tisza-tavi

Karesznak mostanában állandóan mehetnéke van. Ez azzal lehet összefüggésben, hogy tavaly én váltottam munkahelyet, idén ő, és sikerült pont olyan átfedésben megoldanunk ezt, hogy hol egyikünk, hol másikunk volt próbaidőn. Így nem igazán voltunk nyaralni-telelni. Pedig ez neki fontos. Nekem meg azért fontos, mert neki az, na meg mert hetente rukkol elő újabb ötletekkel, hogy mikor és hova kellene mennünk. Így aztán nem tudok nem foglalkozni vele. Az inszeminációk mellett pedig lehetetlen tervezni. Az utolsó útitervünk egy húsvéti olasz kiskörút lett volna, de a havi ciklusom közbeszólt. Szóval az a kompromisszumos megoldás született kimondatlanul, hogy rövid utakat csinálunk és lehetőleg autótávolságban.

Május elsejével pedig jött egy újabb hosszú hétvége, úgyhogy Karesz megint elkezdett zizegni. A Tisza-tóra esett a választás, ami egyébként a harmadik legkedvencebb helyem az országban az Őrség, a Bakony és Káli-medence (holtversenyben) után. Hamar találtunk egy szuper kis szállást, és szombaton már robogtunk is le egy mellékúton, falvakon át, az Alföldön keresztül. Utólag nagyon jó ötlet volt nem autópályán menni, jó volt látni a zöldbe boruló tájat. Az egyik kis faluban pedig kiszúrtunk egy utcai árust, ahonnan egy doboz mézédes ceglédi epret kaptunk fel az útra, mire megérkeztünk, mind meg is ettük.

Utoljára majd' tíz éve jártam a Tisza-tónál, de Karesz miatt első utunk az ökocentrumba vezetett, mert itt lehet látni vizát. Annyira nem vagyok elájulva ettől a helytől, de láttunk vizát, úgyhogy mindenki boldog volt. Amit viszont sokkal jobban vártam, az az örvényesi pákász tanösvény, erről teszek fel képeket. Nem szeretnék spoilerezni azoknak, akik még nem jártak ott. Menjetek! Ártérben, gumicsizmában felfedezni a pákászok lakhelyét, evezni a nádassal benőtt tavon, révésszel szelni át a folyót, imádtam! Ebédre kipróbáltuk a Helló Hal halburgerét is, úgyhogy az első nap csak a halakról szólt.

Amennyire szeretem bejárni a környéket, ahova megyek, legalább olyan fontos, hogy felfedezzem a helyi ízeket, gasztronómiát. Így bukkantunk a térség talán egyetlen kézműves pékségére, a LI-BA-ra, amit (Li)lla és (Ba)lázs vezetnek, és bár csak hétvégén vannak nyitva, annál nagyobb lelkesedéssel és mosollyal fogadnak mindenkit. Ami még említésre érdemes, az az Öreg Halász étterem, ahol megkóstoltam a helyi korhelyes harcsa halászlevet (ofkorsz!) Az árak amúgy sok helyen el voltak szállva, csak kapkodtuk a fejünket, hogy ezt így ki tudja megfizetni. Úgy tűnik, hogy a Tisza-tó az új Balaton.

Vasárnap felpattantunk a szállástól kölcsönzött kis Csepel bringákra, és mivel a nagy Tisza-kört nem mertük bevállalni a csoda kondink és a biciklik minősége miatt, az északi 45 kilométeres kiskört csináltuk meg. Ez utólag jobb választás volt, itt szinte csak mi tekertünk, miénk volt a gémekkel tarkított vidék. Jártunk töltéseken, árterek mellett, falvakon át, és még egy saját kompunk is lett, ami átvitt a folyón. Szokásomhoz híven teljesen elfeledkeztem a naptejről, ezért a közel öt órás bringázás után annak rendje s módja szerint rákvörösre égtem. De komolyan, nem hiszem el, hogy minden tavasszal leégek. Szóval azóta is a homlokom és az orrom kenegetem, és vastag alapozóban próbálom túlélni a munkatársak pillantásait.

Izomlázunk szerencsére nem lett. Másnap hazafelé még elautóztunk a kiskörei hallépcsőhöz Karesz legnagyobb örömére, majd hazaindultunk. Egész jó kis kiruccanás volt sok halászlével, mégtöbb evezéssel és bicajozással, és a vörösen égő képemmel.

tanösvény fejjel lefelé

gumicsizma rulez

ilyen töltéseken tekertünk az út elején

Tiszadorogmán saját kompot kaptunk az átkelésre

öt óra tekerés után a megérdemelt lángos

a térségre jellemző imádom-tornácos házikók

brilliáns elmék

A mai napon lezárult egy korszak: végignéztük a Briliáns elmék (Suits) mind a kilenc évadát. Mikor kijöttek Meghan Markle és Harry kisfilmjei Netflixen, elkezdett érdekelni ez a sorozat, de azt sosem gondoltam, hogy ennyire fog tetszeni. Ez a sorozat az elmúlt pár hónapban pedig különleges helyet foglalt el a hétköznapjainkban. Nem csak azért, mert ez volt eddig az egyetlen olyan sorozat, amit mind a ketten élveztünk Karesszal, hanem mert lett hozzá kis rituálénk. 

Esténként a konyhában készítettük a vacsorát. Míg Karesz rakta össze a kis mártogatósokat és vagdosta fel hozzá a földi jókat, addig én megterítettem a kertben - mi így hívtuk. A nappaliban a kanapé és a tévé közötti szőnyegre leterítettem a pokrócot, mintha piknikeznénk, kihordtam rá az evőeszközöket, kiöntöttem bögrékbe a teát. Karesz a nagy vágódeszkán behozta a vacsorát és lerakta a pokrócra. Ha már mind a ketten letelepedtünk a tévével szemben, akkor kezdődhetett az esti show. Egy óra izgulás és vihogás. Ma ünnepélyesen megnéztük az utolsó részt egy tál vöröslencse saláta kíséretében. Picit szomorkodtunk, hogy vége.

Egy darabig szerintem nem találunk ilyen szórakoztató sorozatot, úgyhogy új esti rituálé után kell néznünk. Aztán most jutott eszembe, mert épp kint ülök az erkélyen, hogy milyen jó is, hogy itt a tavasz. A sorozat pedig nem fejeződhetett be jobbkor, mert így a benti piknikek helyett be tudjuk vezetni a koraesti borozgatásokat az erkélyen.

Itt vagyok!

Atyaég, de régen írtam ide!

Ma valahogy felkeveredtem az üzenetek mappába, és láttam, hogy páran írtatok, hogy merre vagyok. Úgyhogy most leültem írni. Jelentem, minden rendben van, itt vagyok!

Ahogy látom, tavaly augusztusban volt az utolsó bejegyzésem. Próbálok belegondolni, hogy mik történtek azóta a világomban. Aztán ha ezt kiírtam, belevetem magam a blogjaitokba, hogy kivel mi történt. A hosszú hónapok során sokat gondoltam rá, hogy mi történik "itt fent", de halogatás lett a vége. Most van időm, mert hosszú évek óta először vagyok betegszabin. Eléggé élvezem ezt az egy hetet. 

Hosszú évek után tavaly nyáron munkahelyet váltottam. Kulturális sokkban vagyok azóta is. Itt senkit nem érdekelnek a tapasztalataim, csak elnézően nevetnek, ha van egy újító ötletem, a tenni akarás itt szitokszó, és furán néznek rám, ha érdeklődőm mások hogyléte felől. Sosem sírtam még munkahelyen, itt már háromszor. Teljesen szürreális ez a hely. De itt vagyok, mert van egy célom, amihez kell az itteni tapasztalat. Ironikus módon legbarátibb viszonyba a cégvezetővel kerültem, akit komolyan érdekelnek a korábbi tapasztalataim, és akivel a legjobbakat lehet hülyülni ebédidőben. Ez persze ebben a merev közegben még rosszallást és irigységet is szül, szóval jobb nem is lehetne a helyzetem. (de!)

Még nyáron kiderült a semmiből, hogy inzulinrezisztenciám van. Szerintem ez Covid-örökség lehet, mert semmit nem pipálok ki a rizikófaktorok közül. Sőt, eddig azt hittem, hogy tudatosan és jól táplálkozom, de ezek szerint van még mit javítani ezen. Úgyhogy kaptam egy cuki dietetikust, aki hónapokig próbált átszoktatni a speciális étrendre - több-kevesebb sikerrel. Nehezen ment, gyűlöltem a nagy adagokat, a zabkását sosem tudtam megszeretni, és a főzési szokásaimra nem lehet étrendet alapozni. Hónapok munkája után nagyjából érzem az adagokat, többször eszem keveset és a szénhidrátokkal is tisztában vagyok. Egynek nem rossz.

Karesz ősszel jött el a munkahelyéről sebbel-lobbal. Amolyan felindulásból, másik munka nélkül. Kicsit izgultam, hogy a hirtelen jött szabadsággal nem tud majd mit kezdeni, de egyből elnyelte egy nyelviskola, ahol jóformán a következő három hónapját töltötte, amikor is elfogadott egy állást, amit azóta is nagyon szeret. Így utólag egyetértünk abban, hogy nagyon jól döntött. 

A tavalyi két munkahelyváltás miatt sajnos kimaradtak a nagyobb utazások. Pár napokra voltam el: Dániában barátnőkkel, Karesszal nemrég leugrottunk egy hétvégére a horvát tengerparta (az megvan, hogy náluk már euró van?), és anyummal pedig az osztrák határhoz csajos hétvégére. Hosszabb időre nem tudtunk elmenni, valami mindig közbejött. Például az év végén belevágtunk az asszisztált babaprojektbe. Vizsgálatok, ultrahang, szurik, erről szólnak a hónapjaim. Eddig kettő inszemináción vagyunk túl. Talán ezért is tűntem el kicsit, nem igazán volt miről írnom. Az volt a tervem, hogy majd akkor írok ide, ha sikerült, és kezdem majd a nagy bejelentéssel, hogy heeelóóó, sikerült! Erre még sajnos várni kell. Nem vagyok elkenődve, mert jók az eredményeink, és bizakodó vagyok. Szerdán tudtam meg, hogy nem sikerült a második. Addig állva kihordtam egy tavaszi vírust, mert ugye gyógyszert szedtem. Két hétig voltam beteg, talán mostanra mondhatom, hogy meggyógyultam.

Csináltam egy listát azokkal a barátokkal, akikkel már nagyon rég nem találkoztam, és akikkel ha végre megjön a jó idő úgy igazán, akkor mindenképpen szeretnék majd beülni egy akármire is, ami persze cukor- és alkoholmentes.. jó nyár lesz ez!

Néhány kép az elmúlt időszakról.

Káli-medence ősszel

Szállásunk

Vörös-kő túra

Legmenőbb tetőterasz a horvát kisvárosban

A soproni tűztorony

namaste

Csak szólok - bár lehet, hogy egyedüli rajongója vagyok ennek a Netflix sorozatnak -, hogy itt az Indiai házasságközvetítő második évada. Rákerestem, és két (!!!) éve írtam róla itt utoljára, úristenhogytelikazidő!

énnap

A héten szabadnapom volt. Már jó előre megterveztem, hogy minden is beleférjen. Adtam magamnak lehetőséget, hogy ha reggel hatkor kidob az ágy, akkor edzéssel kezdem (nem dobott). Helyette reggeliztem, majd bubira fel, és indultam egy cappuccino-ért a Matinée kávézóba. Itt szerintem idén még nem is jártam, pedig annyira szeretem a Diplomatanegyed árnyas utcáit nyáron. Ezért már hetek óta terveztem ezt a reggeli kiülős-kávézós programot. Ezután bubira újra fel, és mentem ügyeket intézni. Mikor végeztem, beiratkoztam a könyvtárba és ott voltam egészen addig, amíg meg nem éheztem, és mentem haza ebédelni. Ebéd után kis szieszta. Picit olvastam az új könyvemet, majd délután beültem egy moziba. Az Elvis-t néztem meg. Nagyon kíváncsi voltam rá, mert bár magáról Elvisről sokat nem tudok, de a filmről jókat hallottam. A filmnek nagyon jó volt a képi világa, hatalmas zenék voltak benne, és sokkal közelebb hozta Elvist. Nem mondom, hogy ez az év filmje, de egynek mindenképpen jó volt.

Este picit irogattam a blogra, közben sült a sütőben az édesburgonya, amiből vegán csokis süti készült, és mellette szólt a spotify. Szerettem ezt a napot, szerettem egyedül lenni és végtelen idővel rendelkezni. Szerintem fogok még ilyen énnapot tartani.

könyvtározásokba'

Talán a korral jár, talán mert próbálok zen lenni, de idővel egyre analógabb kezdtem lenni. Mostanában lefekvéskor a telefon nyomogatása helyett rejtvényt szoktam fejteni. Írtam már róla korábban, hogy a kedvenc rejtvényem a Logika, amit nagyon kevés helyen lehet kapni, de én nagyon remélem, hogy még sokáig lesz ilyen. Imádom, hogy akármikor fellapozom, mindig találok benne megfejtetlen rejtvényeket, ezek valamiért soha nem fogynak el!

Aztán egy ideje már követem Szabados Ági 'Nincs időm olvasni' facebook csoportját, ami telis-tele van könyvajánlókkal, és a héten éppen volt egy szabadnapom, ezért eldöntöttem, hogy bevetem magam egy könyvesboltba és veszek valamit. Majd az egyik kávézó teraszán az ajánlókat olvasva valaki egy könyvtárból kikölcsönzött könyvről mesélt. Hogy ez nekem eddig miért nem jutott eszembe!? Kb. 25 éve lehettem utoljára könyvtártag, és emlékszem, hogy imádtam könyvtárba járni. Szinte el is felejtettem már azt az érzést, mikor nagypapámmal kézenfogva besétáltunk, majd a bejárattal szemben a széles lépcsőn felmentünk az emeletre, és a sarokban berendezett lexikon-birodalomba becsüccsentünk, ahol rengeteg érdekes dologról lehetett olvasni. Később, már gimis lehettem, emlékszem, hogy az alsó szinten kényelmes olvasószékek voltak kihelyezve, mellette egy polc tele újságokkal és magazinokkal, én pedig azokat olvasgattam. Néha persze fel-felmentem az emeletre könyvért egy dolgozathoz vagy kötelező olvasmányért.

A kávé közben már ütöttem is be a keresőbe, hogy hol van hozzám a legközelebbi könyvtár, és még aznap beiratkoztam az egyik Szabó Ervinbe. Míg egy-egy könyv után kutattam, újra éreztem a régi könyvtári nyugalmat, a kutatás izgalmát, a szemem alig bírta befogadni ezt a sok írót és címet. Végül fél óra kutatás után rengeteg könyvet írtam fel a listámra, majd kettő szerzeménnyel tértem haza, és szerintem elég menő, hogy könyvtártag lettem.

mindennapok

Amit a legjobban szeretek az új munkában, hogy bubival tudok reggel bejárni munkába, és azzal jövök haza délután. Konkrétan gyorsabb így beérnem, mint tömegközlekedéssel. Reggelente felkapok egy zabtejes lattét a sarki kávézóból, felcsatolom a kis shopper táskámat a biciklire, és a még üres, hűs utcákon tekerek, majd át a hídon, és végig a rakparton a Duna mellett. Rengetegen csinálják ezt rajtam kívül, a rakpartra érve ellepjük a biciklisávot és libasorban haladunk egymás mögött. Azt még nem tudom, hogy a hűvösebb idő beálltával is tekerni fogok-e, egyelőre azért gondolkodom egy hátizsákban, mert szegény válltáskámat eléggé megviselik a gumipókok.

Szóval ez a munka legjobb része. A többi egyelőre nem túl rózsás. Sokszor hallom, hogy szidják a multikat, de több (ezer) évnyi multis tapasztalattal mondhatom, hogy a multik igenis rugalmasak, emberközpontúak, biztonságot adnak és díjazzák a sokszínűséget. Ahol most dolgozom az ennek az ellentéte, és bár szeretné azt hinni magáról, hogy modern és emberközpontú hely, de velem olyan stílusban még nem beszéltek munkatársak, ahogy itt a második hetemen. Nagyon sok újat tanulok, ez viszont motivál, ismerkedem a környezettel, és hát nem olyan fából faragtak, hogy feladjam. Úgyhogy elterveztem, hogy én igenis leszek barátságos, a "hogy vagy?" nálam nem lesz üres frázis, és amit megígérek, azt betartom. Egy észt lánnyal, Ursulával együtt kezdtünk, és mivel a nyári szünetben mindenki jól itt hagyott minket egyedül az irodában, ez összehozott bennünket, és azóta véd és dacszövetséget alkotunk. Az első hónapom után az igazgató félrehívott, hogy sok jót hallott rólam (kitől?), és szeretné, ha hosszú távon terveznék itt. Úgyhogy szerintem jóban leszünk, itt van Ursula is, szóval remélem, hogy valami jó fog ebből kisülni.

Mivel a próbaidőm jól a nyárra esik, ezért a nyári szabi nálam kuka, viszont cserébe nagyon sokat vagyok a Tüskevárban nagyimmal. Karesz is szokott csatlakozni: teljesen belelkesült attól, hogy ő majd folyami halakat fog fogni. A második sikertelen próbálkozás után már annyira nem lelkes, de már csak büszkeségből is jön le velem. Angi és a keresztfiam, Leó is rengeteget voltak lent. Leóval így a második életévéhez közeledve lettünk igazi pajtik, fél napokat eljátszik velem (eddig nem érdekeltem), és nekem sem esik nehezemre lekötni a figyelmét (eddig az volt), Angi pedig legalább tud picit pihenni. Azon filózom, hogy Lujzára, vagy Keresztanyára szoktassam, egyelőre Lujzának szólít, de talán még át lehet szoktatni.

Szerencsére azért nyárra összejött egy szegedi szabadtéri színpados előadás, egy Bagossy koncert és múlt héten Szigeten is voltunk Karesszal. Már nagyon vártam, eddig mindig nagyon jó élményeim voltak. Először körbejártuk a helyszíneket, aztán a nagyszínpadnál buliztunk egyet, majd Karesz átadott Lucá haveroméknak, akik minden évben végig kint vannak, majd ő ment is haza. Még picit táncoltunk vagy tingli-tangliztunk a társasággal, majd éjfélkor eljöttem. Mielőtt elindultam volna, egy hot-doggal a kezemben még mentem egyedül egy kört a lampionokkal kivilágított sötét tisztáson: imádtam nézni a sok sziluettet. Mind felszabadultan táncoltak, vonultak, nevettek, mintha nem lenne holnap, és azt kívántam, hogy bárcsak ez a gondtalanság és szeretet lenne a kinti világban is.