felnőni

Januárban sok dolog záródott le. Egyrészt most volt a születésnapom. Szeretem, hogy januárban van, így nekem az évkezdés tényleg egy új év kezdete. Mondjuk az évek előrehaladtával egyre kevésbé várom a szülinapokat, meg sosem voltam az a világgá kürtölős, hatalmas bulit csapós típus. Szóval csendben, közeli barátokkal és családdal telt.

Aztán januárban olvastam ki egy könyvet is, Lukács Liza: hogyan szeretsz? A kötődési mintákról szól, mostanában érdekelt ez a téma. Durva volt a felismerés, hogy az a kötődési minta, ahogy később a barátainkhoz, a párunkhoz viszonyulni fogunk, már 2 éves korunkra kialakul, és kb. ez ellen semmit nem tehetünk, legfeljebb tudatosabban éljük az életünket. Úristen, ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy egy anyán mennyi minden múlik, és mennyire nagyon fontos az önismeret. Az is néha megfordul a fejemben, hogy szegény leendő gyermeke(i)mnek vajon nem tennék-e jobbat azzal, ha máshova születnének. Aztán mindig megnyugtatom magam, hogy senki sem tökéletes, és mindenki követ el hibákat, és ezzel együtt kell tudni élni. Meglátjuk, hogy az efajta coelho-i bölcsességeimet a gyakorlatban is ilyen könnyű lesz-e kivitelezni.

Januárban lezárult egy hosszabb időszak, a pszichológusomtól is elköszöntünk egymástól. Azzal engedett el, hogy most már felnőttem, nincs rá szükségem. Azt hittem, hogy szomorúbb leszek, de valahogy minden olyan természetesen történt, hogy belül teljes békében engedtem el a kezét. Hiányozni fognak a beszélgetéseink, de itt volt az ideje a lezárásnak.

Na, meg a legfontosabb lezárás: hetek verejtékes munkája után végre sikerült kiraknunk egy 1000 darabos puzzlet. Ezzel nemcsak felszabadult a nappalink egy jelentő része, de ünnepélyesen fel is porszívózthattuk a környéket, amit ugye hetekig kihagytunk a takarításból.

Úgyhogy helló február, egy újabb elfújt szülinapi gyertyával, immár felnőttként, és egy határozottan nagyobb nappalival léptem át.