napocska

A hosszú hétvégét már nagyon vártam. Egyrészt, mert múlt héten Máltán nagyon megfáztunk, és csak a hétvégére lettünk jobban, másrészt mert gyönyörű időt mondtak. Alig vártam, hogy újra kint legyek a szabadban. Szombaton Karesszal kiugrottunk Ausztriába Pandorfba egy kicsit korzózni, nézelődni. Itt sosem veszek szinte semmit, csak a szokásos harisnyákat és a parfümömet, ami éppen kifogyóban van. Inkább az utazás élménye miatt utazunk. Aztán sikerült a vasárnapot is a napon töltenem, úgyhogy most el vagyok látva D-vitaminnal. Ezért vasárnap este Karesszal csaptunk egy mini-wellness estét: fürdés után előszedtem az arcpakolásaimat és random felkentem egyet-egyet a piros arcunkra. Volt még valami régi promo arckrémem, utána azt is felkentem, biztos ami biztos, úgyhogy estére csillogó és pihe-puha lett a bőrünk.

Tegnap pedig azt játszottuk, hogy felmentünk a budai hegyekbe, de úgy igazán az erdő szélére, és az autóval jártuk a kis utcákat. Panorámás telkeket néztünk, és elképzeltük, hogy majd az egyik telken menő házat építünk, és reggelente a teraszon kortyoljuk majd a kávét teát. Elképzeltük, hogy majd megnyerjük a lottót és abból lesz egy házunk itthon is, és lesz egy külföldön is, és majd évszakonként váltogatjuk a lakhelyünket és közben kiadjuk a másikat. Szeretünk álmodozni, és talán az a lottó ötös is meglesz, ha már ennyit gondolunk rá.

Délután Angiékhoz mentem át, mert már hetek óta megbeszéltük, hogy Leó bölcsis farsangi bulijára csinálunk egy jelmezt. Angi egy zacskó színes kartonpapírral, meg szalagokkal várt, és hamar nekiestünk egy egyszerűnek tűnő napocska kivágásának. Gyakorlott anyukák ezt már biztosan csukott szemmel csinálnák, azonban én semennyire sem vagyok gyakorló anyuka, és valószínűleg előbb jutna eszembe kölcsönözni valamit a keresztfiamnak. Angiról pedig kiderült, hogy nem a kézügyességéről híres. (Hirtelen nem is jutott eszembe olyan emlék, ahol mi Angival hatévesen kézzel készítettünk volna valamit. Okkal.) Úgyhogy míg Leót a játszótéri hintán lökte az édesapja, addig mi a dohányzóasztal felett görnyedve lázasan kutattuk a technika órai emlékeinket a formák kivágásáról, háromszögek rajzolásáról, a technokol használatáról, és közben szakadtunk a nevetéstől.

Aztán teljesen random módon, de szokásához híven, Zsu is bejelentkezett, és öt perc múlva már a kanapén ülve instruált minket és nevetett a kínunkon. Őt idén alig láttam, nem keres. Éppen ezért kellemetlen volt vele így találkozni, de örültem, hogy látom. Mielőtt megérkezett, Angi gyorsan elmondta, hogy talán azért tűnt el, mert megint egy nős férfival kavart, aki megint nem őt választotta, és szégyellte volna elmondani. Szomorú azt látnom, hogy rendre ez a minta ismétlődik meg nála. Ennek ellenére én mindig meghallgattam és mellette voltam, most mégis úgy tűnik, hogy kerüli a velem való beszélgetéseket. Ez azért rosszul esik. Mindenesetre jövő héten megyünk bulizni, talán akkor majd kicsit megint közelebb kerülünk egymáshoz.

Nemsokára a fiúk is befutottak, mi pedig boldogan adtuk rá Leóra az elkészült jelmezt, aki ugyanilyen boldogan (nem) tépte le azt magáról egy tizedmásodperc alatt. Talán a bölcsisnéniknek sikerül majd ráimádkozni a napocskát. Egy fotó erejéig azért Angi büszkén feszített a remekművünkben, míg a lábánál a könnyeit törölgető Leóval az ölemben egy mesekönyvvel feledtük el ezt az egész napocskás akciót.