séták

Mostanában ha tehetem, akkor mindenhova sétálva megyek. Ezek nekem nagyon jól esnek, mert bámulom az embereket, közben ráadásul kardiózom is, a testemnek és a lelkemnek is jól esik picit a szabadban lenni. Múltkor például elsétáltam a fogorvostól a könyvesboltig egy félretett könyvért, ezzel 30 perc alatt sétáltam két kilométert. A lakásfelújítástól hazáig is sétáltam, az egy újabb két kilométer volt. Ezek alatt a séták alatt pedig próbálok olyan utcácskákon haladni, ami távolabb esik a csapásiránytól, így fedeztem fel egy új reggelizőt és egy cipészt is pár sarokkal lejjebb, amit égre-földre kerestem. Azt is elhatároztam, hogy felfedezem az új környék összes kávézóját, hogy mire kinyitnak (összes ujjam csuriban), addigra legyen miből válogatni, hogy aznap hol üssek tábort a home officehoz.

A mai napon is a szokásos felfedező sétámat toltam, amikor egy srác toppant elém. Először azt hittem, hogy krishnás, vagy valamire gyűjt, mondtam neki, hogy nem tudok segíteni. De jött velem, és elmesélte, hogy hajléktalan és egy hostelben lakik, erre gyűjt. Tiszta volt és elég márkásak voltak a ruhái, de talán nem régóta hajléktalan, gondoltam. Kérdeztem tőle, hogy miért nem keres fel egy hajléktalan szállót, ismerek is egyet, ahol önkénteskedtem, nagyon szimpatikusak voltak, ott nem kell a szállásért fizetni. Azt mondta, hogy az a közeg őt lehúzza. Ja, meg ki is tiltották onnan. Miért? - kérdeztem. Mert a WC-ben füvezett. Hát igen, ezt megértem - mondtam -, pedig ők tudnának segíteni munkát találni. Az lehet, de abból le kellene adnia a szállónak - mondta. 

Aztán ott álltam, és azon gondolkoztam, hogy ki vagyok én, hogy tanácsokat adjak neki, nem is kérte őket. Amiben tudtam, abban a legjobb szándékkal segítettem: beszélgettem vele és a számomra legésszerűbb ötletet adtam, de nincs jogom győzködni, hogy szerintem mit csináljon. Mikor elbúcsúztunk annyit mondott, hogy reméli, hogy mikor neki jobban fog menni, akkor ő hívhat meg engem valamire. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy ezt vajon cinikusan értette-e, mindenesetre azt válaszoltam neki, hogy egy beszélgetésben mindig benne vagyok, az pont elég.

Nem tudom, hogy mit várt tőlem, de remélem, hogy tudtam neki adni valamit: kedvességet és figyelmet. Ezen gondolkoztam, miközben folytattam a sétát, meg azon is, hogy ezek a séták mennyire tanulságosak tudnak lenni.