ez, meg az júniusban

Amúgy nem sok történik most itt júniusban. Beterveztem, hogy majd sok ismerőssel fogok találkozni, ehelyett lusta dög vagyok, aki reggel elmegy munkába, majd hazajön, és itthon hesszel. 

Az egyetlen rendszeres dolog, hogy pár hete megint kerítettem egy személyi edzőt, akivel heti kétszer boldogítjuk egymást. Ádám a generációm fiatalabbik végén található, meleg, és rengeteget beszél. Bírom őt. Korán reggel járok, ő pedig nem egy koránkelő típus, így általában álmos szemekkel szokott beesni az órára. Viszont az egy óra alatt annyira bele tud lendülni a sztorizgatásba, hogy sokszor szót kell kérnem azért, hogy jelezzem, hogy befejeztem a kiszabott gyakorlatot. Legutóbb a horoszkópok elemzése mellett azon vitatkoztunk, hogy vajon egy lány is elhívhat-e randizni egy pasit, vagy az a pasik dolga? Meg hogy ki fizessen első randin. Nem jutottunk közös nevezőre.

Nagyim a héten kapta meg a DNS tesztjét. Egy Ausztráliában élő rokonunk regisztrálta be rá. Csak be kell küldeni a nyálból levett DNS mintát és megállapítják belőle, hogy honnan származik, honnan jöttek az ősei. Mivel angolul volt a leírás, ezért megbeszéltük, hogy hétvégén felhívom. Úgyhogy telefonon instruáltam, hogy mit hogyan kell csinálni. Picit izgulok, hogy mi lesz az eredmény, mert hát mégiscsak negyedrészt én is az leszek, ami neki kijön.

Az elmúlt hétvégéken - ha épp nem hosszú hétvégéztünk a Tisza környékén -, a Tüskevárunkban voltunk. Karesz szerintem sokkal lelkesebb a nyaralónkat illetően, mint én. Persze, mert ott tud horgászni. Úgyhogy mindig lemegyünk nagy lendülettel, ő pedig felszedelődzködik, hogy akkor most elmegy pecázni, majd egy óra múlva lógó orral jön vissza, hogy ezek a szemét halak, hogy itt nem lehet pecázni, és hogy ezek nem esznek! Én pedig meghallgatom, majd folytatom a keresztrejtvényemet, vagy a könyvemet.

A tavalyi év végén rátaláltam egy könyvklubra, ahonnan összeszedtem sok-sok könyvajánlást. Aztán rátaláltam egy appra (GoodReads), ahol a bevitt könyveket tudom tárolni, szűrni oldalszám, ABC sorrend vagy értékelés alapján. Eldöntöttem, hogy havonta szeretnék legalább egy-két könyvet elolvasni. A listámra eddig hatvan könyvet tettem fel, és idén tizenhét elolvasott könyvnél tartok, úgyhogy egy darabig nem fogok unatkozni. Imádok a könyvtárban kutakodni, és még jobban szeretem, mikor megtalálok egy-egy könyvet a listámról. Most hétvégén négyet hoztam ki. Mikor elolvasok egy könyvet mindig az az érzésem, hogy egy emberélet is kevés lenne arra, hogy elolvassam az összes számomra érdekes könyvet. Meg hogy az emberi történetek és gondolatok milyen apró szeletkéjét ismerem csak meg ezzel a pár könyvvel, és mennyivel sokkal több történet hever a polcokon a nagyvilágban.

Megyek is, engedek egy kád vizet és viszem Gárdonyi Láthatatlan emberét magammal.

vadregényes hétvége

Mióta a Tisza-tónál jártunk, és egy nagyot bicajoztunk, és én annyira leégtem a napon, hogy másnap csak a bokrok árnyékában voltam hajlandó közlekedni, és szó sem lehetett arról, hogy én kajakba szálljak a napon, szóval azóta Karesz arról álmodozott, hogy ő kajakozni szeretne. Én pedig szomorkodtam, hogy ezt miattam nem tudtuk megugrani azon a hétvégén.

Úgyhogy kitaláltam, hogy meglepem őt egy kajaktúrával. Na, de nem ám ott, hanem egy sokkal szuperebb, sokkal vadregényesebb helyen. Titokban bújtam a netet, amíg rá nem találtam egy kajaktúrára az Öreg-Túr folyón. Szuper, gondoltam, arra még sosem jártam. Karesznak kiadtam, hogy a pünkösdi hétvégére ne szervezzen semmit, megyünk valahova. Azt nem mondom meg hova. Öt óra lesz az út. Csak oda. Ő pedig csendben tudomásul vette.

Aztán ahogy egyre többet olvastam Szatmárról, úgy kezdett el ez a kis eldugott szeglete az országnak feltárulni előttem, és rájöttem, hogy atyaég, mennyi minden látnivaló van itt! Persze az egy napos kajaktúra az fix, de hogy vannak itt fából készült középkori templomok, kastélyok, Európa-szerte egyedülálló vízimalom, az utolsó magyar népballada itt íródott, egy rakás írót és költőt is megihletett a táj, és aztán még amit később útközben felfedeztünk... vagy ki ne hallott volna a szatmári szilváról, vagy a panyolai pánikáról!

Karesz nagyon élvezte azt, hogy nem tudja, hova megyünk. Akkor kezdett csak el egy kicsit pánikolni, amikor már órák óta jöttünk az autóúton, már bőven elhagytuk Debrecent, de a navigátor szerint még mindig volt 100 km az úti célig. Olyan érzésünk volt, mintha gurulnánk le a térképről, közben pedig hihetetlen, de még mindig Magyarországon voltunk. A táj pedig mesés volt: zöld legelők, virágzó akácosok, bodzaillat, és jó minőségű (!!) utak. Közben annak örültünk, hogy kikerüljük a balatoni és az egyéb tömegeket, mert nagyon úgy tűnt, hogy ebbe az irányba rajtunk kívül nem sokan jöttek.

Késő délután érkeztünk meg, de mentünk is tovább: még aznap meglátogattuk a Luby-kastélyt és annak rózsakertjét, ahol Petőfi rengeteget vendégeskedett és innen udvarolt Szendrey Júliának. A naplementében pedig elsétáltunk ahhoz a tölgyfához, amelynek tövében a helyi legenda szerint megírta A Tisza című versét. Este megvacsoráztunk a térség talán egyetlen pizzériájában, amely a következő három napban - választék híján - a törzshelyünk lett. Aznap nagyon gyorsan elaludtunk.

Másnap volt a meglepetés kajakozás, aminek nagyon örültem, mert így már nem kellett tovább magamban tartanom. Reggel a szállásunkkal szemben levő holtág partján reggeliztünk, mikor mellénk telepedett egy helyi férfi pecázni. Érdekes, hogy akárkivel elegyedtünk szóba és említettük, hogy fővárosiak vagyunk, az első reakció mindig az volt, hogy biztosan azt hisszük, hogy itt nincsenek utak, se internet. Erre mondtuk, hogy semmi ilyet nem hiszünk, sőt, igazából vajmi keveset tudunk Szatmárról, és hogy nagyon kellemes meglepetés volt látni, hogy milyen szép itt minden. A pecázó férfi erre elmosolyodott, majd mesélni kezdett: a faluról, az emberekről, a falusi életről. Gyanúsan sokat tudott a térségről. Később rákerestünk neten, ő volt a polgármester.

Reggeli után felkerekedtünk, és egészen az ukrán határig mentünk. Karesz csak Tiszabecsen tudta meg, hogy kajakozni fogunk. Először nem jutott szóhoz, aztán pedig úgy ujjongott, mint egy kisgyerek. Kaptunk kajakokat, busszal levitték a kis csapatot és a két túravezetőt Kölcsére, és ott ereszkedtünk le a folyóra. Egy vadregényes tájba csöppentünk bele, hirtelen nagyon távol voltunk az emberi civilizációtól. Körülöttünk az érintetlen természet, árnyas erdők, lápos, lassan hömpölygő, sekély víz, melynek tükrét akácvirágok borították. Sokszor kidőlt fák fölött siklottunk át, vagy azok alatt úsztunk el a kajak belsejébe bukva. Mérhetetlen csönd és nyugalom vett körül. Egyszer egy őzike is lejött a folyóhoz inni tőlünk pár méterre, mi pedig megbabonázva néztük csendben. Közben a túravezetők a csoport eleje és vége között cikáztak, és mindig megkérdezték, hogy minden rendben-e, vagy már vártak egy-egy kidőlt ág előtt, és instruáltak, hogy ezen hogyan kell átjutnunk. Így evezgettünk le 12 kilométert, Túristvándiig, ahol véget ért ez a varázslatos túra. 

Este újra meglátogattuk a pizzázót, és Karesszal egyetértettünk abban, hogy megérdemeljük a kalóriákat az egész napos evezés után. Illetve kellett az energia másnapra, mert hazautazás előtt kitaláltam, hogy megcsinálunk egy 40 kilométeres kört. A térség nem igazán készült fel még a turizmusra, kisebb kihívás volt bérelhető biciklit találni. Végül a kajakos cég Csepel biciklijeit béreltük ki potom összegért, és izgultunk, hogy nehogy alattunk mondják fel a szolgálatot. A Tisza melletti töltésen tekertünk, beszélgettünk juhásszal, láttuk Móricz Zsigmond szülőházát Tiszacsécsén, az egyedülálló szatmárcsekei csónakos fejfás református temetőt Kölcsey síremlékével, a túristvándi vízimalmot, amit be is indítottak nekünk, Kölcsén a fatemplomot, és benéztünk Sonkádra is. Cirka öt óra tekerés után értünk vissza Tiszabecsre, ahonnan még várt ránk a hazaút. Még beugrottunk Tunyogmatolcsra is, ahol az a falu végi kurta kocsma áll.. igen, Petőfi! Aztán irány haza, amit már tudtunk, hogy öt óra alatt nem úszunk meg. 

Karesz hazaúton megállapította, hogy a szatmáriak nagyon jófejek, a táj pedig csodás és érintetlen. Nagyon megszerettük az országnak ezt a kis eldugott szegletét.

Luby-kastély rózsakertje

Öreg-Túr

A juhász és Nati kutya

A Tisza

Szatmárcsekei csónakos fejfás temető

Túristvándi vízimalom

Az egyik fatemplom a sok közül

Hazafelé vihar a Hortobágyon

{andriska}

Tavaly ősszel Karesszal pár napra leugrottunk a második legkedvencebb helyemre, a Káli-medencébe. Sikerült egy ultra-ködös hétvégét kifognunk, ahol a ködtől vizes utak és a kicsi látótávolság miatt úgy döntöttünk, hogy nem biciklizünk, inkább túrázunk egy nagyot. Ebből végül egy húsz kilométeres kör lett, és nagyon büszkék voltunk magunkra. 

Azon a hétvégén történt, hogy az egyik ilyen ködös, didergős reggelen reggeli után néztünk. Egy helyben élő ismerősöm már többször posztolt {andriska}-ról instán, ezért a hely már rég bakancslistás volt, így hát beugrottunk Kővágóörsre. A pékségbe egy murvás bejárón jutottunk át, két oldalt levendulabokrokkal. A pékség előtt hosszú sor állt. Kivártuk. Bent meleg, friss kenyér illata, és a pult előtt álló überjófej Norbi fogadott. Karesz pedig csak kapkodta a fejét, mert itt volt sok sós péksüti, amit mindig annyira hiányolt. Nagyot ettünk, és másnap is csak itt akartunk enni.

Azóta pedig ha nosztalgiáztunk, az {andriska} mindig valahogy a jó élmények között volt. Úgyhogy hétvégén az évfordulónk alkalmából fogtuk magunkat, kocsiba ültünk, hogy újra itt reggelizzünk. Ültünk az autóban az M7-esen reggel hétkor, az autó ablaktörlője csapkodta le a vizet a szélvédőről, és azon nevettünk, hogy vajon hány idióta tesz meg 170 kilométert a Balatonra zivatarban azért, hogy egy pékségben reggelizzen meg!? Nem láttunk más jelentkezőt.

A pékség persze nyitva volt, és nem tudom Norbi hogy csinálja, de mindenkivel überkedves volt most is, biztosan ő is hozzátesz az élményhez. A péksüti ötös, a kávé ötös, csendben majszoltuk a reggelit, és csak a szemünk mosolygott mikor egymásra néztünk.

Aztán autóba be, és indultunk is vissza, újabb 170 kilométer. A hétvége többi részében semmi más nem történt, és ez teljesen jó volt így.

május, május

Egyáltalán nem jön be ez a májusi időjárás, főleg annak fényében nem, hogy az egész tél szürke és borongós volt, aztán a tavasz sem volt éppen napsütéses. (volt egyáltalán tavasz?) Tegnap annyira optimistán, tavasziasan öltöztem, hogy munkából hazafelé jövet végül szégyen-szemre le kellett mondanom a programot a legjobb barátnőmmel, Angival, és a keresztfiammal, Leóval, mert konkrétan megfagytam. Otthon egyből belecsobbantam egy nagy kád vízbe egy bögre meleg teával, és a fürdőszoba melegéből prüszköltem a kinti esős időjárásra.

Ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy Angi lánybúcsújának szervezésekor emlékszem, hogy izgultunk, hogy az adott napon ne essen június elején, mert az egész május ugyanilyen béna volt. Meg van ez a mondás is, hogy májusi eső aranyat ér. Szóval gondolom nem ördögtől való az esős május, csak legyen már június!

Pedig ahogy azt korábban is írtam, van egy listám arról, hogy kikkel szeretnék mindenképpen találkozni, kiülni egy bambira. Egyelőre ez várat magára. A héten sikerült összehozni egyetlen kis kiülést a Fröccsteraszon, aznap egészen elfogadható, pulcsis idő volt. Lalit még az első munkahelyemről ismerem, és mikor Dél-Amerikában éltem, egyszer ki is jött hozzám. Aztán ott voltam, mikor megvette az első lakását, és ő is eljött megnézni az enyémet, de buliztunk már együtt hatalmasat a Szigeten is. (Ahol konkrétan a szeme láttára jöttem össze egy latinóval, de ő ebből valamiért semmit nem vett észre, én pedig azóta sem mondtam ezt el neki.) A találkozónk utolsó felében rengeteget nosztalgiáztunk, még megvoltak azok a régi fotói a telefonján, ahol együtt állunk a helyi csapat mezében a hatvanezres lelátón a világ másik felén. Kiderült, hogy most ő is szervezi a programjait, mert pár hete hagyta el a barátnője, úgyhogy kicsit a kapcsolatokról is filozofáltunk. Aztán ahogy ment le a nap egyre hidegebb lett, a kabát is visszakerült rám, egy mexikói banda is bedurrantotta a koncertjét, úgyhogy már hallani sem hallottuk egymást. Tömény két óra nosztalgiázás után elköszöntünk, és aznap este szintén egy kád vízben melegedtem fel.

Annak ellenére, hogy ilyen csuda idő van úgy tűnik, hogy az erkélyen a kis virágaim szerint tavasz van. Majd' kiesnek a cserépből, mintha nem lenne holnap, úgy virágzanak. Én pedig büszke szülőként reggelente mikor fürdőköntösben kilépek az erkélyre, csak méregetem őket, rendezgetem a száraikat, és rászólok egyik-másikra, ha túl közel nő egy szintén burjánzó egyedre. A héten szétültettem a büdöskéket is, lassan alig van hely az erkélyen a sok kis cseréptől. Van olyan is, hogy annyira túlcsordulok szeretettel, hogy a szüleim legnagyobb örömére a virágaimról készült fotókkal árasztom el őket. Ilyenkor kicsit úgy érzem magam, mint a saját nagymamám, akinél soha nem értettem, mit lehet egy percnél tovább ódázni egy veteményes kertről. Most már értem.

tisza-tavi

Karesznak mostanában állandóan mehetnéke van. Ez azzal lehet összefüggésben, hogy tavaly én váltottam munkahelyet, idén ő, és sikerült pont olyan átfedésben megoldanunk ezt, hogy hol egyikünk, hol másikunk volt próbaidőn. Így nem igazán voltunk nyaralni-telelni. Pedig ez neki fontos. Nekem meg azért fontos, mert neki az, na meg mert hetente rukkol elő újabb ötletekkel, hogy mikor és hova kellene mennünk. Így aztán nem tudok nem foglalkozni vele. Az inszeminációk mellett pedig lehetetlen tervezni. Az utolsó útitervünk egy húsvéti olasz kiskörút lett volna, de a havi ciklusom közbeszólt. Szóval az a kompromisszumos megoldás született kimondatlanul, hogy rövid utakat csinálunk és lehetőleg autótávolságban.

Május elsejével pedig jött egy újabb hosszú hétvége, úgyhogy Karesz megint elkezdett zizegni. A Tisza-tóra esett a választás, ami egyébként a harmadik legkedvencebb helyem az országban az Őrség, a Bakony és Káli-medence (holtversenyben) után. Hamar találtunk egy szuper kis szállást, és szombaton már robogtunk is le egy mellékúton, falvakon át, az Alföldön keresztül. Utólag nagyon jó ötlet volt nem autópályán menni, jó volt látni a zöldbe boruló tájat. Az egyik kis faluban pedig kiszúrtunk egy utcai árust, ahonnan egy doboz mézédes ceglédi epret kaptunk fel az útra, mire megérkeztünk, mind meg is ettük.

Utoljára majd' tíz éve jártam a Tisza-tónál, de Karesz miatt első utunk az ökocentrumba vezetett, mert itt lehet látni vizát. Annyira nem vagyok elájulva ettől a helytől, de láttunk vizát, úgyhogy mindenki boldog volt. Amit viszont sokkal jobban vártam, az az örvényesi pákász tanösvény, erről teszek fel képeket. Nem szeretnék spoilerezni azoknak, akik még nem jártak ott. Menjetek! Ártérben, gumicsizmában felfedezni a pákászok lakhelyét, evezni a nádassal benőtt tavon, révésszel szelni át a folyót, imádtam! Ebédre kipróbáltuk a Helló Hal halburgerét is, úgyhogy az első nap csak a halakról szólt.

Amennyire szeretem bejárni a környéket, ahova megyek, legalább olyan fontos, hogy felfedezzem a helyi ízeket, gasztronómiát. Így bukkantunk a térség talán egyetlen kézműves pékségére, a LI-BA-ra, amit (Li)lla és (Ba)lázs vezetnek, és bár csak hétvégén vannak nyitva, annál nagyobb lelkesedéssel és mosollyal fogadnak mindenkit. Ami még említésre érdemes, az az Öreg Halász étterem, ahol megkóstoltam a helyi korhelyes harcsa halászlevet (ofkorsz!) Az árak amúgy sok helyen el voltak szállva, csak kapkodtuk a fejünket, hogy ezt így ki tudja megfizetni. Úgy tűnik, hogy a Tisza-tó az új Balaton.

Vasárnap felpattantunk a szállástól kölcsönzött kis Csepel bringákra, és mivel a nagy Tisza-kört nem mertük bevállalni a csoda kondink és a biciklik minősége miatt, az északi 45 kilométeres kiskört csináltuk meg. Ez utólag jobb választás volt, itt szinte csak mi tekertünk, miénk volt a gémekkel tarkított vidék. Jártunk töltéseken, árterek mellett, falvakon át, és még egy saját kompunk is lett, ami átvitt a folyón. Szokásomhoz híven teljesen elfeledkeztem a naptejről, ezért a közel öt órás bringázás után annak rendje s módja szerint rákvörösre égtem. De komolyan, nem hiszem el, hogy minden tavasszal leégek. Szóval azóta is a homlokom és az orrom kenegetem, és vastag alapozóban próbálom túlélni a munkatársak pillantásait.

Izomlázunk szerencsére nem lett. Másnap hazafelé még elautóztunk a kiskörei hallépcsőhöz Karesz legnagyobb örömére, majd hazaindultunk. Egész jó kis kiruccanás volt sok halászlével, mégtöbb evezéssel és bicajozással, és a vörösen égő képemmel.

tanösvény fejjel lefelé

gumicsizma rulez

ilyen töltéseken tekertünk az út elején

Tiszadorogmán saját kompot kaptunk az átkelésre

öt óra tekerés után a megérdemelt lángos

a térségre jellemző imádom-tornácos házikók

brilliáns elmék

A mai napon lezárult egy korszak: végignéztük a Briliáns elmék (Suits) mind a kilenc évadát. Mikor kijöttek Meghan Markle és Harry kisfilmjei Netflixen, elkezdett érdekelni ez a sorozat, de azt sosem gondoltam, hogy ennyire fog tetszeni. Ez a sorozat az elmúlt pár hónapban pedig különleges helyet foglalt el a hétköznapjainkban. Nem csak azért, mert ez volt eddig az egyetlen olyan sorozat, amit mind a ketten élveztünk Karesszal, hanem mert lett hozzá kis rituálénk. 

Esténként a konyhában készítettük a vacsorát. Míg Karesz rakta össze a kis mártogatósokat és vagdosta fel hozzá a földi jókat, addig én megterítettem a kertben - mi így hívtuk. A nappaliban a kanapé és a tévé közötti szőnyegre leterítettem a pokrócot, mintha piknikeznénk, kihordtam rá az evőeszközöket, kiöntöttem bögrékbe a teát. Karesz a nagy vágódeszkán behozta a vacsorát és lerakta a pokrócra. Ha már mind a ketten letelepedtünk a tévével szemben, akkor kezdődhetett az esti show. Egy óra izgulás és vihogás. Ma ünnepélyesen megnéztük az utolsó részt egy tál vöröslencse saláta kíséretében. Picit szomorkodtunk, hogy vége.

Egy darabig szerintem nem találunk ilyen szórakoztató sorozatot, úgyhogy új esti rituálé után kell néznünk. Aztán most jutott eszembe, mert épp kint ülök az erkélyen, hogy milyen jó is, hogy itt a tavasz. A sorozat pedig nem fejeződhetett be jobbkor, mert így a benti piknikek helyett be tudjuk vezetni a koraesti borozgatásokat az erkélyen.

Itt vagyok!

Atyaég, de régen írtam ide!

Ma valahogy felkeveredtem az üzenetek mappába, és láttam, hogy páran írtatok, hogy merre vagyok. Úgyhogy most leültem írni. Jelentem, minden rendben van, itt vagyok!

Ahogy látom, tavaly augusztusban volt az utolsó bejegyzésem. Próbálok belegondolni, hogy mik történtek azóta a világomban. Aztán ha ezt kiírtam, belevetem magam a blogjaitokba, hogy kivel mi történt. A hosszú hónapok során sokat gondoltam rá, hogy mi történik "itt fent", de halogatás lett a vége. Most van időm, mert hosszú évek óta először vagyok betegszabin. Eléggé élvezem ezt az egy hetet. 

Hosszú évek után tavaly nyáron munkahelyet váltottam. Kulturális sokkban vagyok azóta is. Itt senkit nem érdekelnek a tapasztalataim, csak elnézően nevetnek, ha van egy újító ötletem, a tenni akarás itt szitokszó, és furán néznek rám, ha érdeklődőm mások hogyléte felől. Sosem sírtam még munkahelyen, itt már háromszor. Teljesen szürreális ez a hely. De itt vagyok, mert van egy célom, amihez kell az itteni tapasztalat. Ironikus módon legbarátibb viszonyba a cégvezetővel kerültem, akit komolyan érdekelnek a korábbi tapasztalataim, és akivel a legjobbakat lehet hülyülni ebédidőben. Ez persze ebben a merev közegben még rosszallást és irigységet is szül, szóval jobb nem is lehetne a helyzetem. (de!)

Még nyáron kiderült a semmiből, hogy inzulinrezisztenciám van. Szerintem ez Covid-örökség lehet, mert semmit nem pipálok ki a rizikófaktorok közül. Sőt, eddig azt hittem, hogy tudatosan és jól táplálkozom, de ezek szerint van még mit javítani ezen. Úgyhogy kaptam egy cuki dietetikust, aki hónapokig próbált átszoktatni a speciális étrendre - több-kevesebb sikerrel. Nehezen ment, gyűlöltem a nagy adagokat, a zabkását sosem tudtam megszeretni, és a főzési szokásaimra nem lehet étrendet alapozni. Hónapok munkája után nagyjából érzem az adagokat, többször eszem keveset és a szénhidrátokkal is tisztában vagyok. Egynek nem rossz.

Karesz ősszel jött el a munkahelyéről sebbel-lobbal. Amolyan felindulásból, másik munka nélkül. Kicsit izgultam, hogy a hirtelen jött szabadsággal nem tud majd mit kezdeni, de egyből elnyelte egy nyelviskola, ahol jóformán a következő három hónapját töltötte, amikor is elfogadott egy állást, amit azóta is nagyon szeret. Így utólag egyetértünk abban, hogy nagyon jól döntött. 

A tavalyi két munkahelyváltás miatt sajnos kimaradtak a nagyobb utazások. Pár napokra voltam el: Dániában barátnőkkel, Karesszal nemrég leugrottunk egy hétvégére a horvát tengerparta (az megvan, hogy náluk már euró van?), és anyummal pedig az osztrák határhoz csajos hétvégére. Hosszabb időre nem tudtunk elmenni, valami mindig közbejött. Például az év végén belevágtunk az asszisztált babaprojektbe. Vizsgálatok, ultrahang, szurik, erről szólnak a hónapjaim. Eddig kettő inszemináción vagyunk túl. Talán ezért is tűntem el kicsit, nem igazán volt miről írnom. Az volt a tervem, hogy majd akkor írok ide, ha sikerült, és kezdem majd a nagy bejelentéssel, hogy heeelóóó, sikerült! Erre még sajnos várni kell. Nem vagyok elkenődve, mert jók az eredményeink, és bizakodó vagyok. Szerdán tudtam meg, hogy nem sikerült a második. Addig állva kihordtam egy tavaszi vírust, mert ugye gyógyszert szedtem. Két hétig voltam beteg, talán mostanra mondhatom, hogy meggyógyultam.

Csináltam egy listát azokkal a barátokkal, akikkel már nagyon rég nem találkoztam, és akikkel ha végre megjön a jó idő úgy igazán, akkor mindenképpen szeretnék majd beülni egy akármire is, ami persze cukor- és alkoholmentes.. jó nyár lesz ez!

Néhány kép az elmúlt időszakról.

Káli-medence ősszel

Szállásunk

Vörös-kő túra

Legmenőbb tetőterasz a horvát kisvárosban

A soproni tűztorony