titkos japán barátok

Tegnap befejeztem a Netflixen a Szerelem vak c. valóságshow japán verzióját. Aki nem ismeri, annak alább belinkelem. Arról szól, hogy falon keresztül ismerkednek egymással teljesen idegenek, és csak akkor találkozhatnak személyesen, ha megkérik egymás kezét. Aztán az esküvőig három hétig élnek együtt, hogy az oltár elé sétálva el tudják dönteni, hogy végleg igent mondanak-e. Be kell valljam, hogy eleinte az ázsiaiakról és a japánokról alkotott előítéleteimmel ültem le nézni. Ha Japánra gondolok, akkor a rengeteg ember jut eszembe, hogy reggeltől estig dolgoznak, karót nyeltek, magányosak, és nem túl romantikusak (valahogy a gumibabákat is a japánokkal kötöttem össze.. fura!). 

A sorozat viszont ezeket a sztereotípiákat teljesen lerombolta. A szokásos szerelmi szálak mellett kiderült, hogy ezek a japánok irtó jófejek, van humoruk, van tartásuk, ápolják a kultúrájukat, és olyan szinten tudnak beszélni a saját érzéseikről, hogy önismeretből csillagos ötös. A nagytesó amerikai változatához képest, ahol mindenkinek mindig igaza van és az a menő, aki a legharsányabb; itt nem voltak ölre menő viták, nem volt ellenségeskedés. Felüdülés volt ilyet is látni, és nagyon pozitív csalódás volt picit belelátni ebbe a kultúrába. Ahogy néztem a részeket, egyre inkább azt éreztem, hogy szeretnék a legjobb barátjuk lenni, és most, hogy már nincs több rész, picit hiányoznak az új japán barátaim.

Málta

Mikor bejelentették, hogy az oltási igazolványokat meghosszabbítják májusig, akkor Karesszal gyorsan lefoglaltunk egy utat azzal, hogy talán ez lesz idén az utolsó. (Azóta tudjuk, hogy az egész oltási-dolgot már eltörölték, de akkor még nagyban pánikoltunk.) A választást a repjegyárak diktálták, és Máltára böktünk rá.

Málta! Nem is értem, hogy ez eddig hogyan maradt ki a célpontok közül. Tündéri kis ékszerdoboz, színes arab balkonokkal, mediterrán homokkő épületekkel, szélben lengedező sárga virágokkal, a tenger sós illatával és az olasz és arab konyha keverékével. A sziget olyan picike, hogy a legközelebbi úti cél mindig legfeljebb három kilométerre volt. Beültünk a kocsiba, és már szálltunk is ki belőle. A hely egyetlen hátulütője, hogy baloldali a közlekedés, amitől Karesz annyira parázott, hogy már hetek óta youtube videókat nézett róla. Szerintem ehhez képest nagyon hamar megszokta, és közösen mantráztuk minden kanyar előtt, hogy "balra kis ívben, jobbra nagy ívben".

Azt szeretem, hogy minden országban vannak ismerőseim, akikre bármikor rá tudok írni. Máltán él egy volt osztálytársam, és menőség, hogy ismerem a sziget egyik miniszterét is, aminek értékéből az sem von le, hogy egy mindössze 500.000 fős országról beszélünk. Ők adtak tippeket a három napra, hogy hol együnk, úgyhogy a gasztro vonal is kipipálva. Pár kép erről a csoda helyről.

napocska

A hosszú hétvégét már nagyon vártam. Egyrészt, mert múlt héten Máltán nagyon megfáztunk, és csak a hétvégére lettünk jobban, másrészt mert gyönyörű időt mondtak. Alig vártam, hogy újra kint legyek a szabadban. Szombaton Karesszal kiugrottunk Ausztriába Pandorfba egy kicsit korzózni, nézelődni. Itt sosem veszek szinte semmit, csak a szokásos harisnyákat és a parfümömet, ami éppen kifogyóban van. Inkább az utazás élménye miatt utazunk. Aztán sikerült a vasárnapot is a napon töltenem, úgyhogy most el vagyok látva D-vitaminnal. Ezért vasárnap este Karesszal csaptunk egy mini-wellness estét: fürdés után előszedtem az arcpakolásaimat és random felkentem egyet-egyet a piros arcunkra. Volt még valami régi promo arckrémem, utána azt is felkentem, biztos ami biztos, úgyhogy estére csillogó és pihe-puha lett a bőrünk.

Tegnap pedig azt játszottuk, hogy felmentünk a budai hegyekbe, de úgy igazán az erdő szélére, és az autóval jártuk a kis utcákat. Panorámás telkeket néztünk, és elképzeltük, hogy majd az egyik telken menő házat építünk, és reggelente a teraszon kortyoljuk majd a kávét teát. Elképzeltük, hogy majd megnyerjük a lottót és abból lesz egy házunk itthon is, és lesz egy külföldön is, és majd évszakonként váltogatjuk a lakhelyünket és közben kiadjuk a másikat. Szeretünk álmodozni, és talán az a lottó ötös is meglesz, ha már ennyit gondolunk rá.

Délután Angiékhoz mentem át, mert már hetek óta megbeszéltük, hogy Leó bölcsis farsangi bulijára csinálunk egy jelmezt. Angi egy zacskó színes kartonpapírral, meg szalagokkal várt, és hamar nekiestünk egy egyszerűnek tűnő napocska kivágásának. Gyakorlott anyukák ezt már biztosan csukott szemmel csinálnák, azonban én semennyire sem vagyok gyakorló anyuka, és valószínűleg előbb jutna eszembe kölcsönözni valamit a keresztfiamnak. Angiról pedig kiderült, hogy nem a kézügyességéről híres. (Hirtelen nem is jutott eszembe olyan emlék, ahol mi Angival hatévesen kézzel készítettünk volna valamit. Okkal.) Úgyhogy míg Leót a játszótéri hintán lökte az édesapja, addig mi a dohányzóasztal felett görnyedve lázasan kutattuk a technika órai emlékeinket a formák kivágásáról, háromszögek rajzolásáról, a technokol használatáról, és közben szakadtunk a nevetéstől.

Aztán teljesen random módon, de szokásához híven, Zsu is bejelentkezett, és öt perc múlva már a kanapén ülve instruált minket és nevetett a kínunkon. Őt idén alig láttam, nem keres. Éppen ezért kellemetlen volt vele így találkozni, de örültem, hogy látom. Mielőtt megérkezett, Angi gyorsan elmondta, hogy talán azért tűnt el, mert megint egy nős férfival kavart, aki megint nem őt választotta, és szégyellte volna elmondani. Szomorú azt látnom, hogy rendre ez a minta ismétlődik meg nála. Ennek ellenére én mindig meghallgattam és mellette voltam, most mégis úgy tűnik, hogy kerüli a velem való beszélgetéseket. Ez azért rosszul esik. Mindenesetre jövő héten megyünk bulizni, talán akkor majd kicsit megint közelebb kerülünk egymáshoz.

Nemsokára a fiúk is befutottak, mi pedig boldogan adtuk rá Leóra az elkészült jelmezt, aki ugyanilyen boldogan (nem) tépte le azt magáról egy tizedmásodperc alatt. Talán a bölcsisnéniknek sikerül majd ráimádkozni a napocskát. Egy fotó erejéig azért Angi büszkén feszített a remekművünkben, míg a lábánál a könnyeit törölgető Leóval az ölemben egy mesekönyvvel feledtük el ezt az egész napocskás akciót.

kulcscsomó

Mikor Karesszal egyszerre indulunk el otthonról, mindig attól rettegek, hogy elfelejtem magammal vinni az én kulcscsomómat, és mivel én mindig előbb érek haza, majd itt fogok toporogni a ház előtt. Ma is egyszerre indultunk, ő a munkahelyére, én pedig a sarki kávézóba dolgozni. Majd pár óra múlva nekem haza kellett mennem egy hívás miatt. A bejáratnál nekiálltam keresni a kulcsomat, átkutattam többször is a táskám minden zugát, de sehol sem találtam. Jajj, ne - gondoltam -, bekövetkezett az, amitől féltem. Hívtam Kareszt, aki persze egyből ugrott be az autóba és indult haza. Addig én visszaültem a kávézóba a hívásra, és tök bénának éreztem magam, hogy szegényke most miattam utazgat egy órát oda-vissza. Már a ház előtt vártam rá, mikor a kezem valahogy a zsebembe tévedt.. és ott volt a kulcscsomóm. Karesz épp bekanyarodott a sarkon. Szörnyen éreztem magam, hogy összesen egy órát kocsikázik most az én bénaságom miatt, és azt latolgattam, hogy vajon elmondjam-e neki azt, hogy a kulcs meglett pont mire hazaért, és tök feleslegesen volt lovag.

Végül Karesz nagy örömére otthon a táskámban meg is lett a kulcscsomóm.

veletek.

csere-bere

Tegnap eladtam online egy magassarkú cipőmet, tegnapelőtt pedig egy pulcsimat. Mondjuk ugyanazzal a lendülettel vettem belőlük egy új farmert, mert azok nálam fogyóeszköz. Így, hogy tulajdonképpen a befolyt pénzből vettem valamit, sokkal jobb érzés volt, mert a nap végén végülis csak elcseréltem pár ruhámat egy másikért. 

Karesz nem nagyon tud napirendere térni afelett, hogy hogyan hordhatják lányok más levetett ruháit. Megértem, hogy ezt gondolja, szerintem fiúknál sokkal kevésbé bevett szokás ez. De vajon miért van ez így?

Tegnap biorezonancián is voltam. Most voltam másodszor. Őszintén nem tudom, hogy higgyek-e benne, mindenesetre ártani nem árt, úgyhogy egyelőre beadtam a derekam. Az jött ki rajta, hogy a tejtermékekkel le kellene állnom, nincs több sajt és vaj (jajj!), úgyhogy délután a új növényi kapszuláim társaságában az internetet bújtam, hogy mit szabad, mit nem, milyen receptek vannak és mit kellene sütni.

Karesszak egyik nap a kádban stratégiai megbeszélést tartottunk. Közöltem vele, hogy szeretnék leállni az esti online pizza-hamburger-akármi gyorskaja rendelésekkel, mert nem érzem jól magam tőlük. Értem, hogy sokszor lusták vagyunk már vacsorát készíteni, de nem szeretném ha úgy néznénk ki, mint egy fókapár. Abban maradtunk, hogy sokkal több salátát fogunk enni, nem csábulunk el esténként, és jobban megtervezzük a bevásárlást. Ritka utálatos logisztika és tervezés ez egy olyan számára, aki akkor főz, amikor megéhezik. Viszont úgy tűnik, hogy ahogy a ruhatáram, úgy a hűtőnk tartalma is cserélődni fog.

a jövőről

Gondoltam beköszönök! Mostanában kevesebbet blogolok, és még egy darabig ez így is lesz. Munka mellett belekezdtem valamibe, ami nem ennek a blognak a témája, és ami minden szabadidőmet elveszi. A munkámmal zsonglőrködöm, és ha van egy szabad percem, akkor a 'másodállásommal' foglalkozom, estig ülök hívásokban, chaten, a hétvégéim is szinte teljesen ennek vannak alárendelve, sokszor egész nap házon kívül vagyok. Szerencsére Karesz jól viseli az új helyzetet, és közben ő is megtalálta a saját tevékenységeit. Most viszont épp egy kávézóban ülök (hol máshol!), és hosszú idő óta épp semmivel sem foglalkozom. Olyan jó!

Közben új edzőm lesz, mert az eddigi sajnos már nem jön ebbe a terembe. Pedig nagyon megtaláltuk a közös hangot: ő már régóta benne van a kripto világban, én pedig csak tapogatózom. Úgyhogy a súlyok emelgetése és két nyögés között a proteinporok hatásossága helyett a világpiaci folyamatokról, meg befektetési lehetőségekről csevegtünk. Ez a téma amúgy is különösen érdekel mostanában. Decemberben beszélgettem párszor egy pénzügyi tanácsadóval és meglepő, egyben szomorú is volt hallani, hogy a magyarok mennyire alulbiztosítottak, és mennyire nincs megtakarításuk. Kíváncsi vagyok, hogy az új edzővel mi lesz majd a téma, a súlyzók világa annyira nem hoz lázba.

A húgaimat szeretném továbbra is havonta legalább egyszer meglátogatni. A nagyobbik most fog ballagni (pedig tegnap még kisbaba volt!), és teljesen átérzem a kétségbeesését. El kell döntenie, hogy mit szeretne tanulni. 14 évesen hol tudtam én még azt, hogy mi szeretnék lenni!? Múltkor egy órát ültünk a gép előtt és iskolákat nézegettünk. Még ha nem is sikerült akkor döntésre jutni, szerintem jól esett neki, hogy nem egyedül ül a monitor előtt. Nagyon szeretnék neki segíteni, de lövésem sincs a mostani oktatási rendszerről. Szerencsére vannak neki kedves tanárai, akik terelgetik őt ebben. Azóta azon agyalok, hogy mivel lepjem meg őt ballagására. Szerintem ilyenkor szoktak aranynyakláncot adni, de a húgomat hidegen hagyják az ékszerek, szóval kreatívabbnak kell lennem. Talán kap tőlem egy uncsi megtakarítási számlát. Vagy elviszem Barcelonába, hogy repüljön, hogy lássa a tengert, és hogy csajoskodhassunk és ünnepelhessünk, meg hogy picit elfelejtse ezt a pályaválasztási mizériát. Nyárig van időm kigondolni, addigra a sűrű napok is már a múlté lesznek.