizes, ellazulós lejátszási listám, ilyenkor mindig azt nyomom be. Ez Ana Alcaide 'La Cantiga del Fuego' lemeze. Pár éve, mikor a toledói katedrális - szerintem a világ egyik legszebb katedrálisa - kerengőjében sétáltam, és a narancsfák lehulló gyümölcseit számoltam a fűben, a hatalmas faajtók mögül ennek a zenének a foszlányai szűrődtek át az utcáról. A katedrális hátsó bejáratánál egy férfi játszotta hárfán a szefárd (spanyol zsidó) dallamokat, és annyira csodálatos volt, annyira nem e világi, hogy kellett egy ilyen nekem haza.

A lelazulós este, és a Karesz által beszerzett tejcsoki jól esett, és ma reggelre már minden derűsebb volt. Reggelente mostanában az ágyból az első utam az ablakpárkányhoz vezet meglesni, hogy mennyit nőttek a virágaim éjszaka. Nálunk ugyanis már tombol a tavasz, a növényeim meg vannak bolondulva. A jácintok annyira megnőttek, hogy a buzogány alakú virágaik össze-vissza hajlottak, úgyhogy kölcsönkértük az szomszédban virító orchideától az egyik karóját, amit szívesen ajánlott fel, úgyhogy most picit rendezettebb a jácint-szekció. Az illatuk pedig belengi az egész lakást. Aztán az eprek is ontják a virágokat, és amik elnyíltak, azokon már vannak ici-pici, zöld eper-kezdemények. A tulipán hagymája osztódott, ilyenkor nem tudom mi van, még várok, hogy kihajt-e újra, vagy inkább hagyjuk-e egymást jövő tavaszig. A hálóban a fokföldi ibolya úgy virágzik, hogy majd' kiesik a cserépből. A dolgozóban pedig a bambusz-csokrom zöldell, közel négy éve, nem is értem, hogy tud így ellenni csak vízzel. Szóval a kis pajtijaim már nagyon érzik a tavaszt.

Délután Angi barátnőmmel találkoztunk, megsétáltattuk Leót. Ültünk a parkban egy cappuccinóval, Angi szerint ez már majdnem olyan, mintha kiülnénk valami teraszra. Aztán jött a parkőr, hogy vegyük fel a maszkot, úgyhogy ez az idilli kép huss, elillant. Hazafelé most a Culinarist fedeztem fel, vettem isteni kecskesajtot. Mondjuk eléggé drága (van, aki ott vásárol be?), úgyhogy ebből nem lesz rendszer. Karesz ma este hozta haza az erkélyre rendelt bútorainkat, alig várom, hogy a kis dzsugelemet is kiköltöztethessem, és hogy onnan dolgozhassak, és kávézhassak és mindent is, és legyen már tavasz, na!

napipozitív. nem.

Tegnap megvolt az első kiakadásom. Ültünk este Karesszal a kádban, szokásosan a napunkat meséltük el egymásnak. Mondjuk az én napjaim labdába sem rúgnak az ő kalandjai mellett, úgyhogy inkább ő szokott mesélni. Most mikor rám került a sor, mégis kibukott belőlem, hogy az itthon töltött magányomban és bezártságban állandóan figyelem a testem minden rezdülését, minden gyanús, a légszomj, a fejfájás, a szédülés, minden lehet post-covid, de nincs akitől megkérdezhetném, és nincs, aki megnyugtatna. A háziorvosok megszűntek létezni, elérhetetlenek és elcsigázottak. Ki is röhögnének a tüneteimmel, mert ennél sokkal fontosabb dolguk van, életeket mentenek. 

Hétvégére kaptam időpontom oltásra, megkönnyebbülés helyett nekem azóta mégis rémálmaim vannak. Hogy vajon milyen hatása van a vakcinának hosszú távon, lesz-e vérrög, lehet-e majd kisbabám. Mindent is hallani, azt nem javasolják 65 év felett, ezt nem javasolják ha babát szeretnék, amazról meg egyáltalán semmit nem tudni, és nincs akitől megkérdezhetném. Ezer cikket elolvastam, de okosabb nem lettem, és valljuk be, senki nem tud biztosat. Leginkább hagynám a francba az egészet, úgyis átestem már a covidon. 

És akkor ott elkezdtek folyni a könnyeim. Ez a bizonytalanság, ami mindent beleng, megbénít engem. Dönteni az ismeretlenről, szembe menni a zsigeri ösztöneimmel, menni bele a bizonytalanba. Meglepő volt látni, hogy a napi séták, a munka, az összebújós esték ellenére, szóval hova panaszkodom, kezdem vajon én is elérni a határaimat? Szegény Karesz a kád másik végéből pedig próbált megölelni, de nem volt hely, csak ügyetlenül kalimpált felém a karjaival, ami inkább volt vicces, úgyhogy végül én is elnevettem magam. 

Ma valaki azt tanácsolta, hogy akárhogy döntök is, később úgy tudjak majd tükörbe nézni, hogy mindent megtettem magamért és a leendő kisbabámért. Most úgy érzem, hogy a jelen helyzetben szeretném mindentől védeni a testemet és a lelkemet. Lemondtam az oltást. Azt hiszem, hogy picit megkönnyebbültem. Megyek is egyet sétálni.

daytrip #3: Nyakas-kő

Mióta voltunk Nagymaroson, majd múlt héten a Börzsönyben, azóta egész múlt héten vártam a következő hétvégét. Úgy vártam a kiruccanást, mintha mennénk a reptérre, és messzi tájakra utaznánk. Vasárnap reggel mikor kinyitottam a szemem és a kék eget láttam, akkor már tudtam, hogy ebből kirándulás lesz. Karesznak még volt dolga, de délre hazaért, gyors ebéd, kocsiba be, és nemsokára már úton voltunk. Most viszont a másik irányba, Karesz ugyanis kinézte Nyakas-kőt. 

Az M1-en haladtunk, Biatorbágynál vettünk egy kanyart, megelőztünk pár túrabiciklist, és a település végére érve már látszottak is azok a magas szirtek, ahova igyekeztünk. Az nem látszott, hogy hogyan fogunk feljutni a meredek falakra, de a tetején sok kis alakot láttam, ami reménykeltő volt. Az autóban átvettük a már okosan bekészített túracipőket, és a dombok kitaposott ösvényein elindultunk a meredek sziklafalak felé. A rét már virágzott, a bokrok rügyeztek, az aranyeső is kivirágzott. Aztán a fák alatt jött száz lépcső, azon felkaptattunk a fal mentén, és mire kettőt pislogtunk, már fent is álltunk a szikla tetején, előttünk pedig elterült a táj.

Szeles, tiszta idő volt, nagyon messzire elláttunk. Az egész hetes monitor bámulása után olyan üdítő volt mélységbe, messze látni és befogadni a formákat és színeket. Megettük az almánkat, egyik szikláról átsétáltunk a másikig, lelkiismeretesen köszöngettünk a szembejövő turistáknak, aztán amikor már szétfújt a szél, akkor visszaindultunk és nekiereszkedtünk a lépcsőkön. Könnyed túra volt, de nagyon jó volt kiszakadni és új tájat felfedezni.

Hazafelé beugrottunk a Metróba, mert kaptam egy fülest, hogy lehet ott kapni fagyasztott, pucolt avokádót. Amit mi veszünk, érettet, az pár nap alatt megrohad, meg drága is, szóval most ezt próbáljuk ki. Meg ha már ott voltunk, akkor vettünk nagy kiszerelésű, fagyasztott minden más jót is, úgyhogy a mélyhűtőnk most tele van finomságokkal. Beszereztünk medvehagymát is, úgyhogy estére elkészült az idény első, kötelező medvehagymás pogácsája. Nekem ez egy kerek nap volt.

évforduló

Tavaly ilyentájt kezdődött a bezárkózás, és most szép sorban térnek vissza az emlékek, hogy milyen volt akkor a tavasz. Az idősávok, vagy amikor még olyan fura volt maszkban menni a piacra, a medvehagymás pogácsa illata, a filmmaratonok, randik a parkban a pad két végén ülve. Akkoriban vált a napi rutinommá az is, hogy minden nap sétálok egyet. Világ életemben utáltam cél nélkül bolyongani, ezért engem is meglepett, hogy ezek a séták váltak a napjaim fénypontjaivá, és ez azóta is tart. 

Tavaly ilyenkor még a dimbes-dombos Budán laktam, és a közeli hegyeket jártam be, luxusvillákat, bauhaust és szép kilátásokat találtam. Most a pesti oldalon vagyok, úgyhogy a belvárosi utcákat járom be. Szerencsére sosem unatkozom, mert a mai napig ámulatba ejt az építészet. Egy eddig ismeretlen utcában imádok rácsodálkozni egy-egy homlokzatra, állni előtte és találni rajta neoklasszikus, rokokó vagy szecessziós elemeket.

Emlékszem, hogy pár éve voltam egy városnéző túrán, ahol a körút építészetét mutatták be, és még egy régiség üzletbe is bementünk bútortörténetet hallgatni. Azóta is ezerszer eszembe jutnak a történetek, hogy melyik mágnás ember építette melyik házat, mikkel kereskedtek, hogyan szórakoztak, és hogy milyen volt a pesti élet száz évvel ezelőtt. Imádom, hogy az épületek időutazásra visznek. Ilyenkor annyira el tudnak vinni a gondolataim, és mindenfélén is jár az agyam.

Tegnap például az jutott eszembe, míg a lattéval jártam a napi körömet, hogy szerintem mindenki kiveszi a részét ebből a helyzetből. Ki így, ki úgy, ahogy éppen tudja. Van, aki több műszakot vállal, betegeket ápol 24 órában, vagy otthon a gyerekkel tanul két hívás között, alatt. Van, aki csendben gyászol. Van, aki már hetek, hónapok óta nem látta a családját. Van, aki bevásárol a covidos szomszédjának, vagy leviszi helyette a szemetet. Van, aki nyugtatja azokat, akik nehezebben bírják. Akarva vagy akaratlanul, de ebben mind együtt vagyunk. Én is tehát számot vetettem, hogy én hogyan veszem ki ebből a részem:

• otthonról dolgozom. Kareszon kívül szinte csak a kávézók baristáit látom, és már az eszemet sem tudom, hogy mikor utaztam utoljára tömegközlekedéssel. elég magányos műfaj, de ilyenkor eszembe jutnak az extrovertált barátnőim, akiknek most sokkal nehezebb lehet.

• próbálom segíteni a magyar vállalkozásokat. kis üzletekből veszem a kávémat, a croissant, és lelkiismeretesen jártam fodrászhoz és manikűröshöz, amíg  lehetett.

• önkénteskedem. tavaly ilyenkor szórólapot osztottam, amin az időseket tájékoztattuk, hogy hol kérhetnek segítséget. kutyasétáltatást is vállaltam. ma a munkaidőm után a covid-központból segítem a tesztelések szervezését.

Én valahogy így. Dilemmázom még az oltáson, mert már átestem a betegségen, nem vagyok veszélyeztetett sem, és nagyon nem rajongok az ötletért, hogy újra kitegyem a testemet egy újabb dózis szernek. Ugyanakkor ha ez kell ahhoz, hogy újra utazhassam, az már komoly tárgyalási alap. Meglátjuk. Szóval eltelt egy év, és remélem, hogy már egy más tavasz lesz.

ilyen is szokott lenni

lockdown

Az milyen, mikor a csomagküldő cég tévedésből automatikusan már hozzád csenget be? 

#lockdown #onlineshopping #mostténylegneménvoltam