Egészen megszerettem a rámen levest. Szerintem két éve ettem először, de akkor nagyon félrenyúlhattam, mert egy nagyon savanyú és keserű levesre emlékszem. Inkább mindig pho levest rendeltem. Aztán Karesszal valamelyik nap találtunk a főutcán egy rámenezőt, szeretünk veszélesen élni, úgyhogy bementünk. Igazából mindig is itt volt ez az étterem, csak olyan picike a bejárata, hogy észre sem vettük. Amit ott ettem, az nagyon ízlett. Úgyhogy azóta a rámen az egyik megúszós vacsora. Ma pilates után átugrottam oda és elhoztam egy nagy adag marhahúsos levest.
Hazafelé a postaládában várt az unokatestvérem, Hilda esküvői meghívója. Hildával egy év van közöttünk, és mikor ovis voltam, péntekenként teljesen be voltam sózva, mert Hilda aznap jött és nálunk töltötte az egész hétvégét. Ő lett először iskolás és ő tanítgatta nekem a betűket. Aztán volt egy kis mosolyszünet az anyukája és a nagymamám között, mert a vegetáriánus Hilda elkotyogta, hogy a túrós csuszába pörc került, és onnantól már nem jött. Aztán más irányt vett az életünk, jóval kevesebbet találkoztunk, de azért a fontosabb alkalmakkor és ünnepekkor mindig együtt voltunk.
Annyira jó volt egy igazi, kézzel megcímzett borítékot fogni tőle. Eszembe jutott a gyerekkorom, amikor a barátaimmal - hol volt még akkor az internet -, naponta leveleztem. Minden nap mikor hazaértem a suliból, első utam a postaládához vezetett és a lyukon bekukucskálva néztem, hogy jött-e valami. A postaládához csak a szüleimnek volt kulcsa, ezért volt, hogy a nagyitól elcsent kötőtűvel piszkáltam ki a leveleket, és alig vártam, hogy a lecke után nekiülhessek válaszolni. Hilda levele most ott csücsül a polcomon, és alig várom, hogy láthassam a nagy napon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése