hola. szia. ciao.

A barátnőim egyre-másra jelentették be a héten egymástól függetlenül, hogy lefoglalták a nyaralásaikat. Teljesen véletlenül Zsu, Angi és Marcsi is Spanyolországban lesznek júniusban a családjaikkal, csak éppen az ország más-más részein. Nagyjából a karantén-periódus előtt picivel kezdtem el ezt a blogot, ezért sosem írtam arról, hogy milyen viszonyban vagyok az utazással. 

Mikor gimiben második idegen nyelvet kellett választani, én valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ragaszkodtam a spanyolhoz. Az ég világon semmi közöm nem volt az országhoz, csak azt tudtam, hogy nekem látnom kell a pálmafákat, meg rémlettek valamilyen flamenco táncosok is. Aztán jött egy lehetőség a gimivel kimenni Spanyolországba nyelvtanfolyamra, és emlékszem, hogy hetekig könyörögtem és tárgyaltam otthon, míg a szüleim végül belementek, hogy összespóroljuk az útiköltséget. Sosem fogom elfelejteni a tengerparti órákat a homokban, vagy az első strandröplabda meccsemet a naplementében, ahol úgy feldagadt a csuklóm, hogy a karórát napokig nem tudtam felcsatolni rá, de a játékot semmi pénzért nem hagytam volna abba.

Egyetem alatt ösztöndíjjal kerültem újra Spanyolországba, akkor már három hónapra. Akkor utaztam először repülőn, ráadásul átszállással, ráadásul tök egyedül. Ott éreztem azt először, hogy milyen tágas a világ és én szinte alig láttam még belőle valamit. Na, meg hogy a suliban szerzett nyelvtudásom sehol nincs. Úgyhogy egyetem alatt kerestem a lehetőségeket, és egy ifjúsági szervezettel két év alatt csereprogramokkal beutaztam Európát szinte ingyen. Ott tanultam meg folyékonyan angolul, és rengeteg barátom lett. Egy észt és egy dán barátommal ezután saját ifjúsági szervezetet alapítottunk, és már mi utaztattuk a fiatalokat. Jó volt látni, hogy sokan ezeken az utakon döbbentek rá szintúgy arra, hogy milyen nagy körülöttünk a világ.

Az egyetem után jött a munka. Ott váltották egymást az üzleti és magán utak, amelyekkel már új földrészekre is utaztam: dolgoztam sivatagban, a trópusokon, ramadán alatt, vagy nyáron karácsonykor. De éjszakáztam sósivatagban mínusz 20 fokban, stoppoltam piramisokhoz, kapott el földrengés a világ legrázósabb vidékén, és robbantottam dinamitot is bánya mélyén. Ezután jött pár év a világ másik felén, ahol kipróbáltam az utazó bloggerkedést, és az egyik hazai újság utazó rovatába is írtam rendszeresen.

Közel 50 ország után nehéz volt hazajönni és lenyugodni, sokat is dolgoztam rajta, de még itt vagyok. Viszont az utazás fontos része maradt az életemnek, nagyon jó érzés otthonosan mozogni a világban, és hálás vagyok azért, hogy akárhová megyek, szinte mindenhol vannak barátaim. Az elmúlt másfél év persze nagyon más volt, egy különösen csendes időszak. A barátnőim bejelentgetései a héten viszont újra felkapcsolták bennem a mehetnéket. Karesszal napokig böngésztük a lehetőségeket, és ma végül lefoglaltuk az első közös utunkat.. ha a PCR teszt is úgy akarja, megyünk mi is Spanyolországba.