kanapék és partvisok

A hét aránylag gyorsan eltelt. Kezdődött azzal, hogy egyik külföldön élő csapattársamat ideiglenesen leépítették, mert az ő kormányuk fizeti a költségeket. Bár továbbra is lesz bevétele, azért én nagyon meghatódtam, hogy ő ezt bevállalta, konkrétan értünk és a cégért. Ha valaki elveszíti a munkáját szerintem nem csak az a borzasztó, ha elesik a fizetésétől, hanem az is, hogy hirtelen nincs mit csinálnia, és a négy fal között munka nélkül lenni eléggé embert próbáló. Írtam is neki, hogy egy hősnek tartom. Így az ő munkáját elosztva kicsit több lett mindenkinek, de jó érzés hasznosnak lenni, kicsit miatta is dolgozunk most, és így a napok is gyorsabban teltek. 

A hét nagy híre, hogy lett Netflixem. Míg az HBOgo a sorozataiban verhetetlen, addig a Netflix a dokumentumfilmek és a reality-k terén erős. Egy nap alatt ledaráltam a 'Love is Blind' esküvős reality-t, ami arról szól, hogy párok úgy mondják ki egymásnak a boldogító igent, hogy előtte csak egy fal mögül beszélgettek egymással. Amennyire romantikus vagyok, én tök szívesen kipróbálnék egyszer egy ilyet, persze csak ha nem kerülök adásba:) Tegnap pedig a négyrészes 'Self Made' sorozatot néztem meg, ami az USA első milliárdos női vállalkozó történetét meséli el, aki afro-amerikaiként női hajápolási termékekkel robbant be a piacra a 20. század elején.

A sok kanapén ülős sorozatozástól picit lelkifurdalásom van, az edzéseket is kicsit hanyagoltam a héten, de ma már újra edzettem és egész hétvégén szórólapozni fogok. Abból azért látszik, hogy mennyire nem vagyok jó értékesítő, hogy még egy egyszerű szórólapozástól is parázom. Nem akarok semmit eladni, csak önkéntesként egy önkormányzati tájékoztatót dobok be a postaládákba, hogy idősek és gyerekesek hol kaphatnak segítséget. Ennek ellenére mikor először mentem szórni folyton azt vizionáltam, hogy a lakó rohan majd ki egy partvissal üvöltve, hogy nem kérnek szórólapot. Persze ilyen nem történt, ez a félelem valószínűleg csak bennem van, de ki gondolta volna, hogy még egy szórólapozás is szólhat önismeretről. Úgyhogy most hétvégén jobb híján önismereti gyakorlaton leszek, és legalább igazoltan mászkálhatok fel-alá. Ha tudtok, menjetek önkénteskedni:)

A hét száma pedig:

hétfők, hej!

A válságot eddig a tévében néztem, és legfeljebb annyit éreztem belőle, hogy nem lehet esténként beülni egy italra a barátnőkkel. Viszont ma már a saját bőrömön kezdtem érzeni a dolgot, ami picit ijesztő. Utoljára akkor éltem át ilyen tehetetlenséget, mikor Dél-Amerikában laktam egy korrupcióval átszőtt, gazdaságilag instabil országban, ahol senki nem tudta, hogy mit hoz a holnap. Nem volt egy kellemes érzés.

A cégnél ma korlátozásokat kezdtek el bevezetni. Lesznek, akiket ideiglenesen leépítenek, mert őket az országuk ebben a helyzetben segéllyel támogatja. Lesznek, akiknek csökkenteniük kell a munkaidejüket. Lesznek, akiknek szabadságot kell vásárolniuk, hogy ezzel tőkét nyomjanak vissza a cégbe. Ezekre azért van szükség, hogy költséget csökkentsünk és így próbáljunk minél több munkahelyet megmenteni. Ez teljesen érthető, közösen kell megoldanunk a helyzetet, és ha mindenki csak egy kis áldozatot hoz, egészen sokat tehetünk együtt.

Ma az albérlőm is rám írt, hogy megfelezték a fizetését, és kérte, hogy csökkentsük a lakbért. Én meg persze, hogy csökkentettem, hiszen nem az ő hibája ami most van, és bár nekem ez kiesés, szerintem itt ez most nem csak a pénzről szól, hanem az összefogásról és az emberségről is.

Aztán közben itt ez a lakásvásárlásos sztori is (kiváló az időzítés!), és picit aggódom, hiszen teljesen kiszámíthatatlan, hogy a hivatalok hogyan fognak dolgozni, meg pénzügyileg sem pont így terveztem ezt az időszakot. Ma egy kicsit kergettem az ügyvédet is, aki szintén home office-ban van.

Közben azon is aggódom, hogy rengeteget eszem.. már ahhoz képest, amennyit nem mozgok. Reggelente edzegetek, és vannak ezek a délutáni séták, amik nekem a nap fénypontjai, na de hol vannak már a csoportos konditermi órák, az elmászkálások és a hajnalig tartó táncolások, ugye. Szóval kitaláltam, hogy ha már tavasz és alacsony kalória-szükséglet, itt a kiváló alkalom megtapasztalni egy léböjt kúrát. Konkrétan semmit sem tudok róla, de úgy hangzik, mintha nekem most pont erre lenne szükségem, úgyhogy szerintem rákészülök a héten és egy bátrabb pillanatomban bele is vágok.

Úgyhogy ezekkel a történésekkel ma egy egészen vidám napom volt (nem). Tudom, hogy még így is nagyon szerencsés vagyok, hogy van munkám, hogy a családomnak is van munkája, és hogy nem fenekestül fordult fel az életem mint oly sokaknak. Sőt, az önkénteskedéssel próbálok segíteni, ahogy tudok. De azért most már lassan lehetne ennek vége, na! Bár köztudottan ugye nem a hétfő számít a legnépszerűbb napnak, úgyhogy ennél már csak jobb jöhet:)

karanténozgatások

Egy ideje nem írtam, de mentségemre legyen mondva, hogy egy érzelmi hullámvasútban voltam az elmúlt napokban. Annyira érdekes, hogy egy ilyen izolált magányban mennyire felértékelődnek apró dolgok, és hogy szépen lelassulunk. Aztán az életünk szépen lassan alkalmazkodik a helyzethez, és picit átformálódik.

Mások szerint eléggé intenzív életet élek és ezer dolgot csinálok egyszerre. Ezt pedig általában úgy érem el, hogy mindent próbálok jól összehangolni, hogy minél hatékonyabb legyek. Na, erre itt most éppen semmi szükség nincsen, ezért például azt vettem észre, hogy egy ideje már nem filózom azon reggelente, hogy amíg szellőztetek, és míg fő a tea, addig végeznem kell a fürdőszobában, hogy mire ott megmosakodtam, addigra pont kiszellőzzön és a teafű is leázzon. Már nincs jelentősége ezeknek a műveleteknek, mert a cél nem a gyors készülés, hanem éppen a tevékenységek elnyújtása.

Aztán mind a testem, mind a lelkem elkezdett nagyon vágyni arra, hogy minden nap kimozdulhasson egy kicsit. Talán a mozgás hiányát viselem a legnehezebben. Úgyhogy ebéd után ha jó idő van, újabban imádom felfedezni a környéket. Mindig belövök egy célt, és a kacskaringós budai lankákon, a csodás villák tövében barangolok egymagamban, és gyönyörködöm az épületekben és a kilátásban.

Főztem is sokat, bár a kevés mozgás miatt inkább a könnyű ételeket kívánom, a sok zöldséget és a mediterrán konyhát. Na, meg filmmaratonokat tartottam, és már van egy nagy listám letöltendő, megnézendő filmekről is, ami egyre csak bővül. A vízszámlám is az egekben lesz, mert újabban zuhanyzás helyett fürdőt veszek, itt is az az időigényesebb megoldás. Közben jelentkeztem önkéntesnek is időseknek segíteni vásárolni vagy kutyát sétáltatni, most várom, hogy visszajelezzenek.

Azt hiszem, hogy tudatosan egészen jól boldogulok. Aztán jönnek az esték és a hétvégék, és tegnap egy ismerősöm emlékeztetett, hogy milyen kutya nehéz tök magányosan ezt a szitut megélni. Aztán az jutott eszembe, hogy a csapatomban csak én vagyok aki tök egyedül éli ezt meg, és a barátaim többsége sincs egyedül. Eszembe jutott, hogy hány idős ember éli a napjait ilyen magányban, és most milyen rettentően nehéz lehet nekik, hogy még ezt a napi egy kedves szót is el kell vennünk tőlük, amit a sarki eladótól kapnak ha leugranak egy zacskó tejért. És akkor ott valami bekattant, és egészen magam alá kerültem és megint beütött a magánytól való rettegésem. Az éjszakát sem tudtam végigaludni, megint felriadtam arra, hogy egyedül fogok maradni, és nagyon kétségbe estem.

Persze tudom, hogy reggel minden derűsebb, de ahhoz el kellene tudnom aludni. Úgyhogy órákig forgolódtam, szerintem az ébresztőóra csörgése előtt sikerülhetett elaludnom, úgyhogy karikás szemekkel ébredtem. Úgy néztem ki, mint akit egész éjjel nyúztak, és akkor eldöntöttem, hogy akkor is jó napom lesz. Kisminkeltem magam a home office-hoz, amit még sosem csináltam, de bezsebeltem érte sok bókot. Csináltam egy finom spagettit, és újra kimentem egy nagyot sétálni a hegyekbe. Nagyon ajánlom, hogy most már jó idő legyen, mert nekem kell a napsütés, kellenek a séták, a virágok illata, a jó kis D-vitamin. Úgy tűnik, hogy most ez a világ legjobb dolga így karantén idején:)

cogito

Vajon lehet az, hogy amióta itthon vagyok és nem járkálok el esténként beülni, azóta kisimultabb a fejem? Vagy ez az új éjszakai arckrémem?

És hogy van az, hogy a srácok tinderen még az önkéntes karantén idején is azon pörögnek, hogy randizzunk? Tényleg ilyen sok felelőtlen ember szaladgál az utcán?

Ilyen, és ehhez hasonló hatalmas kérdéseken töröm a fejem önkéntes magányomban. Gyanítom, hogy a sok elvonult nagy gondolkodó is így fejthette meg a világ kérdéseit. 

Amúgy a rutinom beállt, délután még jut idő arra is, hogy lemenjek napozni egyet a parkba, amíg lehet, aztán az esték hipp-hopp eltelnek, nem is tudom mivel. Úgyhogy megyek is vissza semmitteni. Virtuális integetés nektek!:)

napi rutin

Egyelőre úgy tűnik, hogy a home office-os életemben kezd beállni egy napi rutin. Reggel a hasizom gyakorlattal kezdek, utána munka, közben azon gondolkodom, hogy mit főzzek ebédre. Általában ez az alapján dől el, hogy mely alapanyagok vannak a legrosszabb állapotban. Ma pl. az egyhetes gombát és a tegnapi maradék medvehagymát kellett felhasználnom, ebből lett a.. találjátok ki.. medvehagymás-gombás rizottó:) Szerintem isteni lett, és letudtam a tiszteletemet a medvehagyma előtt. Holnap szerintem a szintén egyhetes céklával kellene kezdenem valamit.

Délután két meeting közötti szünetben kiültem az erkélyre napozni és bámultam le a parkra. Először kivittem magammal egy sálat, de olyan meleg volt, hogy egyből vissza is vittem. Helló, itt a tavasz!

Késő délutánra majd betervezek egy kis sziesztát, amit imádok, aztán este megnézem az aktuális híreket, jelenleg ez az egyetlen kapcsolatom a kinti nagyvilággal, majd egy meleg fürdő, egy jó film és közben a szokásos comb+fenék gyakorlatok. Újra rá kellene magamat venni az olvasásra, viszont általában egyszerre több könyvet olvasok, és nem sok kedvem van most kitalálni azt, hogy melyikkel hol tartottam.

Extrovertált barátnőim kezdenek nagyon szenvedni a bezártságtól, mert ennyit még soha nem kerestek mint ma. Mindenesetre itt is, meg a munkahelyen is azt tapasztalom, hogy az online kommunikáció egészen felpezsdült, sokkal sűrűbben írunk egymásra. Az elmúlt pár napban pár régi, távolban élő barát is spontán rám írt, hogy minden rendben van-e, hogy vagyok, én is egyből pingeltem a spanyol ismerőseimet a kijárási tilalom bevezetése után. Egyelőre nagyon élvezem a helyzetnek ezt a közösségteremtő erejét, és van egy ilyen utópisztikus képem, hogy ha ennek az egésznek vége lesz, akkor mint a II. világháború után a hippik, kiözönlünk majd az utcákra, és virágkoszorúkkal a fejünkön, egymás karjába kapaszkodva együtt fogjuk ünnepelni, hogy újra szabadok vagyunk. Gyanítom, hogy ez a romantikusabb verzió, de nekem így tetszik:)

Ez az egyik barátnőm mai segélykiáltása:)

a négy fal között

Kicsit olyan érzés ez, mint nagyszüleinknek lehetett a háború alatt.. van egy titkos ellenség aki ellen küzdünk, miközben kisebb-nagyobb megszorításokkal élünk együtt. Nagyon érdekes élmény egy ilyen helyzetet megélni, és valahogy próbálok erre úgy tekinteni, mint egy életre szóló tapasztalatra. Ma én is megkezdtem hivatalos és önkéntes szobafogságomat, holnaptól pedig mindenkit home office-ba küldenek. Eddig is javarészt otthonról dolgoztam, úgyhogy nem nagy a változás, leszámítva azt, hogy most a szomszédaim többsége is otthon maradt, aminek egyenes következménye a folyosón rohangászó és sikoltozó gyerekek, illetve az őket ugató kutyák, ami egy unalmas konferencia hívást meglehetősen fel tud dobni:)

Annyira érdekes az, hogy emberek hogyan reagálnak erre a helyzetre. Egyesekből a legjobbat, másokból a legrosszabbat hozza ki. Hallottam olyan sztorikról, hogy várandós nőt löktek arrébb hogy hamarabb jussanak oda a kenyérpulthoz, vagy hogy idősek bevásárló kosarából vettek ki élelmiszert míg nem figyeltek oda. Ugyanakkor szívmelengető látni azt, ahogy a többségből ez mégis a jót hozza ki. Ők tudják a dolgukat, hogy ezt csak együtt lehet átvészelni, és nagyon sok önzetlen felajánlás érkezik akár cégektől a távoktatást segítő eszközökre, önkéntesektől kezdeményezések az idősek támogatására, közintézményektől online elérhető kurzusokra, előadásokra, és ezek egyre csak szaporodnak. Az olasz erkélykoncerteken el is pityeredtem kicsit, és azt hiszem, hogy büszke voltam arra, hogy mi ilyet is tudunk.

Tegnap este hogy ráhangolódjak a dologra, mert unatkoztam, megnéztem két vírusos filmet: Fertőzés (2011) és Legenda vagyok (2007). Meglepő módon az előbbi kicsit hasonlít a mostani helyzetre, leszámítva pár filmes drámai fogást.

A mai napot a jó kis hasizom gyakorlatommal kezdtem, aztán munka-munka-munka. A hétvégén hirtelen felindulásból vettem medvehagymát, aminek most van a szezonja, de nem igazán tudtam, hogy mit lehet belőle készíteni. Úgyhogy kinéztem egy receptet és napközben leugrottam bevásárolni, hogy felkészüljek a következő napokra és hogy meg tudjam sütni ezt a medvehagymás pogácsát. Szerettem volna bemenni a gyógyszertárba is, de olyan sor állt előtte, hogy ez pár napig most felejtős lesz. Közben hívott a fodrász is, hogy tegyük át az időpontot.

Aztán olyan is volt, hogy a nagyimra ráírtam, hogy ugye nem teszi ki otthonról a lábát, mert kicsit az ő védelmükben csücsülünk otthon. Meg kértem tőle, hogy mivel sok barátnője nem olyan menő mint ő, hogy fent van Facebookon, vagy van okostelefonja, ezért terjessze nekik is az igét, hogy tessék otthon maradni, és inkább a szomszédot kérjék meg hogy vásároljon be nekik.

Most pedig asszem veszek egy forró fürdőt, letöltök valami filmet és chatmarathont rendezek a tinderen. Vigyázzatok magatokra és olvasom ám a blogjaitokat, hogy ki mivel tölti az idejét, abból is inspirálódom:)

Ki mit csinál otthon?

így-úgy

Tegnap átjöttek barátnőim, és a helyzetre való tekintettel zárt körű filmezést tartottunk. Legjobb barátnőm bejelentette hogy kisbabát vár. Mondjuk sejtettem, mert annyira régóta ismerjük egymást, hogy a legapróbb változásokat is kiszúrnánk egymáson. Nagyon-nagyon örülök neki, kicsit meg is könnyebbültem, hogy most már lehet róla nyíltan beszélni. Annyira csodálatos, hogy ő most egy teljesen új szerepre fog készülni, és hogy úgy láthatom, ahogy eddig még soha. És persze kikérdeztük elejétől a végéig, és olyan bennfentesen mesélte el az első trimeszterét, hogy hirtelen én is annyira szerettem volna ezt átélni. 

Nagyon örülök a boldogságának, viszont azért magamban szomorkodom kicsit, hogy én meg így a nullán állok, esélyem sincs ilyesmire a jelenlegi helyzetben, pedig annyira vágynék rá. Ettől olyan lelkifurdalásom van, és mindig elhessegetem, hogy most a barátnőm boldogsága fontosabb mint az én szomorúságom, de ezek az érzések és gondolatok sajnos kéretlenül jönnek.

A felszínen szerintem egészen jól lefoglalom magam és úgy érzem, hogy nincs sok időm agyalni, nagyon mélyen ez nem teljesen lehet így, mert szinte minden éjjel még most is arra riadok fel, hogy elkéstem, hogy már nem lesz gyerekem, hogy körülöttem már mindenki révbe ért, én meg egyedül fogok maradni. Remélem, hogy idővel a felszínről sugárzott jókedvem és lazaságom ide is legyűrűzik majd, de egyelőre nem igazán ritkulnak ezek a rémálmok.

Az utóbbi hetekben megint voltak ilyen pofára eséseim srácokkal. Például egy hónapot chateltünk egy vidéki sráccal, akivel még február elején találkoztam egy buliban, majd mikor jött volna most hétvégén Pestre, előtte pár nappal közölte out of the blue, hogy ő már nem szeretne összefutni. Aztán egy hónap után rámírt a vendéglős srác, vele pénteken taliztam, azóta nem keresett. Közben randiztam egy nagyon cuki sráccal, aki lelkes és még jól is néz ki, de sajnos unatkozom mellette, nincsenek nagy beszélgetéseink, mert egyszavasan intézi el a párbeszéd ráeső részét. Úgyhogy tegnap újra leszedtem a tindert, legalább szórakoztatom magam az önkéntes házi őrizetben.

A lakás sem áll még sehogy, az egy hónapos adminisztráció után most két hetet kell várnom, hogy valaki él-e a ház alapító okiratában rögzített elővásárlási jogával. A szembeszomszédok ráadásul kínaiak, az ügyvéd szerint nekik meg annyi pénzük van mint a szemét, szóval esélyes, hogy buktam az egészet. Pedig a fejemben már rég berendeztem azt a lakást.

Hát így. Oké, most már befogom, megyek el semmittenni bezárkózva:)