húsvétok, hej!

A hétvégét Karesz anyukájánál töltöttük, mert a húsvéttal együtt a születésnapját is most tartja. Mostanában ha hozzá megyünk, mindig azzal nyaggat Karesz, hogy vezessek. Igazából értem, hogy ő azt szeretné, ha rutint szereznék, de ez a rutintalanság egyben stresszel is, úgyhogy általában az a forgatókönyv, hogy ő nyaggat, én vonakodom, aztán végül az a leosztás, hogy ő tolja a sokkal unalmasabb autópályát, én meg a kis utakon vezetgetek. Viszont most volt először olyan érzésem, hogy már nem szorítom annyira a kormányt, és a tenyeremről is csak párszor kellett letörölni az izzadságot. Lassan, de biztosan kezdem azt érezni, hogy van keresnivalóm az utakon. Útközben lőttünk anyukájának egy nagy csokrot a kedvenc virágából, amit Nagypénteken beszerezni mission impossible volt. 

Ugyanezért mondjuk már előző este elhoztam a VAJ-ból a fonott kalácsot, bár kiderült, hogy nem kellett volna, mert Karesz anyukájánál már három másik sorakozott a konyhapulton a többi finomság mellett. Kareszéknál az étkezés eléggé központi téma, ha anyukája napi ötször nem tette fel a kérdést, hogy mit főzzön, akkor egyszer sem. Szüleimnél ez sosem volt ekkora topic, főztek valamit, az került az asztalra, mi meg gyerekek megettük. Ennyi. Éppen ezért annyira nem tudok válaszolni a "Mit főzzek?" kérdésre, nekem tényleg tökmindegy. Szóval ezeket rendre Kareszra hárítottam, ő pedig a több éves rutinjával válaszolgatott és latolgatott anyukájával.

Az megvan, hogy mekkora a legnagyobb méretű papír bevásárlótáska. Na, nekünk egy ilyet rakott tele a visszaút előtt, úgyhogy el vagyunk látva a következő pár hétre. A sok finomság között van finom sült husi és házi túrós-meggyes rétes, amit a nagy asztalon ő nyújtott (!!), meg az elmaradhatatlan házi fokhagymás lángos, ami mellett viszont én lobbiztam. Sokat beszélgettünk, kutyáztunk, rengeteget ettünk, aztán voltunk lemozogni a kalóriákat is. Karesz megmutatott új kis utcákat, én meg nem tehetek róla, de szerelmes vagyok ezekbe a régi, díszes házakba. Míg fotóztam az egyiket, egy helyi bácsi kíváncsian rohant oda, hogy miért fotózom, nem értette, hogy mi tetszik nekem ezen a düledező viskón. Igazából én sem, de szép a szememnek, na!

Kicsit rossz volt visszajönni, néha olyan jó olyan helyen lenni, ahol a következő ház falánál messzebb is el lehet látni.. úgyhogy most csak úgy panorámás építési telkeket nézek és csorgatom a nyálam. És ha már nyálcsorgatás, eszem is a rétesből. Boldog Nyulat!