családom

Anginak nemrég született meg a második babája, és úgy alakult, hogy sajnos nekik nincs jelen nagyszülő, és most a kisbaba érkezésével nagyon nehéz időszakon mennek keresztül. Mivel a nagyfiúnak, Leónak én vagyok a keresztanyukája, meg az oviban a szülők után a vészhelyzet esetén értesítendő harmadik személy, ezért szeretnék jobban jelen lenni az életében. Úgyhogy hétvégén elvittem otthonról, hogy Angiék picit tudjanak lazítani. Nehezen indult a dolog, mert Leó ráfixálódott egy dinoszauruszos filmre, de szerencsére sikerült azzal elcsábítani, hogy mi igazi állatokat fogunk megnézni. Mire Angi összekészítette az elemózsiát, Leó is durcásan felöltözött. Azonban ahogy az ajtón kiléptünk, és nyakunkba vettük az utcát, már el is illant a kezdeti morc, és a következő kalandokról beszéltünk.

A Margit-sziget volt a cél. Emlékszem, mikor pici voltam, nagymamámmal mi is mentünk a Margit-szigetre. Elég romantikus emlékeim vannak onnan. Flitteres csat volt a hajamba tűzve, és a játszótéren szerelmes lettem egy Gyuszi nevű fiúba. Szóval reméltem, hogy Leó is már elég nagyfiú ahhoz, hogy bírja a buszozást és elmehetünk ilyen messze otthonról.

Elzötyögtünk az Árpád-hídig, ahol tátott szájjal megnéztük a nagy rendőrségi központot. Figyeltük az ablakokat, hogy látunk-e kikukucskálni rendőrbácsikat. Aztán jött a buszunk, amivel indultunk is a Margit-szigetre, ott is az első állomás a vadaspark volt. Megnéztük a madarakat, szarvasokat és lovakat. Aztán tovább indultunk, út közben figyeltük a bringóhintókat és elektromos kisautókat, a rollereket, gördeszkákat, görkorikat, volt ott minden. Leó néha megállt a réten és ámulattal nézte a focizó nagyfiúkat. Útközben még meg is álltunk egy padon pihenni. Csak ültünk ott szótlanul, hintáztattuk a lábunkat és néztük az elhaladó embereket és kutyákat. Aztán irány a játszótér. Ott most a hinta volt a sláger, Leó végig az égben volt, közben be nem állt a szája, de nem is baj, hadd dumáljon és énekeljen és kiabáljon, erre való a játszótér. Újdonsült kis barátaival rötyögött, míg lökte magát a magasba, és a láa kisebbeknek pedig magyarázta, hogy hogyan lökjék magukat feljebb. Aztán mikor a nap már lemenőben volt és hűlni kezdett a levegő, elindultunk vissza.

Eleinte izgultam, hogy Leóval nehéz lesz, de vagy az van, hogy már kész 5 és fél éves nagyfiú, vagy elkaptam valami jó flow-t, mert nagyon jól viselkedett: fogta a kezem, amikor kellett, szót fogadott, és igazán jót szórakoztunk. Meg is beszéltük, hogy legközelebb is felfedezünk valami új helyet, ha már ilyen jól lehet vele tömegközlekedni. Angi is nagyon hálás volt.

Este Marcsival találkoztam, őt Angin keresztül ismerem, de sokáig lakótársak is voltunk. Egy rámenezőbe ültünk be a Nagymező utcán, és egy csettintés alatt eltelt az idő, zárásig maradtunk. Olyan jól esett, hogy miattam bejött a városba, olyan hálás vagyok a barátaimért, ők az én választott családom.

mozi

Az volt még a héten, hogy Karesszal elmentünk megnézni az 'Itt érzem magam otthon' c. filmet. Ő egy független film, nem kapott támogatást, és nagyon jókat hallottam róla. Nekem nagyon tetszett. Állítólag sajnos sokan kalózprogrammal töltik le, és így a készítők elesnek a bevételektől, ezért aki teheti, moziban nézze meg.

Karesszal megállapítottuk, hogy idén már háromszor voltunk moziban, és eddig csak magyar filmeket láttunk. Éljen a magyar kultúra! A moziban a filmen kívül az egyik kedvenc részem a reklámok és utána a filmajánló, úgyhogy mindig sürgetem szegény Kareszt a büfénél, hogy kapunyitásra legyünk a teremnél.

Mostanában is lesznek majd ilyen-olyan filmhetek az Urániában, azokat várom nagyon. Facebookon feliratkoztam, hogy kapjak értesítést, ha indul a jegyvásárlás, de valahogy rossz az algoritmus, mert a frankofónról is csak akkor dobta fel a kiírást, amikor már alig volt szabad jegy. A spanyol filmhétben még reménykedem, hogy sikerül elcsípni.

szabadszerda

Kedden kiakadtam a nagyfőnökre munkában: valamit elrontottam, és ahelyett, hogy a megoldást keresnénk, azon pörgött napokig, hogy ez mekkora hiba volt (nem), döntést azonban nem hozott, hogy akkor merre tovább. Ezen kiakadtam és közöltem a közvetlen főnökömmel, hogy szerintem én másnap kicsekkolok egy napra, mert nekem ez a hozzáállás nem oké, én meg kiidegelem magam míg várom, hogy merre tovább. Idén nem is voltam még sem szabin, sem betegszabin, szóval megérdemlek egy napot csak úgy. A főnököm már írta is alá a jóváhagyást egy nap szünetre.

Így történt, hogy szerdán Kareszhoz csapódtam, akinek egész nap az új házunk körül volt dolga. Reggel a Kormányhivatalban kezdtünk leadni építési papírokat. Utána elmentünk az új házunk melletti pékségbe, kaptam egy diós búrkiflit meg kávét, sétáltunk egyet a tó partján és megetettük a halakat. Délre jött egy kivitelező felmérni, majd ő adta a kulcsot a favágónak, aki a kertünket jött rendbe tenni.

A nagy platóján hozott mindenféle munkagépet, amihez nem mertem közel menni, mert ki tudja hol szippant be. A munkagépek pedig mágnesként vonzották az utca férfi lakóit, úgyhogy összepacsiztunk a kettővel felettünk lévő szomszéddal, aki a fatörzseink iránt érdeklődőtt. De a nap nagy részét a kerítés mellett töltötte a közvetlen szomszédunkban élő idősebb bácsi is, aki gyermeki csodálattal nézte a marógépet, és közben a favágót kérdezgette a kerti praktikákról. Tőlünk is kapott néhány karót, amit a feldarabolástól mentettünk meg neki. 

Közben a favágó kivágott egy nagy fát a kapubejáróból, lett sok mulcsunk, amit majd az előkertben szeretnék elszórni. Ledaráltuk a dombnyi borostyántövet is, amit a hátsó kertben gyomláltam ki, és két gyümölcsfától is búcsút vettünk, mert belelógtak az építési területbe. Cserébe viszont maradt egy rendezett kertünk, a terek kitágultak, és így marad egy cseresznyefánk és sárgabarackunk, amit a munkák végeztével még meg is metszettünk.

Annyira élveztem, hogy egész nap kint vagyunk a szabadban, hogy semennyire nem gondoltam a munkára. Karesszal este bár hulla fáradtan estünk össze, mint mindig, amikor a kertben töltjük a napot, de megígértük egymásnak, hogy csinálunk még ilyen hétköznapi kicsekkolásokat. Másnap pedig mintha kicseréltek volna.

barátságok

Van egy barátnőm, a Zsu. Igazából már réges-régen ismertem őt Angin keresztül, de Covid előtt lettünk igazán jóban. Egyikünknek sem volt pasija és rengeteget dumáltunk, megpszichoanalizáltuk a srácokat, buliztunk, még Prágába is elmentünk együtt spontán. Szóval elég gyakran dumáltunk. Aztán lett Karesz, de ugyanúgy dumáltunk és kerestük egymást, és ha szerelmi csalódása volt, hívott sírva, volt hogy átjött, órákat beszéltünk. Aztán neki is lett kapcsolata, 'se vele, se nélküle' fajta, de örültem neki és támogattam. Tavaly mikor Karesszal elutaztunk nyaralni, megkapta a kulcsunkat, mert épp fasírtban voltak a barátjával, pár éjszakát nálunk aludt. Aztán év elején kiderült, hogy babát vár. Örültem neki. Azóta viszont nem beszéltünk és nem láttam. Mikor hívtam, sosem ért rá. Én sem tudtam mindig visszahívni, ez tény. Ami viszont zavar, hogy mikor jeleztem neki, hogy szerintem el van tűnve, akkor azzal jött, hogy én nem hívtam vissza. De ha én nem keresem, ő nem keres. Össze vagyok zavarodva, és azon dilemmázom, hogy ezt a kapcsolatot vajon csak én próbálom fenntartani azzal, hogy mindig én keresem, vagy talán neki most nehéz ez az időszak, és ezért keres kevesebbet és legyek türelmesebb? Angitól tudom, hogy ők rendszeresen beszélnek. Nem érzem jól magam, sokat gondolok rá, és csalódott vagyok, hogy ez így alakult. Magamat hibáztatom, hogy biztosan én nem voltam neki jó barátnője valamiért. Viszont ha már az is ilyen nehéz, hogy egyáltalán telefonon elérjem, akkor vajon megér-e ennyi erőfeszítést a dolog? Miért kell egy állítólagos barátságnak ilyen nehéznek lennie? Karesz szerint mielőtt úgy döntenék, hogy megszakítom vele a kapcsolatot, ezt mondjam el neki. Szóval majd valamikor megint megpróbálom hívni, de nem vagyok benne biztos, hogy szeretném-e azt, hogy épp ráérjen.

csupa jók

Mióta megjött a jó idő, azóta alig várom a hétvégéket, hogy kimehessünk a kertünkbe. Még ízlelgetem, hogy van saját kertünk. Teljesen rákattantam a kertészkedésre, és esténként olyan videókat nézek, hogy hogyan kell fákat, bokrokat metszeni, a ChatGPT-m pedig tele van olyan kérdésekkel, hogy mit mivel ültessünk. Úgy vagyok vele, hogy adott egy aranyeső, egy orgona, két tiszafa és tengernyi tulipán, krókusz és hóvirág, és ebből próbálom kihozni a legtöbbet. Remélhetőleg pár héten belül elindul az építkezés, úgyhogy addig szeretném áthelyezni őket, hogy túléljék a munkálatokat. 

Múlt héten kaptam egy kesztyűt és metszőollót, amit most hétvégén fel is avattam. A gyümölcsfákat megmetszettem, és a kert egyik sarkát megtisztítottam a borostyánoktól. Szerintem az előző tulaj nem nagyon járt arra, mert valami állatnak a mumifikálódott teste is előkerült a susnyásból. Karesz közben kivágott pár fát és összekötegelte őket. Minden alkalommal sokat haladunk, cserébe jól elfáradunk. 

Legutóbb hazafelé pár utcával lejjebb felfedeztünk egy kis parkolót, ahol körben streetfood bódék vannak. Éles kanyar, fordultunk is be, jó volt lehuppanni a padra, éhesek és elcsigázottak voltunk. Karesz bedobott egy hambit, én egy hekket finom kovászos uborkával, bodzás limonádéval, és csak néztünk ki a fejünkből a napernyő alatt.

A hétköznapok szerencsére gyorsan telnek. Mióta egy hete beteg a nagyfőnök, azóta kevesebbet stresszelek munkában, és fél év után először voltam kávészüneten. Közben mondjuk végig azon kattogtam, hogy biztosan valamit elfelejtettem. Nagyon fura érzés volt szüneten lenni. A közvetlen munkatársam pedig, aki egy fél éve csupán a legszükségesebb mértékben kommunikál velem, ma visszakérdezett, hogy hogy vagyok. Egyáltalán nem voltam erre felkészülve, úgyhogy makogva válaszoltam csak, hogy jól, és a szívem mélyén pedig ez a picike nyitás a részéről boldoggá tett. Milyen kevés kell a boldogsághoz!

Azt hiszem, hogy a pilates is kezd beérni, ma volt először olyan óra után, hogy éreztem az egész testemet, reggelente pedig energikusabb vagyok. Izgulok azért, hogy ha elköltözünk, találok-e ott valamit, amit ugyanilyen rendszeresen fogok szeretni csinálni. De addig is élvezem ezeket az órákat, az egyre korábbi napfelkeltét és a kávészüneteket.

süti & séta

Még annyi történt a héten, hogy nagypapám 90 éves lett. Belegondolni is hihetetlen, hogy nekem még él két nagyszülőm is, mindkettő egészségben. Kicsit szoktam is félni, hogy mi lesz ha nem lesznek, hiszen egészen régóta részesei az életemnek. Ha barátokkal beszélek, szinte senkit nem tudok, akinek még élnének a nagyszülei, és én nagyon szerencsésnek gondolom magam. Nagypapám pedig e nagy nap alkalmából meghívta az egész családot egy közös ebédre: ott voltak a testvéreim, a nagybátyámék, az unokatestvéreim, nagypapám és az élettársa, Karesz és én. Szép kis társaság verődött össze. Nagypapám kiállt az étterem elé és ott várt be mindenkit, majd mint úriember és jó vendéglátó, ő kísért minket az asztalunkhoz. Jó volt a hugaimmal is bandázni, akárhányszor látom őket, mindig más hosszú vagy színű a hajuk, a sminkjük, úgyhogy sokszor van az a pár másodperc, míg megvan, hogy ki kicsoda (négyen vannak!). Nagy közöttünk a korkülönbség, de talán most, hogy felnőttek, közelebb kerültünk egymáshoz és egészen jókat tudunk beszélgetni. Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon nagypapám minek örülne születésnapjára. Szerintem nem vágyik már tárgyi dolgokra, üveg borra, úgyhogy Karesszal reggel az ágyban megszerkesztettünk egy kupont, amin az állt, hogy egy általa választott időpontban elvinnénk őket az élettársával egyet sütizni meg sétálni. Szerintem nagyon örültek neki, és megbeszéltük, hogy ha jóra fordul az idő, akkor elkanyarodunk értük és tartunk egy sütis délutánt.  

újhely

A hétvégén kigurultunk a házunkhoz. Szeretek kint lenni. Mikor az üres szobákat járom - míg Karesz éppen valamit szerel -, elképzelem, hogy hol lesznek az új ablakok, ajtók, a bútorok. Tyúklépésben kimérem az étkezőasztal helyét, vagy a kanapé sarkát, a kettő között átlibbenek, nézem, hogy van-e ott elég hely. Az ablakon besütő nap sugarait nézem a padlón, hogy az hogyan fog majd az ágyra vetülni, vagy állok a mostani konyhaablakban és nézek ki a kertre, ahol majd az új bejáratunk lesz. A kertben hóvirágjaink vannak, és most a melegebb időben mintha más virágok is kezdenének kibújni a földből. Ismerkedem a kerttel, tanulom, hogy milyen fáink-bokraink vannak, mit kell megmentenem majd az építkezés előtt, annak hol lesz az új helye. Azt már tudom, hogy a hóvirágon kívül van rózsa, kettő örökzöld cserje, málna és szeder, van három gyümölcsfánk (szilva, cseresznye, meggy), és gyanítom, hogy a kert egyik sarkában orgona, másikban aranyeső áll. A földből kibújni készülő növény pedig lehet jácint, krókusz, nárcisz vagy tulipán, majd meglátjuk. Azt is felfedeztem, hogy az egyik sarokban a kerítésen van egy madáretető, aminek a tetejét szeretném majd pirosra festeni. Élvezem, hogy az új kertünk éled, picit sajnálom, hogy ezzel egyidőben kezdjük majd az építkezést, de mindenképpen szeretném megmenteni, amit tudok.