barátságok

Van egy barátnőm, a Zsu. Igazából már réges-régen ismertem őt Angin keresztül, de Covid előtt lettünk igazán jóban. Egyikünknek sem volt pasija és rengeteget dumáltunk, megpszichoanalizáltuk a srácokat, buliztunk, még Prágába is elmentünk együtt spontán. Szóval elég gyakran dumáltunk. Aztán lett Karesz, de ugyanúgy dumáltunk és kerestük egymást, és ha szerelmi csalódása volt, hívott sírva, volt hogy átjött, órákat beszéltünk. Aztán neki is lett kapcsolata, 'se vele, se nélküle' fajta, de örültem neki és támogattam. Tavaly mikor Karesszal elutaztunk nyaralni, megkapta a kulcsunkat, mert épp fasírtban voltak a barátjával, pár éjszakát nálunk aludt. Aztán év elején kiderült, hogy babát vár. Örültem neki. Azóta viszont nem beszéltünk és nem láttam. Mikor hívtam, sosem ért rá. Én sem tudtam mindig visszahívni, ez tény. Ami viszont zavar, hogy mikor jeleztem neki, hogy szerintem el van tűnve, akkor azzal jött, hogy én nem hívtam vissza. De ha én nem keresem, ő nem keres. Össze vagyok zavarodva, és azon dilemmázom, hogy ezt a kapcsolatot vajon csak én próbálom fenntartani azzal, hogy mindig én keresem, vagy talán neki most nehéz ez az időszak, és ezért keres kevesebbet és legyek türelmesebb? Angitól tudom, hogy ők rendszeresen beszélnek. Nem érzem jól magam, sokat gondolok rá, és csalódott vagyok, hogy ez így alakult. Magamat hibáztatom, hogy biztosan én nem voltam neki jó barátnője valamiért. Viszont ha már az is ilyen nehéz, hogy egyáltalán telefonon elérjem, akkor vajon megér-e ennyi erőfeszítést a dolog? Miért kell egy állítólagos barátságnak ilyen nehéznek lennie? Karesz szerint mielőtt úgy döntenék, hogy megszakítom vele a kapcsolatot, ezt mondjam el neki. Szóval majd valamikor megint megpróbálom hívni, de nem vagyok benne biztos, hogy szeretném-e azt, hogy épp ráérjen.