Ma reggel a rendelő 5. emeletén ülve a félig nyitott ablakból oly régóta először hallottam beszűrődni a város morajlását. Emlékek villantak be régi utazásokról: Madridról és Dél-Amerika hatalmas metropoliszairól, a nyári hőség előtti langyos reggelekről, mikor a város munkába indult, a halk lüktetés, rikító kék ég alatt a távolban vibráló sárga, kopár hegyek; orromban a gőzölgő kávé illata, a végtelen nyugalom, és az érzés, hogy jól vagyok. Vigyorral a számon jöttem ki az épületből, és semmi kedvem nem volt hazamenni.
Úgyhogy beugrottam az egyik kedvenc kávézómba egy cappuccinóért. Míg a kis utcákon haladtam, és bámultam a munkába igyekvő embereket, egyre erősödött bennem ez a szabadság-érzés. Arcomba sütött a nap, a macskakövek világítottak, nem olyan messze fúrtak valamit. Pár sarokkal arrébb találtam egy árnyas parkot, aminek a kapuja nyitva állt. Beléptem rajta, rajtam kívül senki nem volt ott. A távolabbi sarkában megláttam egy kis padot, amit megsütött a nap, ott telepedtem le. A napba hunyorogva kortyoltam a kávémat, hallgattam a madarakat, a kerten kívüli zajokat. Boldognak éreztem magam, és hogy jó helyen vagyok. Ez már a tavasz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése