thanks for all the fish

Tavaly a születésnapom rendhagyó volt: a srác, akivel akkoriban randiztam meggyőzött, hogy hívjam el a barátaimat egy koccintásra. Sosem csináltam ilyet azelőtt, mert nem igazán vágyom arra, hogy magamat ünnepeltessem, a barátaim pedig mind más merítésből vannak, nincs közöttük kapcsolat. Ezért nem szívesen tolok ki velük, hogy vadidegen embereket egy asztalhoz ültetek egyestényi udvarias hümmögésre. Na, de a srác meggyőzött, és aki ráért az eljött, és végül annyira nem volt furcsa, de szerintem több ilyen azért nem lesz.

Ez most onnan jutott eszembe, hogy a minap azon gondolkoztam, hogy abból a társaságból azóta három barátnővel is leépítettem a kapcsolatomat, és hogy hogy meg tud változni valakinek a kapcsolati hálója az évek során. Ők újabb barátságok voltak, akkortájt többet beszéltünk, és szívesen ápolgattam ezeket a kapcsolatokat. Aztán később ez megváltozott. Leginkább azért, mert abban merült a barátságunk, hogy ők zúdították rám a problémáikat, én pedig türelmesen hallgattam őket, majd ha én meséltem, akkor azon vettem észre magam, hogy pár perc múlva már megint saját magukról beszélnek.

Rendszerint ugyanazokat a köröket futották: az egyik állandóan házas pasikkal próbálkozott és mindig belefutott ugyanazokba a pofonokba. A másik egy srácért sírt, akit elszalasztott. Erre persze akkor jött rá, miután a srác felhagyott az évekig tartó reménytelen udvarlással. A harmadik pedig a srácokat két lábon járó pénzeszsáknak látta és általában megvetéssel beszélt róluk. Őt pedig hasonlóan felszínes gondolkodású srácok találták meg, ami sosem sült el jól.

Egy idő után kezdtem azt érezni, hogy a barátságaink egyoldalúak, és az én feladatom csupán meghallgatni őket és elnyelni a bánatukat. Szerintem a véleményem sem érdekelte őket, mert akármit mondtam, ugyanazokat a dialógusokat futottuk. Ők sosem kerestek azért, hogy megkérdezzék, hogy hogy vagyok. Azt éreztem, hogy nem kapok semmit ezektől a barátságoktól, csak elvesznek tőlem. Úgyhogy kivel észrevétlenül, kivel drasztikusan, de megszakítottam a kapcsolatot.

Néha szívesen írnék rájuk, hogy mi van velük, de aztán eszembe jut, hogy valószínűleg megint rám zúdulna a panaszáradat. Olyankor felteszem magamnak a kérdést, hogy kell-e ez nekem? Úgyhogy jobb így a lelkemnek, és jobb nekik is nélkülem.

high life

Karesz vidékre utazott, én pedig nem mentem vele, úgyhogy a hétvégét most egyedül töltöm. Méghozzá annyira egyedül, hogy senkinek nem szóltam, hogy itthon leszek, a telefonomat lehalkítottam, és most csakis magamra szánom az időt. Nagyim mindig furcsállja, ha külön töltünk napokat Karesszal, de ez szerintem valami generációs különbség lehet. Ő úgy tartja ugyanis, hogy ha valaki a másiktól külön szeretne lenni, annak biztosan vaj van a füle mögött. Szerintem meg szimplán jó néha a magunk útját is járni. Mikor egyedül voltam, akkor is szerettem, hogy a magam ura lehetek, hogy trash kaját eszem, és hogy aznap találom csak ki, hogy mihez van kedvem.

Úgyhogy szombat reggel azzal kezdtem, hogy elkötöttem egy bubit, és eltekertem a Városligetbe futni. Most másik útvonalon mentem, az Andrássy-val párhuzamos kisebb utcán tekertem. Imádtam a reggeli fényeket, a csoda palotákat, és hogy teljesen egyedül suhanok a csendes utcában. A futást már kevésbé élveztem, de megszültem a kört, és annál büszkébben tekertem vissza. Ekkor megláttam egy nagyon hangulatos sarki kávézót egy virágbolt mellett a lombok árnyékában, amit ki kellett próbálnom. Úgyhogy otthon gyors zuhany, majd tekerés vissza. Kiderítettem, hogy a helyet Matinée-nak hívják, és bár a kiszolgálás picit lomha volt, viszont a kávéjuk finom (van zabtejük!), a croissant laktató, a hely hangulata és az árnyas asztalok elsőosztályúak, mintha Párizs egyik utcáján ülnék. Úgyhogy adok neki még egy esélyt, jó hely lesz ez a futás után picit hesszelni.

reggeli fények

perfect imperfection

Matinée

Otthon Netflix marathont tartottam, kikerült valami teljesen béna ismerkedőshow második évada, és nekem pont ehhez volt kedvem. Redőny le, rendeltem pizzát, a mélyhűtő aljából is előkerült egy jégkrém, vacsira betoltam egy hűs açaí-t és az ég világon semmit nem csináltam, és rohadtul élveztem.

Vasárnap pedig az Úr is megpihent, úgyhogy nekem sem volt ligetkör. Viszont a reggeli tea után megint akasztottam egy bubit, és az aktuális kedvenc pékségembe, a VAJ-ba tekertem reggeliért (ő is fent van a Reggelis fülön.) Állati ez a biciklizés, legalább olyan jó, mint a vezetés, csak itt most teljesen új utcákat fedezek fel. Vannak olyan utcák ugyanis, ahova autóval nem, csak biciklivel lehet behajtani adott irányból, és vannak csak bicikliseknek kirakott jelzőlámpák. Vasárnap pedig a körút is békés, a VAJ-ba csupán 10 perc volt az út, gyalog ez 20 szokott lenni. Milyen érdekes, hogy mikor autóban ülök, akkor nagyon féltem a bicikliseket, most meg a biciklin ülve azt mantrázom, hogy ugye vigyáztok rám autósok!?

A város telis-tele van narancssárga, kétméteres holland szurkolókkal, és annyira szívet melengető mikor az utca két végéből átkiabálnak egymásnak, meg éljeneznek. Picit én is beszippantottam ezt a jóleső energiát, a levegőben lengedező izgatottságot, hogy ők most felszabadultak és épp nyaralnak. (Meg nagyon kívánom, hogy ne érje őket semmilyen homofób incidens, mert akkor elsüllyedek szégyenemben.. mondjuk már így is picit.) Ha már arra jártam, akkor a Corvinban szétnéztem, mert kifogytam a pizsamákból. Kerestem valamit, ami nem műanyag, jól áll és még a színe is jó. Ez a csillagállás elég ritka, erről majd fogok írni hosszabban is.

Azért már várom, hogy Karesz hazaérjen. Nemsokára majd ő is befut, és akkor visszaáll a világ rendje. Azért jó volt ez a hétvége, ilyenre még befizetek majd, addig meg gyűjtöm a csöpögős ismerkedőshow-kat Netflixen.

helló nyár

Kellett nekünk a nyár, hát most megkaptuk. Azt hiszem, hogy június most pótolja be azt, ami április-májusban elmaradt. Mi meg itthon mindenféle praktikákat vetünk be a meleggel való megbirkózásra. Reggeli szellőztetés, aztán teljes lesötétítés. Múltkor azért szóltam Karesznak, hogy elég csak addig lesötétíteni, amíg besüt a nap, mert különben olyan, mintha egy veremben élnénk. Videohívás közben a munkatársaim a sötétben pedig legfeljebb a pislogó szemeimet látják. A lakás amúgy déli fekvésű, úgyhogy telibe veri a nap, szegény paradicsomok is kókadoznak az erkélyen. Reggel mindig nyakon öntöm őket egy kancsó vízzel, ez most nekik egy túlélő show. A légkondit is beüzemeltük erre a pár napra. Nem vagyok oda érte, de most nagyon megkönnyíti az itthoni létet.

Közben a felettünk lévő lakást felújítják. Igazából drukkolok nekik, mert ilyen melegben és porban embert próbáló művelet, meg tavaly én is szereztem ilyen kellemes, fúrós pillanatokat a szomszédoknak a lakásom szétverésekor, szóval azt most kapom vissza, úgyhogy csendben vagyok. Ha akció van, akkor inkább lemenekülök egy kávézóba dolgozni.

Az estéket viszont nagyon szeretem. Többször voltam most lent barátokkal meccset nézni. Nagyon élvezem, hogy este lenge ruhában sétálhatok az utcán, nem kell se kabát, se sál, meggysör habja a számon, bámulom az esti fényeket, a teraszokat, hallom a kiszűrődő beszélgetéseket, a zenét, és most a focimeccsek kommentárját minden sarkon.

Közben készülünk az utazásra (leginkább én), tök jó kis programokat találtam ki. Nagyon szeretek felfedezni új környékeket, utánaolvasni a hely történetének, mások beszámolóit böngészni, most ezzel telnek a reggelek a tea mellett. Már tudom, hogy miket szeretnék megnézni, de azért vannak üresjáratok is betervezve. Egyikünk sem az a tengerparton hesszelős típus (az elmondások alapján), szóval biztosan sokat fogunk nyüzsögni.

A hétvégén voltunk lent a tüskevárunkban, Karesz ugyanis a fejébe vette, hogy meg szeretne tanulni evezni. Mikor mondtam neki, hogy az evezés bonyolultabb, mint amilyennek látszik, csak legyintett. Azért anyummal és nagyimmal hárman álltunk kint a stégen, mikor a csónakkal kilebegett a vízre, és hárman kiabáltuk neki az instrukciókat: jobb kéz, bal kéz, egyszerre, húzzad! Nála is megvolt a klasszikus körbe-körbe forgás, a csapkodás és társai, de húsz perc múlva már irányban tudta tartani a csónakot, és elment egy körre. Nagyon büszke voltam rá, ő meg tök lelkesen és diadalittasan jött ki a partra, hogy akkor ő már tud evezni. Utána picit megmártóztunk a vízben, jajj, de lennék most ott!

bubi

A hétvégén kipróbáltuk a bubit. Igazából futni indultunk, de annyira még nem vagyunk janik, hogy a Városligetig elfussunk. Úgyhogy Karesz megmutatta, hogy hogyan kell használni a bubis appot, és két másodperc alatt már el is kötöttük a paripákat a sarokról. (Eddig fel sem tűnt, hogy a sarkon van egy bubiparkoló.)

Szerintem én ennek a biciklizésnek hamar a szerelmese leszek. Csoda dolog az Andrássy-n a reggeli fényben, a lombok alatt száguldani a mellékúton. Kicsit ilyen Párizs feelingje volt, már csak a lenge szoknya és a kormányra szerelt virágos kosár hiányzott. Autó is alig volt az utakon, a bicikli utakon annyira nem is féltem.

A futás jól esett. A testem pár percig tiltakozott, aztán beállt a légzésem, és mire úgy éreztem, hogy már nem szenvedek, a futókörön körbe is értünk. Utána kis pihi, majd vissza biciklivel. Gondolkoztunk, hogy megálljunk-e az EcoCaféban egy gyors kávéra, de inkább legközelebb, ha megvan, hogy hol hagyjuk a bringákat.

Szóval bejön ez a biciklis dolog, pofonegyszerű az elkötés, a visszakötés, végre messzebbre is eljutok (a tömegközlekedést egyelőre jegelem), és (reklám helye) havonta 500 Ft a bubibérlet, az első 30 perc tekerés pedig mindig ingyen van. Így már tényleg nincs kifogás, menni kell futni.

dolgok

Azért változatlanul zavar az a tény, hogy sok influenszer egy szót nem szólt hozzá ahhoz, ami történik. Úgyhogy picit tisztogattam a héten az instán, és önvizsgálatot tartottam, hogy vajon miért követtem eddig olyan embereket, akik még a meleg követőikért (vagy ellen) sem állnak ki. Legszívesebben írnék nekik, de áh, szoktam látni, hogy egyesek olyan öntudatosan osztanak ki kommentelőket a sokszor tök kedves, pozitív kritikáért is, hogy az embernek elmegy a kedve attól, hogy lehessen velük szemben eltérő véleménye.

A tré heti történések mellé azért itt van pár dolog, amiért viszont hálás vagyok:

• hogy a golfon sok érdekes embert ismerhettem meg, és az oktató századjára is türelmesen javította ki az ütéseimet. A hétvégén pedig kinézek egy másik golfpályára, ahol az ország egyik legjobb golfozója fog tanítani jófejségből.

• hogy a tanfolyam ideje alatt végig autóval közlekedhettem, és ha bénáztam, a többi autós tök jófej és türelmes volt velem. Néha még a gyalogosok is.

• hogy itt a jó idő, és kezdhetem a napot egy kávézó teraszán egy kényelmes ingben, lenge nadrágban és papucsban, egy jó kávéval. Arra jöttem rá, hogy kint sokkal jobban tudok dolgozni, mint a dolgozószobámba bezárva. Élvezem, hogy nyüzsgés van körülöttem, néha tök érdekes beszélgetéseket csípek el szomszédos asztaloktól, és mégis sokkal jobban megy a koncentráció. Mellettem ilyenkor akár bombát is lehetne robbantani.

• hogy mindjárt megyünk nyaralni. Karesz már vágja a centit.

• hogy a héten megyek fodrászhoz és utána megint szupermodellnek fogom magam érezni (a következő hajmosásig).

• erre ma jöttem rá: hogy nem kell ügyet intéznem. Lassan lezárulni látszik a lakásvásárlással és felújítással járó végtelen ügyintézés, nincs több szolgáltató, ügyvéd, kivitelező, szerelvénybolt, posta, hivatalok, hosszú telefonlista, ésatöbbi. Nincs a naptáram tele időpontokkal, nem kell menni sehova. Van viszont egy cuki bérlőm, havi számlabefizetés, és ennyi.

• hogy a paradicsomok virágzanak, és ha odadugom az orrom, akkor egyértelműen paradicsom illat van. Az eprek is meglódultak, mert a héten átültettem őket egy sokkal szimpatikusabb állagú földbe.

hell no.

Hétfőn nagyon szerettem volna kimenni a Kossuth térre, de nem találtam senkit, akivel mehettem volna. Ezért otthonról néztem a közvetítést, közben pedig a chat ablakban a sokszor elképesztően buta kommentekre reagáltam nagyon türelmesen. Áh, tudom, hogy ez sokszor veszett fejsze, viszont szerettem volna kiállni a meleg barátaimért, illetve ha már egy ember is elgondolkodik azon, amit írok, már megérte. Klasszik vélemények, hogy melegnek lenni betegség, hogy ők azért küzdenek, hogy szülhessenek (???), hogy az arcunkba tolják az irányultságukat, hogy a gyerekek attól lesznek melegek ha beszélünk nekik róla, és hogy a melegek miatt fog kihalni az emberiség. Szomorú, hogy sokan ezt tényleg így gondolják, és nem tudom, hogy ez az oktatás vagy a szexuális felvilágosítás hiányossága-e. Mindenesetre a vita szerintem jó dolog, amíg mindenki tisztelettel beszél a másikkal. 

Meg szomorú, hogy teljes értékű embereket fosztanak meg alapvető jogaiktól, és közben elvileg tanult (nem) emberek a gyerekekkel takaróznak. Szégyen, ami kedden a Parlamentben történt. Szégyenlem, hogy a homofóbia ma itthon elfogadott, és szégyenlem, hogy van képük összemosni azt a pedofíliával. Amúgy nem sok influenszert láttam a témában felszólalni, és szerintem ez is gáz. Értem én, hogy fontos a nagy követőtábor, és egy ilyen kiállással potenciális vevőket veszíthetnek. De szerintem ezt a nagy tömeget lehet jó ügyekre is használni. 

Akarom én, hogy a gyerekem majdan ilyen közegben nőjön fel és ilyen buta oktatást kapjon? Akarom én, hogy őt is homofóbnak neveljék? Akarom én, hogy elhazudják neki a valóságot? Ha úgy alakul, hogy meleg, akarom én, hogy kevesebb joga legyen? Hell no!

új hobbi?

Az elmúlt pár napom dióhéjban: csukló kifordít, ne szoríts rá, testsúly középen, mellkas oldalra fordít, karokat vízszintesig emel, bal könyök nyújt, lábak lent, egy-két-há', lefelé suhint, egyenesen suhint, érinti a talajt, törzzsel követi, testsúly bal lábra, távolba néz. Ezt a sorrendet magoltam, és ha fejben megvolt minden, akkor tuti, hogy élesben valamit kihagytam. Naptej, baseball sapka, kesztyűben izzadás. Izomláz. Mindenhol is. Piros karó, zöld karó. Szabályok, angol szavak, etikett. Kék karó. Aztán a napokig tartó gyakorlás, ezernyi ütés és suhintás után vasárnap reggel pályán vizsga, majd elméleti teszt, és délutánra egy újabb plasztikkártya tulajdonosa lettem: megkaptam a golfengedélyem.

Pár éve egyszer fogtam már ütőt, és akkor elhittem, hogy baromi ügyes vagyok. Gondoltam, hogy most jött el az ideje annak, hogy kibontakoztassam lappangó tehetségem. A tanfolyam alatt viszont rájöttem, hogy annyira nem is vagyok ügyes. Churchillel tudok egyetérteni, ő mondta: "A golfozás az a sport, ahol egy igen kicsi labdát egy még kisebb lyukba továbbítanak a célra tökéletesen alkalmatlan eszközzel." Mindegy is, hiszen Hollandiában a golfot nyugdíjas embereknek írják fel TB-re rekreációs céllal, szóval nem vagyok elkésve semmivel.

Első nap izgultam amiatt is, hogy kikkel fogok tanulni. Lesznek-e született feleségek; kőgazdag, unatkozó háziasszonyok; vagy beképzelt budai arisztokraták. De meg kellett állapítanom, hogy ide legalábbis olyanok jöttek, akik hozzám hasonlóan a golfban a szabadtéri sportot és a kikapcsolódást látták. Mert amíg a legapróbb mozdulatokra figyel az ember, és kondicionálja át a testét kicsavart tartásokra, addig eszébe sem jut akármi máson is kattogni. Olyan csuklómozdulattal kellet megfogni azt az ütőt, és úgy kellett összekulcsolni rajta az ujjakat, hogy a nagy erőlködés közben a legkevésbé sem érdekelt, hogy mi lesz a vacsora, vagy hogy vajon meglocsoltam-e a virágokat.

Aztán ehhez az agytornához és akrobatikához hozzájött a szuper, napos idő; hogy egész nap a szabadban voltunk, aminek eredményeképp én esténként a kimerültségtől négykézláb másztam be az ágyba, Karesz pedig csak ébredéskor látott legközelebb. 

Úgyhogy az intenzív kurzus után nagyon büszke voltam magamra. A társaság is jó volt, és szerencsére senki nem volt őstehetség, úgyhogy lehetett egymáson röhögni. Megismertem egy teljesen új közeget, és a világnak egy új, pici szegletéhez kaptam belépőt. És bár még zöldfülű vagyok, de talán lesz egy új hobbim, és talán nyugdíjas koromra bele is jövök.

sunshine

Annyira jó és annyira természetes, hogy hirtelen ilyen jó idő lett. Ha már többször megemlékeztem a béna időről, akkor ez a jó idő is igazán megérdemel egy bejegyzést. Sokkal jobb a kedvem, könnyebben is mennek a reggeli hasizom gyakorlatok a nyitott erkélyajtó előtt, már lett kedvenc kiülős kávézóm is, szóval sunshine, happiness.

Egyik nap pedig megint felfedeztem egy új kávézót, ő a Massolit. Belépsz, és olyan, mintha egy könyvesboltba érkeznél: a falon végig könyvespolcok, alattuk kis asztaloknál diákok tanulnak, a bejárattal szemben egy pult tele finom és egészséges süteményekkel, kávét is adnak. Aztán a pult mellett elhaladva a hátsó ajtón áthaladva kijutsz egy árnyas kertbe, ahol vintage stílusú asztalok és székek vannak, nagyon hangulatos hely. A kert mellett fügefák adnak árnyékot, valahol beljebb pedig egy szökőkút csörgedez. Tényleg van ilyen idilli hely a bulinegyed közepén?

https://www.facebook.com/MassolitBudapest

A legjobb pedig ebben a jó időben, hogy az erkélyen a kis paradicsomok is meglódultak. Múlt héten szétültettem őket, azóta megerősödtek, a héten már kaptak egy-egy karót, tegnap pedig észrevettem rajtuk kis bimbókat is. Van, hogy csak ülök az erkélyen egy pohár borral (most is), és percekig elmélázom rajtuk. Figyelem, ahogy a szellő lengeti a leveleiket, mozizom, pedig az ég világon semmi nem történik. Mint egy kisgyerek úgy várom, hogy meglássam az első kis bogyókat rajtuk.

2400 Ft lesz

Tegnap random beültünk Karesszal a Stikába megreggelizni. Most az açaí bowl-t próbáltam ki, mert már sokat hallottam róla. Tetszik, hogy telis tele van gyümölcsökkel és a tetején magvakkal, és nincs benne se cukor, se semmi. Mondjuk amennyire egy egyszerű smoothie az egész, ahhoz képest majd' 2400 Ft-ba került. Mint egy főétel! Máshol is így meg vannak hülyülve az árak? Úgyhogy fogtam magam, otthon utánanéztem a receptjének, és ma reggel megalkottam a saját házi bowl-omat, az açaí por helyett kollagén por került bele, és szerintem lett olyan finom, mint a tegnapi. Maradt is belőle, az pedig landolt a mélyhűtőben egy befőttesüvegben. Nyáron, melegben (most!) szuper könnyű és hűsítő reggeli, Karesztól meg majd elkérem érte a 2400 Ft-ot.

recept bioveganbutik.hu-ról.

hola. szia. ciao.

A barátnőim egyre-másra jelentették be a héten egymástól függetlenül, hogy lefoglalták a nyaralásaikat. Teljesen véletlenül Zsu, Angi és Marcsi is Spanyolországban lesznek júniusban a családjaikkal, csak éppen az ország más-más részein. Nagyjából a karantén-periódus előtt picivel kezdtem el ezt a blogot, ezért sosem írtam arról, hogy milyen viszonyban vagyok az utazással. 

Mikor gimiben második idegen nyelvet kellett választani, én valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ragaszkodtam a spanyolhoz. Az ég világon semmi közöm nem volt az országhoz, csak azt tudtam, hogy nekem látnom kell a pálmafákat, meg rémlettek valamilyen flamenco táncosok is. Aztán jött egy lehetőség a gimivel kimenni Spanyolországba nyelvtanfolyamra, és emlékszem, hogy hetekig könyörögtem és tárgyaltam otthon, míg a szüleim végül belementek, hogy összespóroljuk az útiköltséget. Sosem fogom elfelejteni a tengerparti órákat a homokban, vagy az első strandröplabda meccsemet a naplementében, ahol úgy feldagadt a csuklóm, hogy a karórát napokig nem tudtam felcsatolni rá, de a játékot semmi pénzért nem hagytam volna abba.

Egyetem alatt ösztöndíjjal kerültem újra Spanyolországba, akkor már három hónapra. Akkor utaztam először repülőn, ráadásul átszállással, ráadásul tök egyedül. Ott éreztem azt először, hogy milyen tágas a világ és én szinte alig láttam még belőle valamit. Na, meg hogy a suliban szerzett nyelvtudásom sehol nincs. Úgyhogy egyetem alatt kerestem a lehetőségeket, és egy ifjúsági szervezettel két év alatt csereprogramokkal beutaztam Európát szinte ingyen. Ott tanultam meg folyékonyan angolul, és rengeteg barátom lett. Egy észt és egy dán barátommal ezután saját ifjúsági szervezetet alapítottunk, és már mi utaztattuk a fiatalokat. Jó volt látni, hogy sokan ezeken az utakon döbbentek rá szintúgy arra, hogy milyen nagy körülöttünk a világ.

Az egyetem után jött a munka. Ott váltották egymást az üzleti és magán utak, amelyekkel már új földrészekre is utaztam: dolgoztam sivatagban, a trópusokon, ramadán alatt, vagy nyáron karácsonykor. De éjszakáztam sósivatagban mínusz 20 fokban, stoppoltam piramisokhoz, kapott el földrengés a világ legrázósabb vidékén, és robbantottam dinamitot is bánya mélyén. Ezután jött pár év a világ másik felén, ahol kipróbáltam az utazó bloggerkedést, és az egyik hazai újság utazó rovatába is írtam rendszeresen.

Közel 50 ország után nehéz volt hazajönni és lenyugodni, sokat is dolgoztam rajta, de még itt vagyok. Viszont az utazás fontos része maradt az életemnek, nagyon jó érzés otthonosan mozogni a világban, és hálás vagyok azért, hogy akárhová megyek, szinte mindenhol vannak barátaim. Az elmúlt másfél év persze nagyon más volt, egy különösen csendes időszak. A barátnőim bejelentgetései a héten viszont újra felkapcsolták bennem a mehetnéket. Karesszal napokig böngésztük a lehetőségeket, és ma végül lefoglaltuk az első közös utunkat.. ha a PCR teszt is úgy akarja, megyünk mi is Spanyolországba.