Karesz mától újra dolgozik, amivel kapcsolatban felemás érzéseim vannak. Egyrészt jó volt, hogy van itthon valaki, akihez szólhatok. Jó volt az is, hogy látta, hogy hogyan telik egy napom itthon, magányban. Szerintem rájött, hogy a homeoffice nem egyenlő azzal, hogy itthon hesszelek a kanapén egész nap. Látta, hogy az egész napos képernyő bámulása, a végeláthatatlan telefonhívások, a mosás és takarítás, vagy a lakás rendberakása után nem biztos, hogy minden nap hatalmas lelkesedéssel állok neki vacsorát főzni. Meg is jegyezte, hogy mostantól ha nincs kedvem főzni, rendelünk. Cserébe viszont párszor ő főzött finomakat, például egyik nap tengeri herkentyűket salátával, desszertnek pedig csokis-banános muffint. Fel is állítottuk az erkélyen a napernyőt, és az alatt terítettünk meg. Már csak a vödör jégbe hűtött fehérbor hiányzott mellőlünk, hogy teljesen átmenjünk mediterránba. Tavaly is ilyen szeles volt a tavasz??
Ugyanakkor örülök, hogy visszament dolgozni. Hiányzott már neki a pörgés, meg napról-napra egyre több figyelmet is igényelt - hiszen én voltam neki az egyetlen ember, akit látott -, ami munka mellett nekem kezdett picit nehéz lenni. Megállapíthatjuk, hogy a karanténos összezártság nem nekünk való, szerencsére ilyen veszély nem is fenyeget minket a munkáink miatt. Én pedig visszakaptam a napi rutinomat, amikor csendben olvashatom a híreket (magam sem értem, hogy miért), vagy egy szabad órában csak úgy leugorhatok egy sétára.
Annak azért örülök, hogy mikor együtt vagyunk, akkor minőségi időt tudunk együtt tölteni. A közös reggelek és a hétvégék megmaradtak, úgyhogy folytatjuk a kávézók és a csodahelyek felfedezését. Ha ez a bolond idő engedi, talán már teraszozhatunk is, pár helyet már ki is néztem magunknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése