thanks for all the fish

Tavaly a születésnapom rendhagyó volt: a srác, akivel akkoriban randiztam meggyőzött, hogy hívjam el a barátaimat egy koccintásra. Sosem csináltam ilyet azelőtt, mert nem igazán vágyom arra, hogy magamat ünnepeltessem, a barátaim pedig mind más merítésből vannak, nincs közöttük kapcsolat. Ezért nem szívesen tolok ki velük, hogy vadidegen embereket egy asztalhoz ültetek egyestényi udvarias hümmögésre. Na, de a srác meggyőzött, és aki ráért az eljött, és végül annyira nem volt furcsa, de szerintem több ilyen azért nem lesz.

Ez most onnan jutott eszembe, hogy a minap azon gondolkoztam, hogy abból a társaságból azóta három barátnővel is leépítettem a kapcsolatomat, és hogy hogy meg tud változni valakinek a kapcsolati hálója az évek során. Ők újabb barátságok voltak, akkortájt többet beszéltünk, és szívesen ápolgattam ezeket a kapcsolatokat. Aztán később ez megváltozott. Leginkább azért, mert abban merült a barátságunk, hogy ők zúdították rám a problémáikat, én pedig türelmesen hallgattam őket, majd ha én meséltem, akkor azon vettem észre magam, hogy pár perc múlva már megint saját magukról beszélnek.

Rendszerint ugyanazokat a köröket futották: az egyik állandóan házas pasikkal próbálkozott és mindig belefutott ugyanazokba a pofonokba. A másik egy srácért sírt, akit elszalasztott. Erre persze akkor jött rá, miután a srác felhagyott az évekig tartó reménytelen udvarlással. A harmadik pedig a srácokat két lábon járó pénzeszsáknak látta és általában megvetéssel beszélt róluk. Őt pedig hasonlóan felszínes gondolkodású srácok találták meg, ami sosem sült el jól.

Egy idő után kezdtem azt érezni, hogy a barátságaink egyoldalúak, és az én feladatom csupán meghallgatni őket és elnyelni a bánatukat. Szerintem a véleményem sem érdekelte őket, mert akármit mondtam, ugyanazokat a dialógusokat futottuk. Ők sosem kerestek azért, hogy megkérdezzék, hogy hogy vagyok. Azt éreztem, hogy nem kapok semmit ezektől a barátságoktól, csak elvesznek tőlem. Úgyhogy kivel észrevétlenül, kivel drasztikusan, de megszakítottam a kapcsolatot.

Néha szívesen írnék rájuk, hogy mi van velük, de aztán eszembe jut, hogy valószínűleg megint rám zúdulna a panaszáradat. Olyankor felteszem magamnak a kérdést, hogy kell-e ez nekem? Úgyhogy jobb így a lelkemnek, és jobb nekik is nélkülem.